Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-27 / 39. szám
-------- Összesen hány injekciót adott be, doktor ur? — Négyet. — Összesen hány köbcentiméter levegőt fecskendezett a karba? — 25—30 vagy 25—28 köbcentiméter között. Arra a kérdésre, hogy a halál okaként mit jegyzett be, a vádlott ezt válaszolta: — Rák. — Akkor azt hitte, hogy valóban ez volt a halál oka? — Igenis. — Ha azt hitte volna, hogy a halált légembólia okozta, akkor ezt irta volna be a halál okaként? — Bizonyára. — Mikor adta meg a kórlapot lezáró bejegyzéseket? — Azt hiszem, a halált követő héten.----- Ön diktálta le azt, hogy Mrs. Borroto karjába levegőt fecskendezett? — Igen.----- Miért diktálta le? A védőnek ezzel a kérdésével újra a legkényesebb ponthoz értek. A vádlott a per során már kijelentette, hogy Mrs. Borroto már halott volt. Halott embernek pedig már nem szokás injekciót adni. Ha ez mégis megtörtént, nem szokás a kórlapra rávezetni. Hiszen a betegség a halállal lezárult. Valóban feszült figyelem előzte meg a választ. Az pedig kifejezetten zavaros volt. — Azt hittem, minden orvosnak kötelessége mindent bejegyezni, amit a beteggel tett, függetlenül attól, hogy hatásos volt-e vagy sem. A védő gyorsan rákérdezett még egy kínos pontra:-----Azt is lediktálta akkor, hogy páciense tiz perccel az injekció után elhunyt? — Igen azt tettem. — Mikor halt meg Mrs. Borroto?----- Nyilvánvalóan még mielőtt én a szobába léptem. Ez a válasz megint nem volt egybehangzó a vádlott korábbi kijelentéseivel.-----Mi volt a célja azzal a lediktált szöveggel? A vádlott válaszából teljes zűrzavara kiderült. — Nos, ez afféle rutin-diktátum volt (casual dictation), amit mindig papírra vetünk, ha a páncienssel foglalkozunk. Ez a módja annak, hogy a beteglapot lezárjuk. Ez a magyarázat igazán nem volt megfelelő arra, hogy bárkit is meggyőzzön. Az ügyvéd ekkor a beírás kísérő körülményeiről kezdett kérdezősködni. — Megkérdezte öntől Miss Conor, hogy 'Mrs. Borroto könnyű halált halt? — Természetesen. A beteg az utolsó órákban öntudatlan volt. — Megkérdezte öntől Miss Conor, hogy a levegő könnyen hatolt-e be? — Igen, megkérdezte tőlem. — A levegő hatásával kapcsolatban tájékoztatta őt még valamiről? — Elmondtam neki, hogy a beteg sorsára, illetve halálára ennek már semmi befolyása sem volt. Még azt is megjegyeztem, hogy a kórlapra diktált följegyzésemet valaki még felhasználhatja ellenem. A válasz első része nemcsak valamennyi tanú, hanem a vádlott előző vallomásaival is szöges ellentétben volt. — Megkérdezte öntől akkor dr. Biron, hogy mi okozta Mrs. Borroto halálát? — Igen. — És ön mit mondott? — Vastagbélrák, measztázissal (áttétellel) a májra. — Megkérdezte öntől, hogy levegőt fecskendezett-e be? — Igen. — Azt is, hogy mennyit? — Nem emlékszem pontosan . . . megkérdezte, hogy befecskendeztem-e levegőt, azt hiszem . . . ő négyszer tiz köbcentiméterről beszélt, és én megerősítettem, hogy körülbelül annyit. Ismertem dr. Biront. Tudtam, hogy már eleve határozott véleményt alakított ki. Nem akartam vele vitatkozni, azért válaszoltam a kérdéseire. — Megkérdezte öntől, hogy a levegő ölte-e meg Mrs. Borrotót? — Nem. . Ez meglepő válasz volt, és egyáltalán nem egyezett a kórlapra bejegyzett adatai. — Elmesélte ön valamelyik urnák, hogy megölte Mrs. Borrotót? A vádlott nemmel felelt. A védő ekkor rátért arra a beszélgetésre, amit két újságíró a Sander házaspárral folytatott. — Letartóztatása után meglátogatta önt néhányszor Chester Davis és Mr. Calderwood ?----- Azt hiszem, igen. — Szó esett ekkor a “becsületes magatartásról” ? — Nem tudom, hogy került ez szóba, de feleségem egy erre vonatkozó kérdésre olyasfélét válaszolt, hogy én soha nem tennék olyat, ami nem becsületes. (Mrs. Sander az újságíróknak férje jelenlétében elbeszélte, hogy férje a kórlapra rá akarta vezettetni a levegőinjekciót, mert túlságosan is becsületes ahhoz, hogy másként cselekedjen.)----- Elhangzott olyasmi, hogy a becsületesség nem kifizetődő dolog? — El. Mielőtt elmentek, ezt mondtam: “Ez az az eset valószínűleg, amikor a becsületesség és őszinteség nem kifizetődő.” — Hogy értette ezt? — Úgy, hogy rávezettem a kórlapra, ami történt, pedig elkerülhettem volna minden meghurcoltatást, ha ezt nem teszem. — Megkérdezték öntől azt is, hogy milyen leveleket kapott orvoskollégáitól? — Meg. — Azt is, hogy miféle kérdéseket tartalmaztak ezek a levelek? — Nos, ezek az orvosok éppúgy, mint mindenki, aki az újságokat olvasta, feltehetően elhitték, hogy én valamiféle törvénybe ütköző cselekedetet követtem el. Elhitték, hogy megöltem egy embert, és ilyeneket írtak: “Időnként mi is megtettük ugyanezt, de nem adtuk Írásba.” Egy másik levélnek körülbelül ez volt a tartalma: “Ön évtizedekkel megelőzte korát.” Vagy valami hasonló. A védő a kihallgatást a következő kérdéssel fejezte be: — Hisz ön a hippokratészi esküben? (Gyógyítani, és nem megölni.) — Hiszek. — Törekedett ön arra, hogy ennek megfelelően éljen? — Feltétlenül. A szót ekkor a főügyész vette át. Keresztkérdések özönét zúdította a vádlottra, amelyek során újra meg újra rávilágított a vádlott vallomásának ellentmondásaaira és magyarázatainak zavaros voltára. — Doktor ur, úgy érezte, hogy tiszta a lelkiismerete? — igy kezdte a vád képviselője a kihallgatást. — Az én lelkiismeretem az egész ügy során tiszta volt. — Mielőtt bement Mrs. Borrotóhoz, voltak már tapasztalatai a légembóliával kapcsolatban? — Nem, ezzel kapcsolatban nem voltak tapasztalataim — hangzott az orvos meglepő és szinte hihetetlen válasza. — Akkor miért döfte a tüt a beteg ereibe? — Nem tudom-----hangzott az újabb meglepő válasz. — Doktor ur, nem tanulta ön a Dartmouth Medical Schoolban, hogy a levegő bejutása a vénarendszerbe kerülendő? — Nekünk csak azt tanították, hogy az artériarendszerbe nem szabad levegőnek jutnia. — Mi célja volt azzal, hogy a vénarendszerbe levegőt juttatott? Megint az a kínos kérdés, amelyre a vádlott a főtárgyalás során sem tudott kielégítő választ adni. Megint kitérően nyilatkozott. — Nem tudom, nem tudom megmagyarázni, miért tettem ezt akkor. (Folytatjuk)
