Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-27 / 39. szám
16. oldal OHAZAI RIPORT: HORTOBÁGYI SZÍNFOLTOK Faggatom itt a Hortobágyon a valóságot. Milyen is most, 1973 nyarán a puszta? Zöldebb, mint más években, mert az esős junius megnevelte a füvet. A telkeken térdig ér a ritkás tippan, bokáig az illatos üröm. A szikeseken is zöld a bárány paraj. Szikfü virágból (kamilla) annyi volt, hogy az autótulajdonos környékbeliek közül sokan lehozták a padlásokról a szikfüszedő lapátot. Volt olyan élelmes autós, aki 500 forint áru kamillát is összelapátolt családjával kora hajnaltól reggelizésig. Hanem, ha az ember “Hortobágy mellyék”-i, akáratlanul is visszatalál életének egykori színhelyére, és rárontanak az emlékek. Tiz város és falu ötven gulyája legelt valamikor ezen a jó kilencvenezer holdas földdarabon. Mázsák tízezreit szedték itt magukra az állatok husiban, csontban. Üszővé növekedtek a tavasszal kihajtott keshedt kis borjak. Az ősgyep minden kis növénykéje sós izü, sót tűrő, sót kedvelő. Tehát jóizü. ügy törtet át a pusztán Diesel-mozdonyával egy vonat, mint a fantom. Acélhangu zöreje rövid időre széttöri a csendet, aztán eloszlik a zaj a térségben. Igen, ez az üresség, ez a csönd! Ma Üzemszerű kombinátokban nevelik, hizlalják a marhát. Szó se róla, ez a korszerű. De itt a Hortobágyon az Állami Gazdaság hetvenöt ezer juha sem bírja az aszaló nyárvégi aszály előtt lelegelni a fütermést . . . Lassan halad át a napos ég alatt a néhány délelőtti óra. A dél már foró, mégsem látni a messze hullámzó tengert, a libegő házakat, az oihati és margitai erdőket, amint a levegőben lebegnek. A Hortobágyról eltűnt a délibáb. (Nem az álromantikára gondolok, hanem a valóságos természeti jelenségre.) Eltűnt? Nem. Csak a távoli zugokba húzódott vissza. Miért? Sok ezer hold ősgyepet törtek itt fel az ötvenes évek elején, de aztán, hogy megmutatta igazi valóját a szik, otthagyták a művelésre alkalmatlan parlagokat. Gazzal benőtt szántások, felhgyott rizsföldek, kikapcsolt öntözőcsatornák, rosszul sikerült, torz fásítások Lontották meg sok helyen a puszta sajátos tájképét. Elpusztultak jórészt az egykori pásztorkodás tárgyi emlékei is. Az ég és a viz között gólya repül. Kiterjesztett nagy szárnyainak finom formája felrajzolódik az ég kék semmijére, és visszatükröződik a nádasokkal körülövezett halastó vizén. Birka, baromfi, -hal, vizi szárnyas és takarmánytermelés. Ez a Hortobágyi Állami Gazdaság fő gazdasági profilja. Sok próbálkozás, erőfeszítés, kudarc után rátaláltak a helyes útra. Most már jó kezekben van a hetvenötezer hold, amit a Gazdaság a Hortobágytól birtokol. Mint a régi éjszakai utazók, akik egymást hívogatták, úgy húznak itt át deres őszi hajnalokon a trombita hangú vadlibák. Súlyos dobbanásokkal le-leesett közülük egy, ha eldördült egy-egy vadászpuska. A vizeken több fajta gém. A rejtett zugokban tuzokcsapatok. A nádasokban vadruca. Ezt az életet, az ősi madárvilágot, és persze, a szürke magyar szarvasmarhát mentik mostantól gonddal a jövőnek. Néhány évvel ezelőtt alakult meg a Hortobágyi Intéző Bizottság. Azóta sok mindent tett. Itt létesül Magyarországon az első Nemzeti Park. Nem a valamikori Hortobágyot akarják életre kelteni, hanem okosan kihasználni a puszta nemzetközi hírnevét, idegenforgalmi lehetőségeit. Itt alakul ki a magyar lovas sport egyik központja. Az idei lovas-napokon 35 ezer — közöttük kétezer külföldi — vendég fordult meg a mátai lovaspályán. Hatezer autó parkolt a kilenc-lyuku hid melletti gyepen. A pusztát átszelő műúton és vasútvonalon, a gazdaság majorjaiban a cselekvés, a munka, a mozgás. A puszta rejtekeiben az átmentődött természeti élet: ilyen most, de később méginkább ilyen lesz a Hortobágy. Hortobágy, 1973, szeptember hó . . . Nádasdi Péter MAGYAR VIDÉK: ARATÁS Az ég kék, a nap süt, a madarak csiripelnek, a fülemüle csattog a berekben. Fönn, a kék égen keringő gólyák, lenn, a kis mocsár szélén kelepelő gólyák. S amerre a szem ellát, hullámzó buzatenger. A teknő alakú Tólaposban piros aratógépek úsznak, nyomukban átmetszett derékkal fekszenek az érett-sárga kalászok. A Tólapos, a mocsár, és a kis erdő között keskeny sávban húzódik valami hetven hold. Itt kézikaszások vágnak egyenes rendet a sárga tengerben, mögöttük lengére vetkőztette a lányokat, asszonyokat a nagy tüzes égi kályha; hajladoznak, szedik a markot. Ide nem messze, a Tólapos végiben tornyos épület meredezik: az ősi urasági kastély. Most napközi otthon a gyermekek számára. Túl az erdőn, a dülőut véginél porfelhő száll a magasba. A porból lassan előtűnik két poroszkáló deres, mögöttük egy szekér meg egy vizes-tartály. Ez már azt jelenti, hogy közeledik az ebéd ideje, hozzák a meleg ételt, a friss vizet. Mire az erdős inenső széléhez érnek, mintha csak erre várt volna, megkondul a falu kis templomának harangja És alig giling-galangozik kettőt-hármat, máris elindulnak az aratók, marokszedők a kis erdő felé, ott nekiesnek a vizes-tartálynak, előkerül néhány lavór meg szappan is, és lemossák magukról a fáradtságot. Nemsokára helyükön ülnek a kis erdő tisztásán megtérített hosszú asztalnál. Fehér porcelántányérjukon gusztusosán gőzölög a gulyásleves. De sehogy se akar hülni, pedig fújják rendületlenül. Nem is hül a bors, meg a paprika. Aztán mégis elfogy, utána a mákosmetélt is, és elnyúlnak a jó puha fűben. Némelyik alig forgolódik kettőthármat, máris horkol. A fiatalok letépnek egy-egy fűszálat, és hanyatt-fekve ábrándoznak ; elmerengve nézik a fák koronáját, a messzeségben ballagdáló fehér felhőket. Sárközi Andris bácsi egy idő múlva szétnyitja a szemét a fü közt. Ránéz a Napra, ennek állásiból látja, hogy pontosan egy óra telt el. Elkiáltja magát: — Vége a szanatóriumnak! Gyerünk! — S nemsokára helyén áll mind, ki az aratógépen, ki kaszával a kezében. S újra zakatolnak a gépek, suhognak a kaszák. ügy látszik, a kastélyban is vége az ebédidőnek, ott is kezdődik a “munka”, mert gyermekének száll az égnek: — Lánc-lánc, Eszterlánc ... — A kastély drótkerítéssel körülvett udvarára odalátni. Ős platánfák hajladoznak ott a sárga-kavicsos utak között. De lám, egyszercsak elhallgat a csengő ének, helyette kiabálás, visitgatás hallik. Az aratóknak megdobban a szivük. Megáll a kéziben a kasza, abbamarad a kéve guzsolása. Felütik fejüket. Nincs tán valami baj? De csak fogócskáztak a gyerekek, és nagy a visitgatás, amikor a fogó közel ér a menekülőhöz. Az óvót nénikének előtűnik fehér köpenye. Nincs hát semmi baj. És újra felhangzik a gyermekének: — Lánc-lánc, Eszterlánc ... — Alig akarják abbahagyni. Aztán következik a Bújj-bújj zöldág . . . Meg az a guggoló-játék, hogy — Dombon törik a diót, mogyorót. Az aratók szive most is nagyot dobban, de már nem az ijedtségtől. S mintha lendületesebben suhognának a kaszák, erőteljesebben