Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-13 / 37. szám
13. oldal FÖLDALATTI ÉLET írta: PAPP VARGA ÉVA Olvasom, hogy Budapesten múzeumba kerülnek a milleneumi földalatti vasút kocsijai, amelyek 75 éven át szállították az utasokat a budapesti városligetbe. Helyettük új, csuklós motorkocsikat helyeznek majd ■ üzembe ,ha elkészül a meghoszjHR jjif szabbított pályaszakasz. Az óhazíu tu<lósítás szerint e napokban fejeződött be az új kocsik próbája és a régi kocsik eltávolítása. wUP^. Éja^B indít az, hogy lapjaink gyakran VARGA ÉVA hoznak új híreket arról, hogyan készülnek a világ különböző városaiban egy-egy minden eddigit felülmúló földalatti vasút építésére. Idézek néhányat a közelmúltból: "A párizsi Figaro a 2000. év csudájának nevezi azt a Metro-vonalat, amely már automatizálva van; személyzet nem kell hozzá, jegyét mindenki maga kezeli és az ultra-modern várócsarnokban televíziós készülékek szórakoztatják a közönséget. A legnagyobb szenzáció pedig az, hogy nemcsak mozgó-lépcsők, hanem mozgó járdák is vannak, amelyeken az utasok — a megfelelő irányban haladókra lépve — eljutnak a kellő felszálló helyekre.” "Japánban, Tokióban elkészült a világ egyik leghosszabb földalatti vonala. Hollandiában, Amszterdamban — amely a csatornák városa — szintén hozzákezdtek az első földalatti vasút építéséhez.” "Londonban a várakozó utasokat zenével vidítják, ha késés van a vonalon. Az állomás parancsnoka gitáron, önmagát kísérve angol, skót és ír népdalokat énekel. Ezek után igazán nem meglepő, hogy Budapesten — a régi földalatti útját kibővítve — megnyitják a vidékre is elágazó földalatti vasútat, melynek ünnepélyes megnyitására vendégeket is meghívtak." Én is meghívott vendég voltam egy ilyen alkalommal . Kanadában éltünk akkor és Torontóban laktunk, ahol nagy eseményt jelentett a földalatti villamosvasút megnyitása. A város fejlődésével kapcsolatban nagy szükség volt rá, mert a közlekedés — akár autón, akár gyalogosan — szinte életveszélyessé vált. A lakosságot szinte izgalomban tartotta a "Subway”, amelytől a város egyik legnagyobb problémájának megoldását remélték. Mindenki lázasan készülődött az ünnepélyre, amelyet úgy hirdettek plakátokon város-szerte mint "Toronto legboldogabb napját.” Korábban mentünk, hogy kiélvezzük a látványosságot és így az ünnepséget megelőző szomorú képet is láttuk: amint a már fölöslegessé vált földfeletti járművek átvonultak a végállomásra, hogy onnan a kimustrált kocsik temetőjébe kerüljenek. Míg elvonultak előttünk, szinte az volt az érzésem, hogy temetési menetet látok. Átéreztcm az elmúlás melankóliáját, sőt tragédiáját, amely engem akkor is lehangol, ha csak tárgyakról van szó... bár ezt követte a megújhodás, az új kocsik fénye, színe, indulása az életbe. Élénken emlékezem még most is a földalatti épület és az új kocsik kissé éles, fanyar, de akkor még tisztaságot jelentő szagára, no meg arra is, hogy a földalatti vasútak bizonyos idő után kellemetlen bűzt árasztanak és így talán van valami igazság abban, amit egy utazó mondott egyszer társaságban: "Hozzatok nekem egy kis palackozott, zárt levegőt bármely európai város földalatti helyiségéből és én meg tudom mondani, hogy melyik városból való.” Én is sokat utazgattam, sokmindent láttam. Nemrégiben például Nyugat-Németországban, Frankfurtban utaztam földalattin. Akkor eszembe jutott a pesti földalatti, amely már akkor is Duna— Európa csodája volt, amikor Frankfurtban még csak nem is gondoltak földalatti építésére. Most még nagyobb távolságokra is elvetődöm gondolatban és — a pesti földalattira gondolván — ilyen megszépítő távolságból orgonaillatúnak éreztem, amíg közbe nem szólt a realizmus: mostmár vegyes illatú lehet... Azon a bizonyos torontói ünnepségen az utasok hangulata jobban érdekelt engem, mint a szokott cécó, az előkelőségek felvonulása és a szónoklatok. A kritika hangját meg elnyomta az általános örömujjongás. A megnyitást követő napokon is társaságok vonultak ki egy "joy-ride”-re. Úgy mentek derűs szülők és visító gyermekeik a földalattin utazásra — minden más cél nélkül —, mint ahogyan cirkuszba szoktak menni. Szinte gyermeki kíváncsiság nyilvánult meg felnőtteknél is az újdonság iránt, míg azután az első hatást követte a panaszláz: