Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-04 / 40. szám
oldal Vietnam és a Szent Korona SÁGI PÁL (Befejező cikk.) A Szent Korona tisztelete és politikai jelentősége modern világunkban, a huszadik században sem változott, őrizetét törvény szabályozta. A Budai Vár kápolnájában, páncéltermében tartották, díszes ládában, a palásttal és a többi koronázási jelvénnyel együtt. A ládának három kulcsa volt. Egyikre a mindenkori miniszterelnök, a másik kettőre a két koronaőr vigyázott, akiket az országgyűlés választott erre a méltóságra: egy katolikus és egy protestáns. Fegyveres őrséget is szerveztek hozzá, a koronaőrséget, egy ezredes parancsnokságával. Ez a díszcsapat szolgálatilag a két koronaőr alatt állt, és a honvédelmi miniszter alá rendelték. A páncélterem kulcsát az ezredes őrizte, a ládát pedig csak a miniszterelnöknél ét a két választott koronaőrnél levő, egy-egy eltérő kulccsal egyszerre lehetett kinyitni. Utoljára a világháború idején töltötte be a rendeltetését, Ferenc József halála után. 1916. december 30-án egy szürke, szomorú téli napon koronázták vele a Budai Várban az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt. Hevesy Pál, az egykori osztrák—magyar diplomácia utolsó, még élő tagja, aki Londonban lakik, éppen most írja emlékiratait. Az Új Európa már részleteket is közöl belőle. Szó van benne a koronázásról, amelyen szerepet is kapott. A 90 éves diplomata, Hevesy György Nobel-díjas tudós fivére, a későbbi követ, Alfonz spanyol király udvarában, abban az időben Bécsben a külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. A koronázásra Budapestre rendelték, és 23 másik társával sipeki Balázs Béla főispán vezetésével pálcás úr beosztásban került szolgálatba. Az ő feladatuk volt ügyelni a koronázás rendjére. Díszmagyarba öltözve, kezükben a hosszú pálcával működtek. A pálca fejét kis arany korona díszítette, amelyről nemzeti színű szalag lógott le. A koronázás után a Mátyás-templomból díszmenetben, gyalog vonult át a királyi palotába Károly király és Zita királyné, aki kézenfogva vezette a 4 éves Ottó trónörököst a mai dr. Habsburg Ottót. Velük a meghívott vendégek. A királyi pár előtt haladt a 24 pálcás úr. A Várban ebéd és büfé volt, a vendégek magyar díszruhában jelentek meg. A vendégeknek a háborús időkhöz képest is remek büfét adtak, hosszú asztaloknál. Magát a zártkörű koronázási ünnepi ebédet egy másik, külön teremben rendezték. A terem közepén kis asztalt állítottak' fel. Négyen ülték körül: a király, a királyné, Csernoch János hercegprímás és gróf Tisza István miniszterelnök. Egyikük sem beszélt, egyikük sem evett, mert ez csupán jelképes ebéd volt. Mátyás király koronázási étrendje szolgált hozzá mintaképül. Az ételeket arany tálakon, császári és királyi kamarások szolgáltáá fel: csak megmutatták. Senki sem érintette a tálon levő ételeket. Az ünnepi ebéd befejeztével kórházakba küldték és szegény betegek ették meg. Mikor az utolsó tálat is kivitték a teremből, Tisza István felállt, és csak ennyit mondott: „Éljen a király!” A koronázásnak volt egy mozzanata, amelyről a legtöbb korabeli újság hallgatott, hogy elkerülje az ünneprontó hangulatot. Mikor Károly király fellovagolt a koronázási dombra, megbillent a fején a korona. Baljós jel! De ki gondolta volna, hogy két év sem telik el, és Tiszát merénylő katonák lövik agyon, Károly magyar király pedig hat év múlva számüzöttként hal meg Madeira szigetén. Az 1918-as összeomlást zűrzavar követte. Azokból az időkből maradt fenn egy emlék a koronáról. A világhírű Cartier ékszerháznak Amerikában, New Yorkban is van