búgnának a gépek. Még az idősebbje is fiatalosabban mozog. Egy megmagyarázhatatlan, belülről feltörő erőtől megnyílik a szív, kitágul a tüdő és beáarmlik az izmokba az életet adó valami, mikor a gyerekek énekét hallják. A gyerekek, az unokák, ott a tiszta napköziben, jó helyen vannak. A szülők nyugodtan végezhetik munkájukat. Suhognak a kaszák, búgnak a gépek, lüktetnek az erek, és a lihegésbe beleszóródik az ég felé szárnyaló pacsirta csivitelése, és a gyermeksereg éneke. Egy fiatalasszony kiegyenesíti a derekát, karjával megtörli izzadt homlokát. Rekkenő a hőség. Mégis mosoly ül az arcán, amikor belekezd az ősi énekbe: — Égből szállott szent kenyér . . . Az elsőkaszás vastag férfihangon ráfelel: — Értünk ontott ^drága vér . . . Itt is, ott is belekapcsolódnak. Előbb vékonyka lánymeg asszony-hangok, utána öblös férfihangok. Zug, morajlik a szent ének át a sárga buzakereszteken, a Tólaposon. A kastélyból is szárnyal csilingelve a gyermekének: — Lánc-lánc, Eszter-lánc . . . S a Tólapos kastély felőli partos oldalán a két ének öszszeölelkezik. Az ősi kastély udvarában a gyermekek egyszer csak egymást törve-zuzva rohannak az udvar végibe. Ott csillogó szemmel kapaszkodnak a kerítés drótjába, és éles kis hangjukkal átkiabálnak a Tólaposra: — Idesanyám! Idesapám! — Nagyanyám! — Nagyapám! És fél kézzel a kerítés drótjába kapaszkodva, mosolygó arccal integetnek a szaporodó áldott buzakeresztek, a Tólapos felé. Hajdudorog, 1973, szeptember hó . . , Dénes Géza ÓHAZAI KRÓNIKA Védetté nyilvánították dr. Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet néhai főszerkesztőjének rózsadombi kertjét. Különleges ritkasága a fákból és cserjékből álló kertnek — az utóbbiakból 60 faj 500 példányban fordult elő — a szecsuáni Metasequoia, a kínai selyemfenyő, a libanoni cédrus és a különböző tsuga fa jók. A kert 50-féle rózsa termőhelye, és a budai hegyvidékről származó növényeken kívül megtalálhatók itt a Mátra és a Bükk növény ritkaságai is. A kertben, amelyet “Mihályfi Ernő kertjé”-nek neveznek el, a jövőben botanikai megfigyeléseket is végeznek. • Állami zeneiskola létesül Gödöllőn — határozta el a Pest megyei tanács végrehajtó bizottsága. Aszódon, Bagón, Pécelen már működik zeneiskolai osztály, ez év szeptemberétől pedig Veresegyházán rendszeresítik az általános iskolai növendékek részére a hangszeres tanítást. Az önálló gödöllői zeneiskola céljaira a város régi tanácsházának épületében szereztek helyet, délutánonként az egész épület a zeneiskola céljait szolgálja. • Szeptember 11-én a párisi Operaházban Szőnyi Olga és Faragó András Bartók Béla A kékszakállú herceg vára cimü operáját énekelte a francia rádió szimfonikus zenekarának nyilvános koncertjén. Gaál Gábor özvegye elhunyt KOLOZSVÁR Gyászjelentés adja hírül, hogy “a jó édesanya, nagyanya, testvér és rokon, özv Gaál Gáborné, született Zánszky Margit, életének 69. évében, súlyos betegségben elhunyt”. Az eltávozott a magyar irodalom egyik legnagyobb szerkesztőjének, Gaál Gábornak az özvegye volt. Gaál Gábor még korai kolozsvári esztendei alatt ismerte meg őt, aki a Korunk szerkesztőiének hitvese és annak haláláig hü társa, segítője és sokszor vigasztalója lett. Gaál Gábornak hozzá irt második világháborús és hadifogoly levelei irodalmunk meginditóan szép emlékei. A Korunk szerkesztőjének az özvegyét a kolozsvári Házsongárdi temetőben búcsúztatták.