a jogos, vagy jogtalan kritika láza. Az újságok hasábjain jöttek a felszólalások a közönség köréből. Így szólt az első ’’Levél a Szerkesztőhöz”: "Dear Sir: a torontói földalatti csak annak rendkívüli, aki még nem látott különbet. Például a párizsi Metro-t, ahol a várakozók számára pihenő székek vannak. Mert mit ér az állomáson a fényes kivilágítás, ha állva és ácsorogva kell várni a kocsikra?!” Ezután jött a következő levél, fenyegetőzvén, hogy "Addig nem fogok utazni a subway-n, amíg nem visz le hozzá mozgó-lépcső. Ha az árúházak ezt ingyen nyújthatják, akkor a pénzünkért igazán megkövetelhetjük! Tisztelettel: Egy adófizető polgár.” Folytatódott a panaszok özöne: Például: hogy túl keskenyek a lejárati lépcsők. Egy felszólaló azt panaszolta, hogy az utasokat komoly veszély fenyegeti, ha csoportos kirándulások alkalmával tömegek akarnak lejutni az alagútba. A gyerekek majdnem lesodorják egymást a lépcsőn; de még ennél is veszélyesebb a lejárat az öregek, gyengélkedők és bénák számára. Akadt olyan is, aki a vakok érdekében szólalt fel, követelve, hogy Braille-betűs utasításokkal lássák el a bejáratot, mert a világtalanok másként nem tudnak tájékozódni az alagútban. Még másik azt kifogásolta, hogy az ajtók túlgyorsan záródnak s így sokan lemaradnak a felszállni akarókból és várhatnak a sokára következő kocsira. Megkapó volt az emberek gondoskodni-akarása aggok, gyermekek, bénák, vakok, vagy akár csak fáradt embertársaikról. Ha jelentősebb ügyekben olyan egyöntetűen mozdultak volna meg az emberek a föld-feletti embertársaik ügyében, akkor egészen másként alakult volna egész jelenünk és jövőnk ... MOSOLYOGJUNK Hamburgban új üzlet nyílik. Meghökkentő a cégtáblája: TROMBITA- ÉS REVOLVERBOLT Egy hónap múlva a tulajdonos szomszédja beállít a boltba: — No, hogy megy ez a furcsa üzlet? — Miért lenne furcsa? — Na, hallja, trombitát és revolvert árulni... — Nincs ebben semmi különös! — Mégis, mondja, mit ad el többet: trombitát vagy revolvert? ... — Mind a kettőből ugyanannyit. Valahányszor vesz valaki egy trombitát, másnap jön a szomszédja, és revolvert vásárol... Grete menyasszony. Esküvő előtt fehér fátyolban, mirtuszkoszorúban az anyjára borul, és sírva fakad. Panaszkodik, hogy még mindig nem tudta megszokni a vőlegényét. Az anyja vigasztalja: . — Nézd, lányom, én is így mentem az édesapádhoz. Majd megszokod. — Ó, a papa — zokogja a menyasszony —, az más. Az nem idegen. Az a családhoz tartozik ... * * A parkban egy pádon szerelmespár csókolódzik. Egyszerre csak odasettenkedik egy férfi, és leül melléjük. Egy ideig nyugtalanul mocorog, azután néhányszor lágyan megsimogatja a nőt. A fiatalember ezt már nem bírja ki, és felugrik: — Ez már mégiscsak a szemtelenség csúcsteljesítménye! Hogyan merészeli háborgatni a hölgyet? A férfi zavartan feláll, és mentegetőzve mondja: — Elnézést, uram, nem akarom zavarni, csak a feleségemtől szeretném elkérni a lakáskulcsot! A STEWARDESS MONOLÓGJA Én odafent még mindig szédülök. Szorongok, mikor felszállunk, leszállunk. Még émelygek is. ^ Nem erre születtem képzeletben tyúkokat etetek otthon az udvaron, vagy téli estén tengeri-fosztáskor, két dal között álmodozom... De zúzmarás egekben röpülünk. És itt vagytok körülöttem ti mindannyian, mosolyomra várva; cukorkát kértek, italt, friss derűt, hűs levegőt s biztonságot, nyugalmat. — Hát mit tegyek: légörvények között is hidegvérrel egyensúlyozva járok, mintha táncolnék a szűk folyosón, elbolondozom a riadt gyerekkel, s az öregeknek megtörlöm szája-szélét. Nincs semmi baj — mondom —, ha zökkenünk, s hullunk éji felhők tej-sűrűjébe: nincs semmi baj — s magam is elhiszem. Mert érzem, hogy végül megérkezünk: futóművét kioldja csöndesen a gép, a két szárny lágyan bókot int; a betonpályát vagy a sík mezőt megcélozza a két első kerék, egy zörrenés — és idelent vagyunk, szépen, tisztán, higgadtan földet érünk, S én állok az ajtóban, és viszonzom a búcsú-szót: köszönöm, köszönöm! És mennek mind. Sosem látok viszont tán senkit légi társaim közül; fürgén, megkönnyebbülten távolodnak. Én meg a leltárt egyeztetve mondom: — Rendben megjöttünk.... Ennyi volt a dolgom. GARAI GÁBOR MEHEZ SZÜLŐNEK LENNI — A haszontalon kölyök, a világért sem akar megtanulni úszni! T