vállalata, a párizsi központot akkor a csoládfő, Pierre Cartier vezette. Magyar felesége volt, Almássy Jacqueline grófnő. Egy napon négy férfi állított be az irodájába azzal, hogy rendkívül bizalmas, „nagy üzleti” ügyben kívánnak tárgyalni vele. A nagy üzleti ügy lényege egy kérdés volt: bizonyos események megtörténte után hajlandó lenne-e Cartier világösszeköttetései révén, mint műkincset, akár egészben, akár darabokban értékesíteni a magyar királyi koronát. Cartier, aki magyar felesége révén ismerte a Szent Korona jelentőségét, felháborodva tiltakozott még a feltevés ellen is, hogy belemegy ilyesmibe, és a szó szoros értelmében kikergette irodájából a négy politikai kalandort. Eltekintve attól, hogy ma Amerikában őrzik, egyéb amerikai vonatkozása is van a koronának. Az 1920-as évek elején Magyarországon óriási infláció dühöngött. Külföldi kölcsön kellett. A Népszövetség segítségével sikerült is 250 millió aranykorohás kölcsönt kapni. Ennek azonban egyik feltétele az volt, hogy az ország a Népszövetség pénzügyi felügyelete alá került. A Népszövetség Jeremiah Smith amerikai jogász-bankár pénzügyi szakértőt nevezte ki Magyarország pénzügyi főbiztosának. A Várban rendezték be a hivatalát. Segítségével a kormány egyensúlyba hozta a költségvetést. Még további tanácsokkal is segítségre állt. Teljesen önzetlenül dolgozott, megkedvelte a magyarokat, munkájáért egyetlen fillért sem vett fel, főbiztosi fizetését jótékony célra adományozta, a többi között magyar diákok amerikai ösztöndíjára. Munkája befejeztével a kormányzó megkérdezte, hogy mivel szerezhetne neki örömet, milyen emléket vinne magával legszívesebben Magyarországról. Horthy Miklós legnagyobb meglepetésére azt felelte: szeretné megnézni a Szent Koronát. Ez nem volt egyszerű dolog, a koronát nem szánták látványosságnak, nem lehetett csak úgy mutogatni. Már csak azért sem, mert a láda kinyitása valósággal közjogi aktus számba ment, és még a kormányzónak sem volt joga hozzá. Horthy végül koronatanácsot hívott össze, és előadta az ügyet. A koronatanács — amely csak az ország legfontosabb dolgaiban szokott összeülni — hozzájárult a kívánság teljesítéséhez. A koronaőrség ezredese kinyitotta a páncélterem ajtaját, a miniszterelnök és a két választott koronaőr felnyitotta a ládát. Felsorakoztak a koronaőrség altisztjei, festői egyenruhájukban, vállukon átvetett, fehér köpenyben, fejükön kócsagtollas sisakkal, kezükben díszes alabárddal, és sorfaluk között bevonult a boltozatos terembe Jeremiah Smith: teljesedett a kívánsága. Mr. Smith akkor még álmában sem hihette, hogy a korona valaha is Amerikába kerül. A második Világháború után nem esett szó a Szent Koronáról. A ravasz Rákosi Mátyás úgy érezte, hogy a nagy tömegek szemében talán használna neki, és a tekintélyét is emelné, ha ő szerezné viszsza a koronát Amerikától. A koalíciós kormányzás alatt, majd a hatalomátvétel után is olyan gyakran sürgette, hogy a háta mögött, nagy titokban már azzal csúfolták: I. Hunyadi Mátyás és II. Habsburg Mátyás után III. Kopasz Mátyás néven királlyá akarja koronáztatni magát. Sztálin halála után, amikor Malenkov, Beria, Hruscsov és társai kerültek az élre, 1953. nyarán Moszkvába rendelték Rákosit a magyarországi párt néhány vezetőjével, Gerő Ernővel, Farkas Mihállyal és másokkal, köztük Nagy Imrével. A szovjet főnökök a Kremlben sorra elővették Rákosit, élesen támadták, hogy túlzó baloldali politikájával, rossz gazdasági vezetéssel csődbe viszi az országot és tönkreteszi a magyarországi pártot. Legélesebben Beria szidta. Ezen az ülésen rendelték él á szovjet főnökök, hogy