Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-27 / 39. szám
EMBEREK ÉS ESETEK... SZERELMI PECH A partyn tanácskérés céljából mellémtelepedett a háziasszony unokaöccse és két ráksalátás szendvics között kiöntötte a szívét. — Miért vagyok én olyan peches a nőkkel? — így kezdte és becsületére legyen, nyomban hozzátette, hogy a pech kifejezést Pestről hozta magával, ahol a balszerencse szót “tájszólással” így szokták helyettesíteni. — Szóval maga aféle szerelmi Fekete Péter, nohát pakoljon csak ki a bánatával — biztattam, mire ki is pakolt. — Tessék rámnézni, férfinek nem vagyok utolsó, koldús sem vagyok, nem iszok, a kártyát nem ismerem, lóversenypályát soha nem láttam, 12 éve vagyok New Yorkban, házasodni szeretnék, de nem tudok és éppen azt nem tudom, hogy miért nem tudok. — Próbálkozott már feleséget keresni? — Mi az, hogy kerestem, találtam is, nem is egyet, de egyikből sem lett házasság. Itt van például a Mariska. Partyn ismerkedtem meg vele. Azonnal megszerettem, no ez éppen nekem való és teljes gőzzel kezdtem udvarolni. Mindenféléről beszédgettünk, mint ilyenkor szokás. Azt mondja Mariska, ő úgy szokta elriasztani a tolakodó férfiakat, hogy azt mondja nekik, Harlem felső végében lakik, a négernegyedben, erre savanyú képet vágnak. Remek ötlet, dicsértem Mariskát és megkérdeztem, hogy igazában hol lakik, mire rámnézett és röviden felelte: Harlem felső végében, a négernegyedben. — No lehet, hogy ez csak véletlen volt. — Dehogy kérem, dehogy véletlen. Mariska után Zsuzsival próbálkoztam. Már olyan jegyespár-féle voltunk. Tudtam, hogy mikor van a születésnapja. Nekem akkor éppen Detroitba kellett utaznom üzleti ügyben. Onnan sürgönyöztem neki viccesen: születésnapodra 100 csókra szóló utalványt küldök, New Yorkban majd beváltom az utalványt. Képzelje csak, még aznap választáviratot kaptam tőle: utalványodat megkaptam, huszonötöt beváltottam a sürgönykézbesítőnél. — Vicces utalvány helyett talán inkább küldhetett volna valami komoly kis ékszert — jegyeztem meg halkan, az unokaöccsöt azonban nem lehetett feltartóztatni szíve kiöntésében. — Aztán egy amerikai lány következett, a Gladys. Megkértem a kezét. Kérdezte, hogy állok anyagilag. Megmondtam. Erre elhúzta a száját: nézze, maga nem elég gazdag ahhoz, hogy a pénzéért menjek magához, ahhoz meg nem elég szegény, hogy szerelemből legyek a felesége. Elég szellemes, gondoltam, mondani azonban nem mondhattam, mert megállás nélkül folytatta: — Gladys után megint magyar lány jött, az Irén. A harmadik találkozás után elvitt magukhoz, bemutatott a szüleinek. Hát ez egy rendes, házias, családias lány, ez kell nekem. A papa meg a mama kettesben hagytak bennünket. Ott ültem mellette a szófán, beszélgettünk. Egyszerre csak benyitott az öccse. Egy olyan nyolcévkörüli gyerek. Menj ki Pista, ne zavarj bennünket, mondotta neki Irén. A kölyök meg rámnézett és elvigyorogta magát: hallja bácsi, de ügyetlen maga, már ott ül egy órája a szófán és még semmi, a másik bácsinak, aki tegnap BERCZEL A. KÁROLY: KÉP A tájba hirtelen belép egy ember, fáradt, megviselt — S már kész a kép — Előbb csak rét volt, őszi kert, kis présház a domboldalon — S most ott van ő: a tartalom — És kell, hogy így legyen — Ha nincs ember, ki dolgozik, töpreng, keres, a kép üres — De így valódi lesz: történelem — volt itt, már félóra múlva teli volt a képe ruzsfoltokkal... Az unokaöccs