Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-13 / 37. szám
12. oldal DIPLOMA ÉS ÚJSÁGÍRÁS írta: HALÁSZ PÉTER Angliában minden esztendőben statisztikai kimutatás készül arról, hogy milyen pályák és hivatások felé áramlanak az új egyetemi diplomások. Nos, akármilyen pályák felé, de az újságírói hivatás felé nem áramlanak, annyi bizonyos. Az elmúlt évben hatszáz ifjú jelentkezőt fogadott el az Országos Üjságíróképző Tanács és abból mindössze 90 volt az egyetemi diplomás, az idén ugyancsak hatszáz kezdi meg zsurnalisztikái tréningjét és egyetemet végzettek még kevesebben vannak közöttük. Az angol újságírók szakmai hetilapja, a Press Gazette is foglalkozik ezzel a sajátos jelenséggel eheti számában és arra a következtetésre jut, hogy a vidéki főszerkesztők és a diplomás kezdők gyanakvó fenntartással viszonylanak egymáshoz. Azért kell úgy kategorizálni, hogy "vidéki főszerkesztők”, mert a nagy, országos napilapok kezdőt egyáltalában nem alkalmaznak, sem diplomával, sem anélkül. A tarisznyában lévő esetleges marsallbotnak tehát valamelyik provinciális lap szerkesztőségében kell előkerülnie. Az egyetemet végzetteket sem az nem vonzza, hogy vidékre költözzenek és ott egy kis hetilap hasábjain a tűzoltóbálról tudósítsanak, sem az, hogy (diplomájuk ellenére) az első két évben mindössze újságíróinasnak számítanak s napi munkájuk elvégzése mellett még meg kell tanulniuk gyorsírni (legalább száz szó írása igényeltetik percenként), el kell végezniük egy tanfolyamot jogismeretből s a két inasév alatt négy vizsgán kell helytállniuk, az egyiken egy bizottság fülehallatára kell interjút készíteniük, a másikon túdósítást írniuk egy parlamenti beszédről, a harmadikon érthető riportnyelvre kell lefordítaniuk egy hivatalos minisztériumi kiadványt, a negyedik pedig egy általános vizsga a szerzett szakmai ismeretekből. Mindezért pedig .legalábbis az első két évben viszonylag szerény fizetéssel kell megelégedniük. A főszerkesztők, ősidők óta változatlanul: szeretik maguk nevelni a munkatársaikat. A középiskolákból épp kikerült 17—18 éves újságírósüvölvény, egyrészt kisebb fizetésért kapható, mint a diplomás, másrészt pedig mire eléri huszadik évét, legalább annyit tud a világ dolgairól, mint az egyetemről kilépő kortársa s ráadásul már képzett újságírónak számít. A pálya tehát ma is, mint mindig, a türelmetlen fiatalokat vonzza, a fürkészőket, kockázatvállalókat és kiváncsiakat. Ahhoz, hogy valaki képes legyen mások kíváncsiságát kielégíteni, elsősorban önmagának kell emésztő kiváncsiságú ifjúnak lennie. A vidéki lapok, amelyek Angliában érdekes módon fénykorukat élik, mivel soha nem volt belőlük annyi, mint most és soha nem értek el oly magas példányszámot, mint most,ugyancsak az ilyen-típusú újságíró jelölthöz vonzódnak. Olvasva a Press Gazette cikkét, amelyben az új diplomásoknak az újságírástól való tartózkodása fölött kesereg, elkerülhetelenül bizonyos elégtételt érzek: ennek a pályának még mindig saját törvényei vannak. Talán a legutolsók közé tartozik, amelyek még őrzik autonomitásukat. A Press Gazette nyitott oldala fölött (látomásként) megjelenik a régmúltból egy kézirat emlékképe: első cikkem, amelyet leteszek az Esti Kurír című lap szerkesztőjének, Lovászy Mártonnak asztalára. Lovászy megkínált egy savanyúcukorral (rendszerint savanyúcukrot szopogatott, hogy kevesebbet cigarettázzék, de a savanyúcukor ízétől megkívánta a cigarettát, így egyszerre szopogatta a cukrot és szívta sajáttöltésű cigarettáját) és olvasni kezdte a kéziratot. A cikknek az volt a címe, hogy