Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-12 / 28. szám
8. oldal KENYERÜNK Irta: SÁGI PÁL Magyarázhat Nixon elnök 7 tudós gazdasági tanácsadója 7 nap 7 éjszakán át amit akar, az átlag amerikai mégis azt mondja: azért szökik ég felé az ennivaló ára és ha hiány lesz, azért lesz, mert mér'm hetetlen mennyiségű gabonát és majd takarmánygabonát is Jppp*®/ szállítunk a Szovjetuniónak. Ez jó lehet az oroszoknak, akik i3/L , W megteremtetiték a mezőgazda- M sági csodát: otthon vetnek és dÉwálk M Amerikában aratnak. Jó lehet SÁGI PÁL nekik, mert végre bőven ehetnek kenyeret sőt kenyér mellé való pecsenyének marhát-sertést-baromfit nevelhetnek, hogy abban se legyen hiányuk. Az amerikai gabona kiszállítása vagyis a barátkozás, továbbá használhat a kormány külpolitikájának, mert lecsendesitheti vele a harcias galambokat. Használhat a belpolitikájának is, hiszen dicsekedve mondhatja: az export csökkenti a külkereskedelmi deficitet, legfeljebb nem teszi hozzá, hogy mibe kerül. Használ a farmernek, akinek nagyon sokáig rosszul ment és méginkább használ a nagy közvetítő vállalkozóknak, akik nem járnak ki a földekre aratni, de annál nagyobb arató-rész jut nekik. Szóval az átlag amerikai elhiszi, hogy mindenkinek használ, csak azt nem hiszi, hogy neki is. De mit tehet egyebet, összehúzza a nadrágsziját, finomabb, vagyis közgazdasági ízű kifejezéssel élve, megszükiti a konyhája kapacitását. Van azért abban valami groteszk, hogy mostanában annyit emlegetik a gabonát meg a kenyeret, holott Amerikában minden ötödik felnőtt enyhébben vagy szigorúbban fogyókúrázik és emiatt Néhány nappal ezelőtt Nixon elnök optimizmustól sugárzó jelentést terjesztett elő a nemzetnek arról, hogy intézkedésével miként fogja leszorítani az élelmiszerárakat és miként fog majd növekedni a mezőgazdasági termelés, amely elejét veszi az árak emelkedésének. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a jelenlegi ár-befagyasztás jelentős mértékben fékezi a gazdasági zűrzavart és hozzásegíti a szövetségi kormányt, hogy hatékonyan s hamarabb térjen rá a gazdasági stabilizáció 4. fázisára. A 60 napos ár-befagyasztásnak a közepetáján járunk és a tapasztalatok merőben mást mutatnak, mint amit Nixon beígért. A káosz nem csökkent, hanem növekedett. Most már ott tartunk, hogy a baromfitenyésztők elpusztítják a frissen kikelt csibéket, vagy pedig idő előtt vágják le őket, mert etetésük többe kerül, mint amennyi haszon eladásukból származnék. A befagyasztás nem működik. De hogyan is működnék, ha csak az élelmiszerárakat fagyasztották be, s az élő állatok tenyésztéséhez, etetéséhez, valamint egyéb mezőgazdasági termékek termeléséhez szükséges nyersanyagok árát nem? Vajon ezt Mr. Nixon szakértő tanácsadói nem látták előre? Az ár-befagyasztás tehát ahelyett, hogy segített volna, rontott a helyzeten és nem csupán a fogyasztót érinti hátrányosan, hanem a termelőt is. Nem csoda, hogy a nixoni árpolitikát még kormánykörökben is bírálják. Mi értelme van a rögzített élelmiszer-áraknak, ha az élelmiszer-ellátás elégtelen és lassan oda jutunk, hogy hiánycikkekkel kell küzdenünk? A tapasztalatok alapján a közvélemény mái előre fél: vajon mi újat találnak majd ki a Fehér Házban a 4. fázis folyamán? úgy fél a kenyértől, mint a tüztől. Különösen a nők. De mégis a kenyér az a szó, az a fogalommá vált étel amely jóformán az emberiség történetének elejétől kiséri az embert. Sökezredéves utat tett meg attól fogva, hogy bozontos ősünk kőedényben zúzta össze a gabonát, addig amíg ma gyárüzemek ontják az élesztős kenyér száz fajtáját. A kereszténység legszebb imájának egyik fohásza: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. A kenyér azonban már ennél sokkal előbb bevonult a vallási szertartásokba, a hit misztikájába, a ködbevesző ősidők irott-vésett emlékeibe. Nemcsak táplálék, hanem az élet szimbóluma. Már az egyiptomi halott-kultuszban is szerephez jutott. A bebalzsamozott halott mellé odatették ékszereit, edényeit, de egy sütet kenyeret is, hogy ellássák a nagy útra. Legrégibb epikus emlékmaradványunk a Gilgames, az aszszir-babilon őskor mitoszi hőséről szóló költemény. Agyagtáblákba rótt, ékírásos soráiban olvasható, hogy utitársa hét kenyeret süt Gilgamesnek. Juvenalis, a Krisztus utáni évszázad Rómájának nagy szatirikusa, politikai értelmet kapott mondatban örökítette meg, hogy mit követel a nép: panem et circenses vagyis kenyeret és cirkuszt. A világ minden nemzetének irodalmában helyet kapott a kenyér. Könyvtárra valót lehetne összeállítani a müvekből amelyekben megihlette az írókat, költőket, filozófusokat és mind a kenyér dicséretét hirdették. Francoise Villon a középkori francia kalandor-költő Haláltánc Ballada cimü versében arról ir, ki hogyan fogadja a Halált, hogyan könyörög neki még egy