itt lélegzetet vett, mire kihasználtam az alkalmat és közbevágtam: — Remélem több esete nem volt. — Dehogynem, folytatom is... — Tudja mit, ne folytassa, nekem ez is elég. — És mit tanácsol? — Maradjon agglegény — mondtam röviden, de láttam, hogy nincs megelégedve a tanácsommal. Pedig mi mást tanácsolhattam volna neki. Igaz? BODONY BÖSKE NŐI SAROK VACSORA HÁRMASBAN Paprikás krumpli debrecenivel. Csak két párat vett, a férjének és a lányának. Neki jó anélkül is. Takarékoskodni kell, hogy megvehesse Zsuzsinak az aranypántos szandált. Akkor majd elviszi táncolni is. Elviszi? Mennek a mai lányok maguktól, ki is nevetnék, ha a mama kísérné őket. Bár Zsuzsi más, olyan gyerek még. Néha a babáival is eljátszik. De azért nem ártana beszélni veleb. Elmondani egyetmást életéről, férfiakról, nehogy úgy járjon, mint ő valamikor. Akkor pedig más világ volt. Még szerencse, hogy János nem kérdezett semmit, amikor elvette. Rendes ember volt, csak az utóbbi időben változott meg, amióta a műhelyből az irodába helyezték. A fejébe szállt, hogy tisztviselő, mintha több volna papírra firkálni, mint szerszámot esztergálni. Kimaradozik. Az italra is rászokott, és tegnap durván káromkodott Zsuzsi előtt. Azelőtt ezt sosem tette. Rászólni sem mert, félt, hogy gorombáskodni fog. Azért se mer szólni, hogy egyre kevesebbet ad haza. Meg a zálogcédula miatt se. A jegygyűrűjét tehette be, mert nem hordja. A helye fehér maradt — házasságuk jelképe. Más asszonyok nyomoznak a férjük után. Ő nem teszi, maga előtt restellené. Tizennyolc éve élnek együtt. Azóta nem volt köztük semmi baj. Soha egy hangos szó. Azért olyan rendes Zsuzsi is, mert mindig bébkesség volt körülötte. Majd rendbejön minden. Lám, milyen jó étvággyal eszi János a paprikás krumplit. Ez is elismerés, hiszen ő főzte. János gépiesen habzsolt, anélkül, hogy az étel ízét érezte volna. Este kultúrelőadás a gyárban. Szóltak, vigye el az asszonyt is. Ugyan, hiszen még rendes ruhája sincs. Más asszonyok divatosan járnak. Fodrászhoz, manikűr, rúzs. Borinak ilyesmi nem jut eszébe. El is kövéredett, válltól csípőig egybefolyik a teste. Csak a lányára gondol, attól bezzeg nem sajnál semmit. Sok hála lesz majd érte! Majd úgy jár vele, mint Petur Karcsi a lányával. Főmérnök az ura, aztán most lenézi a szüleit. Bár Zsuzsi biztosan nem fogja lenézni az apját. Ő ad a külsejére, és képezi magát. Bori még életében nem olvasott el egy könyvet, csak főz, mos, meg a lakást subickolja. Milyen más a kis Barnáné a gyárban. Vele mindenről lehet beszélni. Kétgyerekes anya létére beiratkozott a dolgozók iskolájába. És milyen elegánsan öltözködik, pedig otthagyta az a senkiházi férje. Szegényke, elsírta magát, amikor a névnapjára egy doboz cukorkát vett neki. "Látja, János, ezt az uram sohasem tette!” És hálából csókot nyomott a homlokára. Jó, hogy nem látta senki, még gondoltak volna valamit. Pedig ebben az aszonyban nincs semmi kacérság. Nem igaz, amit suttognak a háta mögött. Irigykednek rá, mert tetszik a férfiaknak. Hívta, hogy nézze meg az új lakását. Nem ment el, inkább leült vele egy presszóban. Ebben nincs semmi, elvégre munkatársak. Reméli, este ő is ott lesz. Ha elvinné Borit, összeismerkednének. Meghívnák Barnánét, jöjjön el a gyerekeivel együtt. Zsuzsi eljátszana velük. Hja igaz, a gyerekei nincsenek nála. Elvitte őket vidékre a szüleihez. Hát akkor egymaga jönne el. De mit kezdene