Szénszünet és úgy emlékszem, hogy egy pesti gimnázium drámai óráiról szólt, amikor kiderül, hogy minden ellenkező híresztelés és reménykedés ellenére mégsem lesz szénszünet, mert van elegendő koksz a pincében. Villáminterjút is tartalmazott Paksa bácsival, a Tavaszmezó-utcai Halász Pétéi gimnázium pedellusával. A szénszünet elmaradása fölötti keserű megrázkódtatás élménye hatotta át a sorokat. — Hagyja itt, fiam — mondta Lovászy. Mást amúgysem tehettem, rohantam vissza a gimnáziumba, ahonnan torna-óra alatt szöktem ki. (Igazolom, hogy fiam tegnap este rosszulléttel küzdött, ennek következtében kérem a mai testgyakorló-óráról való fölmentését.) Éppen idejében értem vissza ahhoz, hogy latinból beszekundázzak. A cikk azonban megjelent az aznapi Esti Kurírban. Ez az én szememben azóta is irányadó. Az első kézirattal lehetőleg tornaóráról kell ellógni a szerkesztőségbe. Az újságírói karriert ugyan ez sem garantálja, de az esélyeket (talán) növeli. Míg a diploma — nem föltétlenül. ÉDES ANYANYELVŰNK SZÓLÁSAINK EREDETÉRŐL Érdemes felvetni a kérdést, milyen eredetűek a nyelvünkben élő szólások és közmondások. Sokan ugyanis azt gondolják, hogy az olyan képes kifejezések, mint az orránál fogva vezet valakit; pálcát tör valaki felett, és az olyan közmondások, mint Kinek a pap, kinek a papné; A kutyaharapást szőrével gyógyítják, stb. a magyaros gondolkozásmód legsajátosabb kifejezései. Akik ellenben valamely idegen nyelvben találkoznak néhány magyar szólás és közmondás pontos megfelelőjével, nemegyszer azt hiszik, hogy majdnem valamennyi képes kifejezésünk idegenből való fordítás. Az igazság vaalhol a középen van. Minden nyelv szólás- és közmondáskincse jelentős részben olyan elemekből áll, amelyek több más nép nyelvében is megvannak. Néha egészen meglepőek ezek az egyezések. Ki hinné például, hogy az említett Kinek a pap, kinek a papné megfelelője használatos a bolgárban, a szerb-horvátban, a lengyelben, a csehben, és hogy ez a közmondás valószínűleg a klasszikus görög nyelvből származik. Még meglepőbb, hogy egy másik szólásunk megfelelőjét ismerik a távoli Fülöp-szigetek őslakófis. Ez a különös képet tartalmazó szólás — veri az ördög a feleségét. Sokan azt hiszik, hogy csak az utóbbi időben kerültek nyelvünkbe más nyelvekből átvett kifejezések. A valóság az, hogy nem magyar földön termett szólásaink és közmondásaink között is szép számmal akadnak igen régiek, olyanok, amelyekről a legtöbben nem is sejtik, hogy a nemzetközi kifejezéskincs részei, és amelyek már úgy meghonosodtak nálunk, hogy csak a nyelvtudományi kutatás mutathatja ki idegen eredetüket. Ilyen például a minden követ megmozgat szólás, amellyel már legrégibb, XVI. századi közmondásgyűjteményünkben is találkozunk. Az ókori görög panta lithon kínéin, azaz "minden követ megmozgat” eredetére három megfejtési kísérlet ismeretes. A legrégibb egy Zénobiosz nevű görög szofistától származik. A szalamiszi ütközet után az a hír terjedt el, hogy a vesztes perzsa hadsereg vezére hajóra szállás előtt a partokon rejtette el kincseit. Egy thébai ember ásni kezdett ott, ahol kincseket sejtett, de hiába forgatott fel minden követ. Más magyarázók abból indulnak ki, hogy a szólások jelentős része nem egyszeri esetre, hanem valamely hajdani közismert foglalatosságra vagy körülményre utal. Ezen az alapon arra következtetnek, hogy a minden követ megmozgat szólás a dámajátékból származik. Ezt úgy játszották, hogy sakktáblán fehér és fekete köveket tologattak, s az volt a cél, hogy az ellenfél valamennyi kövecskéjét kiüssék. Még