Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-27 / 39. szám
15. oldal MAGYARY STELLA: ! i ss ' J Őszintén j * szólva... j! < It Őszintén szólva nem értem, miért tisztelte és' áldotta a magyarság közel 1000 éven át első királyának, Szent Istvánnak emlékét. És még hogy szentnek is nevezték ezt az első Istvánt. Mégiscsak hallatlan! Bevallom, az utóbbi 1-2 évig soha nem csodálkoztam ezen a tiszteleten é? szeretetem, mely körülövezte a Szent Király alakját. Nemcsak a katolikusok áldoztak emlékének, de minden más hiten lévő magyar is. Azt mondták: nekik ugyan nincsenek szentjeik, de István király előttük is szent. Most aztán megtudtam, hogy tévedtünk. Majdnem ezer éven át ilyen súlyosAévedésben élni! Hát ez szinte megbocsájthatatlan! És éppen a magyarság, mely tudvalévőleg mindig politikus nemzet volt. Elég sokat marakodtak egymással elődeink történelmünk során, de elkövették azt a végzetes hibát, hogy Szent Istvánt együttesen tisztelték, sőt — horribile dictu — még a koronáját is szentnek nevezték. Na, de most már mindennek vége! Szerencsére akadtak, akik felvilágosítottak eddigi tévedéseinkről. Milyen jó is, hogy annyi magyar él a szabad világban, legalább megtudhattuk tőlük az egetverő igazságot. Mikor először olvastam egy itteni kiadványban Szent István király “kegyetlen tetteiről”, azt hittem, valami elmegyógyintézetből kiszabadult őrült követte el az írásművet, aki még ki is rabolt valakit és volt pénze kinyomtatni elmeművét. Ugyanis mindaddig úgy tudtam, az iskolában úgy tanultam, a könyvekben úgy olvastam: István király államférfiúi bölcsességének, kitűnő szervezőkészségének, mély hitének, erőskezű uralkodóra valló rendszabályainak, abban az időben modernnek számító törvényeinek köszönhetjük, hogy a magyarság fennmaradt és nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, mint a Kárpát medencében előtte élő többi népek. Azt is úgy tudtam, hogy Szent István tette kereszténnyé a magyarságot. Most kioktattak arról, hogy ő ölette meg Krisztus igaz papjait. Aztán az egész országot — még mielőtt állammá szervezte volna — eladta Rómának, vagyis a római pápának. Nahát, ez már igazán nem volt szép tőle! (Úgy látszik, jobb lett volna, ha a német császárnak “adja el” az országot. Akkor most Goethe nyelvén írhatnák meg róla mindazokat a "borzalmakat”, miket elkövetett. Bár német nyelven ezért csak dicséret járna ki István királynak. S akik ma magyarul szidják, neki köszönhetik, hogy magyarul szidhatják.) Azt is megtudtam, hogy ennek az adás-vevésnek következtében a római Szent Péter bazilika a magyar jobbágyok véréből kisajtolt aranyon épült fel. Bár eddig úgy hallottam, hogy a római pápa volt az egyetlen, aki anyagilag is segítette a magyarságot a török elleni küzdelmében, de úgy látszik, fordítva történt a dolog: mi adtunk pénzt Rómának templomépítésre. Valószínűleg kicsit öregszem és gyengül a memóriám, mert valahogy úgy emlékszem, mintha — a logikus gondolkodás alapján — úgy tanítottak volna engem az iskolában: ha a magyarság nem lesz kereszténnyé, nem maradhatott volna meg az akkor már csaknem teljesen keresztény Európa közepén. Dehogyis kérem! Őrült tévedés volt. Az igazi magyar nem lehet keresztény. Az igazi magyarnak az ősi magyar vallásra kell visszatérnie. (Most már csak azt nem értem, akkor miért fáj a magyar vallás hirdetőinek, hogy Szent István "megölette Krisztus igaz papjait”, mikor a kereszténységet Jézus Krisztus alapította és papjai terjesztették? Vagy ebben is tévedtem volna? A kereszténységnek nincsen semmi köze Krisztushoz és papjaihoz? Rettenetes, hogy eddig milyen műveletlenségben éltem!) Igaz, hogy a keresztény