Barnáné Borival? Beszélgetni sem tudnának. És meglátja ezt a lakást. Hiszen tisztának tiszta, de mégiscsak szobakonyhás prolilakás. Nem, mégsem hívja meg hozzájuk, és Borit se viszi el az előadásra, ö sem marad sokáig. A vége az lenne, hogy elcipelnék valahová a kollégák. És már alig van a pénzből, amit a gyűrűre ka-IS. oldal pott. Csak észre ne vegye az asszony, hogy nincs az ujján! De mikor olyan kevés a pénz, amit megtart magának. Más asszony bezzeg eljár dolgozni. Bori is akart, ő nem engedte. Büszke volt arra, hogy el tudja tartani a családját. — Kérsz még? — kérdezte Bori, és feleletet sem várva, újabb adagot tett a férje tányérjára. Jánost düh fogta el. Mi ő, hogy etetik, mint egy csecsemőt! Bori egészen kisajátította magának. Elkölti a pénzét, elvette az életét. Maholnap ötvenéves, és mi öröme volt eddig? Csak a munka, munka, Egyik nap olyan, mint a másik. Gyűlölet lobbant a szemében. Gorombaság kívánkozott kifelé a száján, de visszanyelte. Inkább Zsuzsira szólt rá: — Mi bajod? Hallgatsz, mint ajkuka. Úgy teszel, mintha semmi közöd nem lenne hozzánk. A lány megrezzent. Motyogott valamit, és belevágott a kolbászba, pedig ott akarta hagyni. Nincs étvágya. Reggelenként émelyeg a gyomra. Iskolából jövet találkozott Ferivel. Annyi idő már nem volt, hogy felszökhettek volna a fiúhoz, pedig egyedül lettek volna, mert elutazott a háziasszonya. Nem tudta tovább magában tartani a titkát. Elmondta, hogy most már majdnem biztos... A fiú elsápadt. Remegett az ajka, amikor megszólalt: — Még ez hiányzott! De azt hiszem, tudod mit kell tenned. Nem nagy eset az egész. Különben holnap vizsgázom — mondta és bekapcsolta a zsebrádiót. Nem ezt várta. Elsírta magát. — Most mit bőgsz, tudhatnád, hogy utálom a nyavalygó nőket. Mindig mondtam, hogy maradi vagy, mindenből cirkuszt csinálsz. Vagy azt képzelted talán ...? Tudhatnád, hogy most végzem az első évet. És arról nem is volt szó, hogy... Mondd, ígértem én neked valamit? Szia, és légy okos, Zsu! Csak ennyi. És most enni a paprikás krumplit, a kolbászt. Legyűrni az émelygést. Jó kislány módjára beszélgetni papával, mamával, mint máskor. János eltolta maga elől a tányért. A szekrényből kiemelte a sötét ruháját, és sokáig keresgélt a nyakkendők között. Miért is nem vette meg azt a kék csíkosat, amelyre azt mondta Barnáné: "Jól illenék magának. Még kékebb lenne tőle a szeme!” Sokallta érte a százhúsz forintot, mert még mindig kicsinyes. Maradvány a múltból, a gürcölésből, a nyakkendő és vasalt nadrág nélküli időkből. Sóhajtva kötötte fel a bordó nyakkendőt, és aprólékos gonddal öltözködni kezdett. Bori szeme rebbent egyikről a másikra. Két jól ismert szeretett arc. Két zárt kapu! De ez csak átfutott az agyán, nem jutott el a felismerésig. Összeszedte az edényt, s berakta a nagy, kék mosogató tálba. Miközben ráöntötte a forró vizet, a párafelhőn át odaszólt a lányának: — Gyere csak ide, Zsuzsikám! Ne búsulj, a következő fizetéskor megvesszük az aranypántos szandált. Aztán mehetsz táncolni az ifjúsági presszóba, vagy máshová, ahová akarsz. Elvégre nagy lány vagy már. Tudom, mi az fiatalnak lenni. Én is voltam egyszer tizenhat éves. És beidegződött mozdulatokkal, mintha valami szertartást végezne, mosta, mosogatta a tányérokat, lábasokat. H. LÁNYI PIROSKA CSALÓDOTT FÉRFI — Visszamegyek az előző feleségemhez, mert ő sokkal jobban főzi a töltött káposztát . . .