valószínűbb azonban, hogy a rákászattal kapcsolatos a szólás eredetije. Köves folyó- vagy tengerparton ugyanis az a rákok fogásának legközönségesebb módja, hogy kiemelik vagy elmozdítják azokat a kődarabokat, amelyek alatt a rákok meghúzódnak. Érthető tehát, hogy a minden követ megmozgat kifejezést abban az átvitt értelemben kezdték alkalmazni, hogy valaki mindent megtesz, minden eszközt, módot, összeköttetést felhasznál célja érdekében. Abból azonban, hogy számos magyar kifejezés mása megvan némely idegen nyelvben is, még nem következik az, hogy az ilyen szólások és közmondások mind fordításként honosodtak meg nyelvünkben. Sok közülük valóban így került hozzánk, és jelentős részük nemzetközi kifejezés. Sok ellenben egymástól függetlenül, csupán a rokon szemlélet vagy hasonló műveltségi viszonyok nyelvi tükröződéseképpen kapott a különböző népeknél azonos, vagy hasonló nyelvi formát. Például az a szólás, hogy sok van a rováson, megvan ugyan a németben is, de valószínűleg mindkét nyelvben külön-külön alakult ki. Hiszen hajdan Németországban is pálcikákra vésett rovás jegyekkel tartották számon követeléseiket a hitelezők. Sok nyelvben megvan az a szólás is, hogy orránál fogva vezet valakit. Itt sem kell átvételre gondolnunk, mert régen elterjedt szokás volt, hogy a szilaj állatokat — különösképpen a táncoltatott medvéket — az orrukba fűzött karikánál fogva irányította gazdájuk. A sajátosan magyar kifejezéseken kívül vannak tehát olyan szólásaink és közmondásaink is, amelyek több nép köztulajdonát alkotják. Ez a körülmény is arra figyelmeztet bennünket, hogy noha kifejezéskincsünknek megvan a különleges nemzeti, népi jellege, ezer meg ezer szál köt össze bennünket más népeknek szintén sok idegen eredetű elemet tartalmazó, mégis jellegzetes nemzeti kultúrájával. O. NAGY GÁBOR ANEKDOTÁK Az itt következő anekdoták Brechttól a híres német írótól származnak: FELEBARÁTI SZERETET Egy értekezleten, amelyen az új színház fejlődésének útját vitatták, sokat paanszkodtak néhány rendező és intendáns tehetségtelen volta miatt. Brecht nagy nyugalommal ennyit mondott: "Rúgjátok ki őket!" "Mégsem lehet valakit csak úgy kitenni az utcára" érvelt a kultuszminisztérium tisztviselője. "Miért ne?” — kérdezte Brecht. — "Talán bizony olyan rosszak a mi utcáink?” VALLOMÁSOK Színházában a világ legkülönbözőbb tájairól érkező hírességek látogatták meg Brechtet. A német irodalom egyik kanadai professzora is megnézett egy próbát. Miután Brecht üdvözölte a professzor, az sietett előrebocsátani: "Én nagy tisztelője vagyok Brecht úrnak.” "Úgy” — válaszolta Brecht —, "én egyáltalán nem". EGY KIS KÜLÖNBSÉG Brecht egyik darabjában, amely egy spanyol anyáról szól, aki azt reméli, hogy beletörődése árán családjával együtt átvészeli a fasizmust, Norbert Ch. színésznek egy spanyol falusi papot kellett alakítania. Nehezebben ment a dolog, mint gondolta. 0 csak azt a joviális német paptípust ismerte, akit nagyon határozottan szakácsnők gondoznak és védenek. "Hogy mosolyog maga?” — förmedt rá Brecht. "Ha tudna mosolyogni, már régen püspök lenne.” RÁCIÓ Brecht sokáig, próbálta barátjának, Johannes R. Bechernek egyik darabját, amelyben még páncélosok is megjelennek a színpadon. A főszereplő, Ekkehard Sch. nehezen boldogult alakításának megformálásában, ezért Brecht írt neki egy levelet. Ez később híres lett a benne leírt színjátszási utasítások miatt. Az egyik próba után Brecht azt mondta a színésznek: "írtam magának egy levelet. Vegye meg az Új Német Irodalom legfrissebb számát! Abban megtalálja.”