vallások mind jobban közelednek és már nem azt keresik, ami elválasztja, térjünk vissza a "magyar valláshoz”. Milyen szép is hanem ami összekapcsolja őket — de mi magyarok lesz, ha szerte a nagy világon, mindenütt, ahol magyarok élnek, kibérelünk egy-egy tisztást, lehetőleg tölgyfával a közepén, de ha az nincs, esetleg pálmafa is megteszi — és fehér lovat áldozunk a Hadúrnak. (A ló árát természetesen a hívek adják össze — és a táltosok majd elfogyasztják a húsát. A marhahús ára úgyis nagyon magasra emelkedett.) Szó ami szó, egyre több újságcikk és könyv világosít fel eddigi tévedéseimről. Illetve nemcsak az én tévedésemről, hanem arról, hogy ezer évig minden magyar rosszul tudta a történelmet. De ezentúl minden másképpen lehet! Hát csak rajta, emigráns magyarok! Alakítsátok meg a magyar vallást, világító fényében áldozzátok a fehér lovat! Megtehetitek, szabad földön éltek. Nekem csak egy kérésem van: engem hagyjatok meg abban a "sötétségben”, melyben továbbra is tisztelhetem első, szent királyunknak, Szent Istvánnak emlékét, és úgy maradhatok meg magyarnak, hogy továbbra is keresztény lehessek, amint keresztények és talán mégis jó magyarok voltak: a református pap ükapám és katolikus pap nagybátyáim. IGEHIRDETÉS PÁPUÁBAN AZ EMBEREVŐ UNOKÁJA Üj-Guineában, vagy ahogyan az Ausztráliához közelfekfő szigetvilágban hívják, Pápua-Guineában, az őserdei misszióstelepen sortot, tarka havai inget viselő fiatal férfi ír gondolataiba mélyedve a fatörzs asztalon. Árnyékban is 34 Celsius fok a meleg. A sortos férfi Francis Misso 35 éves szerzetes, a szigetvilág egyik legnépszerűbb papja. Az egyik közeli szigeten, Manus-on született. Raboulban végezte el a kisszemináriumot, Port-Moresbyban, Új-Guiena fővárosában szetnelték pappá. Külsőségekkel keveset törődik, aktív sportoló, gitározik, kitűnő énekes. Motorkerékpárján járja a misszióstelepeket és csüggedetlen lelkesedéssel tanítja a katekizmust a bennszülötteknek, akik a kannibál törzsek leszármazottai. Látogató érkezik az atyához: egy angol újságíró. Interjút kér. — Jómagam is emberevők családjából származom — mondja az újságírónak, olyan természetesen, mintha legutóbbi futballmérkőzésének eseményeiről beszélne. — Apám szerint a kannibálok csak ellenségeiket ették meg. Tulajdonképpen büntetés volt ez, amellyel rendszerint gyilkosságot toroltak meg. Nagyapám híres fejvadász volt, többször részt vett büntető expedíciókban. — És milyen a mai bennszülöttek magatartása? — A mai pápuák műveltségre, technikai civilizációra és politikai egyenlőségre vágynak. — És van lehetőségük minderre? — Igen. Ezen a téren nagy a fejlődés. A haladás hirdetői között élen járnak a bennszülött papok. Nemrégiben alakítottuk meg munkaközösségünket. Harminc tagunk van: világi és szerzetes papok, katolikusok, protestánsok. A parlamentnek Port-Moresbyben már van egy bennszülött katolikus pap tagja. Úgy hírlik, az 1976-os választáson engem is jelölnek képviselőnek. — És addig? — A hithirdetés a legfőbb feladatunk. A püspöki kar engem bízott meg az ószövetségi szentírás pidgin—angol nyelvre fordításával. Egyházunknak ez ideig csupán egy bennszülött püspöke van. Egyházmegyéje nagyobb, mint a Német Szövetségi Köztársaság. — Nem reménytelen ez az igehirdető munka a pápuák világában? Misso atya mosolyogva válaszol: — Nem, egyáltalában nem. Sőt lelki gazdagodást, és néha megindítóan szép emberi élményt is jelent számunkra. És ne felejtse el: nemcsak papok vagyunk, hanem tekintélyes közéleti emberek is. Híveink, az emberevők leszármazottai, szeretnek, becsülnek bennünket és mi bízunk Isten segítségében. ÚJLAKI ANDOR OLASZORSZÁGI KÉPESLAP