Rákosi helyére Nagy Imre kerüljön a miniszterelnöki székbe. Micsoda vad fantasztikumnak tűnt volna, ha valaki azon a napon megjósolja: Rákosi hamarosan újra hatalomra kerül, újra megbukik, Nagy Imre forradalom élére áll, aztán saját elvtársai kivégeztetik... De visszakanyarodva a mára, Vietnamra és a Szent Koronára: az amerikai könyvtárakban található egy tanulmány, Joe Patrick Kelleher, itteni fiatal tudós írta a magyar királyi koronáról. Fogadni merek, hogy alig akad amerikai, aki olvasta, vagy akárcsak tud róla. Az amerikai átlagember legfeljebb néha-néha olvas az újságban valamit erről a témáról: olyankor, amikor valami miatt emlegetik a kérdését. Átfutja a hírt, mint napi eseményt, de távol áll tőle a téma: nem nagyon érdekli. Nem is érti, mit csapnak akkora hűhót egy műkincs körül. Valljuk meg őszintén, a magasabb művelségű, magasabb szinten politizáló réteg is nagyjából így van vele. Nem fogja fel, hogy a Szent Korona nem csak ősi műtárgy, nem csak történelmi vonatkozásokkal teli nemzeti kincs, hanem egy eszmei-politikai tartalom hordozója, az igazi magyar állameszme feladata. Ehhez nincs érzéke. Az Egyesült Államok pillanatnyi hivatalos külpolitikája pedig, amelyet Mr. Kissinger inagurált, nagyon világos. Például ennek a jegyében Amerika tavalyi gabonatermésének negyedét potom áron odaadták Moszkvának, mialatt itthon égig szöktek az élelmiszerárak. Miért ne adnák oda a Szent Koronát Budapestnek, ha „jó fiú” lesz Vietnamban ... NE ELŐZZÜK MEG... Egyik ember szebben öregszik meg, mint a másik, de akármilyen stílusban is lesz valaki öregebb, nem igen örül az előrehaladott éveknek. Socrates, a nagy görög bölcs figyelmeztette az öregeket, hogy ne kergessék mindig egymás társaságát, mert mindegyiknek van valami fájdalmas mesélnivalója. „Nem tudok enni, nem tudok inni, elmúltak az ifjúság örömei. Valaha minden szép volt, mert fiatal voltam, de most már nem élet az élet." Ilyen és hasonló panaszokkal keserítik egymás életét is. Socrates ezzel nyilván azt akarta mondani, hogy idősebbek keressék a fiatalok társaságát. Ez kitűnő tanács, de visszafelé is elsülhet, mert ha az idősebb ember fiatalok között is állandóan panaszkodik, ki fogják közösíteni társaságukból. Legjobb, ha 65 év után több korosztályból válogat valaki barátokat, sőt jó, ha gyermekek társaságát is keresi. De ne ereszkedjék hosszú lére eresztett történetek elmondásába, főleg a múltjából ne meséljen sokat. Másokat nem érdekel annyira embertársának múltja, mint az illetőt magát. Nagyon fontos, hogy az idősebb ember vigyázzon testi tisztaságára, fürödjék naponta, és viseljen rendes, tiszta ruhát. Némelyik öreg embernek kellemetlen, bántó szaga van, mert elhanyagolja a kellő tisztálkodást. Fontos az is, hogy naponta tegyenek kényelmes sétát, még akkor is, ha nem vágyódnak rá. Kivéve persze, ha az eső esik, vagy csúszós az út. Ne maradjanak az ágyban túl sokáig reggel, inkább a déli étkezés után aludjanak fél órát. Sok öreg ember fél az álmatlanságtól, pedig fölösleges, mert a legtöbbször többet alszanak a szükségesnél. Ne igyanak az idősek sok alkoholt, és lehetőleg hagyjanak fel a dohányzással. És imádkozzanak Istenhez, hogy soha ne legyenek családjuk terhére. Mindenesetre készüljenek fel arra a gondolatra, hogy öregek otthonába, vagy kórházba kell menniük. Ne siettessék a halált, de ne felejtsék el, hogy az elkerülhetetlen. Készüljenek fel rá, hogy akármikor elérheti őket: álmukbon, vagy mikor sétálnak, vagy barátságos beszélgetés közben. Testi erejük hanyatlásával lelkűket erősítve készüljenek a halálra. Dr. Theodore R. Van Delien SÁGI PÁL