napért, még egy óráért a tudós, a bankár, a szépasszony. A vén paraszt azonban már várja alkonytájt kint az udvaron és igy szólítja meg: Kaszás testvér! Sovány a földünk, könyörgöm, egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken. Magyar irók, magyar költők megszámlálhatatlanul sokszor írtak a kenyérről. Kölcsey Ferenc Himnuszában, Isten áldásainak felsorolásában ott áll a két sor: Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél . . . Nemzeti imádságunk utal a kenyérre, aminthogy a magyar ember általában szereti a kenyeret: izét is, jelentését is. Gyönyörű szavakat, kifezezéseket formált belőle a nyelvünk. A jó ember olyan, mint a falat kenyér; a szegény bujdosónak kebelén kenyere, hátán háza; a munkásnak kenyéradó gazdája van; a család feje a kenyérkereső; a legjobb barát a kenyerespajtás; az öreg pedig már megette a kenyere javát. A honfoglaló magyar még nem a mai fajta kenyeret ette. Kölesből sütötte lepényfajtának, laskafélének. Az erjesztett, magas fajta a 14—15. században alakult ki azonban csak száz évvel utóbb szorította ki a lepényt. Akikor is jobbára árpából majd később rozsból készült, a buzakenyér pedig alig 100 esztendeje vált általánossá. Micsoda kenyér került ki magyar sütőasszonyok kemencéjéből: a gyürkös-emeletes gyulai, a ropogós fehérvári, a csábítóan szőke soroksári cipó. Az amerikai szupermarket polcain az orosz szállítások ellenére is egyelőre még legalább 30 fajta kenyér között válogathat a háziasszony. De remélem, senki sem vádol szentségtöréssel, ha arra gondolok, hogy sokmillió amerikai nő nem fél az édenkerti ítélettől: “arcod verejtékével keresd a kenyeredet”. Inkább a mindennapi fogyasztó-pill költségeit akarja biztosítani. Washingtoni levél írja: SPECTATOR MAO, BREZHNEV ÉS NIXON Öreg diplomáciai közmondásnak tulajdonítják azt a bölcselkedést, miszerint egy nemzetnek nincsenék állandó barátai, nincsenek állandó ellenségei, csak állandó érdekei vannak. Körülbelül ez a tétel igazolódik be Brezhnev látogatásával is, aki félre téve minden korábbi előítéletét, hajlandónak mutatkozott( vagy talán kényszerült?) ellátogatni az imperializmus agyonszidalmazott fellegvárába, éppen a fennebb említett érdekek megóvásáért. És Brezhney nem az első vörös fecske itt. Nixon és Brezhnev megbeszélései ugyanabban a Camp Davidben folytak, ahol csaknem 14 évvel ezelőtt Eisenhower js találkozott Khrushchevvel. Memoárjában Eisenhower elnök megemlíti, hogy beszélgetésük közben Khrushchev felhozta Kina kérdését is. Egyszerűen megkérdezte az elnököt, hogy mondana-e valamit Amerika magatartásáról Kina irányában. Eisenhower elnök —— minden valószínűség szerint azzal a hiszemmel, hogy Khrushchev talán az összekötő szerepét akarja játaszani Washington és Peking között — habozás nélkül kijelentette hogy mivel Kina túl távol esik az Egyesült Államok érdekkörétől, nem tartja érdemlegesnek a témát. Viszszaemlékezéseinek e jelentős fejezetét a néhai amerikai elnök igy folytatja: ‘‘Elutasító válaszomat ő (Khrushchev) nem vette rossz néven, csupán annyit fűzött hozzá, hogy őt külön megkérték e kérdés szóbahozására. Hogy kik kérték meg erre, azt nem mondotta. Hozzátette még, hogy a Szovjetunió és Vörös Kína közötti állítólagos nézetkülönbözet természeténél fogva nevetséges. Ő és Mao Tse-tung jó barátok. A két nemzet — mondotta — mindig együtt fog haladni a nemzetközi vitás kérdések terén.’ ’ Most már tudjuk, hogy Khrushchev hazudott az elnöknek. A volt szovjet pártvezér és Mao már 1959 szeptemberében elkeseredett ellenségekké Az ellenségeskedés néhány hónappal korábban Az ellenségeskedé,s néhány hónappal korábban kezdődött, amikor Moszkva, megszegve korábbi ígéretét, közölte Pekinggel, hogy nem küld atomfegyveréket és nem nyújt segédkezet Kina nukleáris ütőképességének kifejlesztésében. Visszatekintve az akkori eseményekre, ma már jól látni a kruscsevi manőver célját: elnyerni az Egyesült Államok bizalmát és ezzel felbillenteni a Washington és Peking közötti egyensúlyt a Szovjetunió hasznára. Hasonlóképpen értékelhető a jelenlegi szituáció is, azzal a különbséggel, hogy Kina ma már sokkal többet nyom Brezhnev serpenyőjében, mint amennyit Khrushchevében nyomott. 1973 Kínája saját nukleáris fegyverekkel, hosszutávu ratétákkal rendelkezik és képes mübolygókat elhelyezni földkörüli pályán. Viszont ma már senki előtt sem titok a két kommunista mámmutállam ellenséges viszonya. Moszkva Kínával szembeni érdekeit könnyű meghatározni. A Szovjetunió mindenáron meg akarja óvni Szibériát Kina terjeszkedési vágyával szemben. A hatalmas területet elfoglaló, gazdag altalaj-kincsekkel rendelkező és ritka népességű Szibériára már régen fáj a foga Kínának, amelynek lakossága háromszor is meghaladja a Szovjetunió lakosságának számát. Kínát (Folyt, a 9. oldalon)