Szicília: szegénység gazdagság közepette Egykor a világ legnagyobb városa volt. Háborúk és földrengések után ötven évvel ezelőtt már csak 50.00 lakosa volt, de az utolsó háború után gyors fejlődósnek indult, és most megint százezres város. Híddal a szárazföldhöz kapcsolt kis szigeten sértetlenül álmadozik a régi dicsőségről az óváros: a görög templom-romokat álomszép kis paloták keretezik, a mesterien kialakított kis tereken finom szökőkútak; minden keresztutcánál átvillan a tenger kékje. A sziklába vájt göiög színházhoz vezető utat az 1937-es kiadású Baedeker jól járható mezei útnak jelzi. Ott mi már széles sugárutat találtunk, drága szállodákkal, elegáns boltokkal, pálmasorral, sok fényreklámmal. De a sugárutat még mindig szintben vágja az egysínpáros vasúti vonal. Ahányszor vonat érkezik Messina vagy Palermo felől, leeresztik a sorompót, a főutcán megáll az élet, és növekedni kezd — a végtelenségig — a megrekedt autók türelmesen dagadó dugója. Európa legnagyobb tűzhányója az Etna, Szicília egyik legnagyobb idegenforgalmi látványossága. Különösképpen Keletről, Taorminából, ha valaki hajlandó hajnalban fölkelni és meglesni azt a csodálatos pillanatot, amikor a felkelő nap első sugarai rövid ideig rózsaszínűre festik a nagy hegy ezerméteres hósapkáját. A prospektusok szerint a 3200 méter magas Etna legfelső harmadát a év felében hó és jég borítja. Az idén szigorú volt a tél, sok hó esett. Még májusban is olyan hóviharok tomboltak odafönn, hogy több kiránduló autóbusznak vissza kellett fordulnia. Mi 2200 líráért eljutottunk 2000 méter magasságig. Onnan újabb 2200-ért kötélgondolában még ötszáz méterrel magasabbra lehet jutni. Onnan a csúcsig jeep visz föl a két méter vastag jégen, fejenként újabb 2500-ért. Megmutatják az 1971. évi kitörés legmélyebb pontját, Milo és Fornazze között, ezer méter magasságban. Még mindig szivárog a füst az őt méter vastag, felszínén közönséges salaknak látszó láva mélyéből. A több száz méter széles, pusztító de máf megdermedt lávafolyam mindkét partján — átmenet nélkül — szőlő zöldéi. Onnan húsz méterre áll a szerencsésen megmenekült falu legszélső háza. — Nagyon szegények lettünk — panaszkodik egy örek paraszt, aki odaállt az autóbuszhoz, a bámészkodókat nézni. Kisvártatva így folytatja: — Járt Olaszországban? Mármint odaát. Igen? Észrevette, hogy ott sohasem tudnak váltam, visszaadni. Csak nagy pénzük van. Látja, itt Szicíliában mindig tudnak visszaadni. Mert nekünk csak aprópénzünk van. Itt pénz a tízlírás is. A taorminai San Domenico Palace-t a hotelek hoteljeként emlegeti a reklám. A egykor kolostorépület kapuján tábla figyelmeztet: a szálloda megtekintése tilos! Mégis bejutottunk, egy bennlakó ismerős segítségével. Végigjártuk a kerengőkből kialakított néptelen olvasótermeket, a modern fényűzéssel berendezett zsúfolt bárt, a halknál halkabb éttermet, az antikvitásokkal díszített folyosókat, a Semiramis függőkertjével vetekedő parkot, az úszodát is láttuk, úszkáló milliomosokkal, még egy luxuslakosztályt is megtekinthettünk. Vendéglátónk állandóan panaszkodott eközben: — Mindez csak sznobizmus. A képek és szobrok rossz hamisítványok, még a szőnyegek sem valódi keletiek. A fürdőszobában képtelenség a kimosott harisnyát megszárítani, mert nem lehet fölakasztani. Az erkély meg csupa piszok. Ketten napi száz dollárt fizetünk, de nem adnak minden nap új fogkefét, szappant és fürdősót, úgy mint a japán szállodákban. Ám ez mind semmi. Ma reggel nem engedtek be az étterembe, mert ingujjban voltam. Vissza kellett mennem zakóért. De a pincér, aki az illemre figyelmeztetett, kétnapos borostát viselt! KŐSZEGI IMRE
