Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-06 / 36. szám
10. oldal TÁVLATBÓL írta: HALÁSZ PÉTER Nem vagyok biztos abban, hogy amerikai perspektívából (legalábbis ami az átlagos érdeklődésű újságolvasót illeti) ugyanolyan jól érzékelhető a Watcrgate-ról elnevezett politikai és társadalmi válság irtózatos jcmm lentősége és az egész világ jövőjeaHnHR > re kiható hátborzongató követ-kezmények lehetősége, mint inpVHhmL nen Londonból. Sót, egy kissé utánagondolva,abban sem vagyok • 'Ä biztos, hogy a szenátusi vizsgalóbizottság támaszpontjáról jól lát- Halász Péter ják a horizonton gomolygó viharfelhőket. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy recseg-ropog a szabad világ teljes pénzügyi struktúrája, ami önmagában véve katasztrófával fenyeget, de még inkább arról, hogy a Nyugat súlyosabb bizalmi és önbizalmi krízist él át, mint a század két világháborújában együttvéve. S ezt oly dermesztővé az teszi, hogy akkor következett be, amikor eredményeinek és szolidaritásának csúcspontjára érkezett. Vietnam lázálomszerű víziója fölött pirkadt a hajnal s remélni lehetett a rémlátomásokból való ébredést, Peking és Moszkva egyidőben látta be, hogy az amerikai demokrica erejét végérvényesen realitásként el kell fogadnia, nem is titkolva többé, hogy a Nyugat technikai és tudományos vívmányait, valamint termelő-erejét tovább nem nélkülözheti — ahhoz, hogy részesüljön mindezekből, engedményeket kell tennie. Engedményeket, nem elveinek feladásával, de a fenyegető póz lazításával. Ennek százmilliók láthatják hasznát, egyfelől a diktatúrákban élő polgárok, akik számára az enyhülés egyenlő a szabadabb lélegzéssel, másfelől a nyugati világ polgárai ugyanolyan mértékben, hiszen megszabadulva a szüntelen fenvegettetés nyomasztó közérzetétől, más, hasznosabb célok elérésére fordíthatják energiáikat, mintsem a fenyegetés elhárítására és a veszélyeztető sakkban-tartására. Amerika elnökének és ennek következtében a nyugati világ többi vezetőinek önbizalma és magabiztossága joggal volt erősebb a Watergate-t megelőző hetekben, mint annakelőtte hosszú ideje. Úgy látszott, hogy minden sikerült, Moszkva többé nem akarja eltemetni Amerikát, egyezséget köt, ha csak átmeneti időre is, hogy elkerülje a saját temetését. Ebbe az ígéretes és föllélegző, ám oly rövidéletü periódusba, süvített bele Watergate jegesen metsző szele. Ami azóta külpolitikai és világgazdasági vonatkozásokban történt, nem más, mint a ráébredés arra, hogy a nyugati világ az elmúlt félévszázadban pszichológiailag tökéletes és maradéktalan Amerikaorientációban élt, tudatalatt sejthette, de tudatosan talán nem gondolta át, hogy mind politikailag, mind gazdaságilag az Egyesült Államok iránytűjéhez igazodva navigál. Hogy ez jó volt, vagy nem, afölött lehet vitatkozni, de az időt kár vitával tölteni, mivel minden bizonnyal elkerülhetetlen volt, nem történhetett másként. Amerika, mint a legdinamikusabb termelő, természeti kincsekben leggazdagabb s technikai és tudományos tehetségben legerősebb koncentrátum, hajtószíja lett a szabad világnak, úgyszólván minden tekintetben, az a hatalmas áttételű lendkerék, amely az összes demokráciák fogaskerekeit működtette. Ahogyan eldöntötte a második világháború kimenetelét és megszabadította az emberiséget a nácizmustól és a fasizmustól, ugyanúgy a háború után a fenyegető tömegnyomor és munkanélküliség rémeit is elűzte onnan, ahol segítségét elfogadták. Azt, ami a háború után Nyugat-Németországban történt, gazdasági csodának nevezik, valójában azonban inkább amerikai csoda volt. A történelemben talán először fordult elő, hogy a győző nem haragvó angyalként érkezett, de mint Santa Claus, tele iszákkal. A Marshall-terv nélkül merőben másként alakult volna a világ sorsa a második világháború után, A Marshall-terv volt az, amire Sztálin nem számított, ami áthúzta nagy stratégiáját. Egy nyomorba szédült Európa érett, sőt túlérett gyümölcsként hullott volna ölébe. így Európának csak azt a részét kaparinthatta meg, amelybe hadserege beültette helytartóit és ahol különítményei kiirtották a helytartók ellenzőit. Európa többi részét új életre galvanizálta és pezsgő tevékenységre ragadta az amerikai lendkerék. A Watergate-féle halálvonaglásig ez Amerika százada volt. Azóta? Az ember szinte visszaretten attól, hogy szembenézzen a kérdéssel. A vizsgálók oly könyörtelenül boncolják fel az amerikai közélet élő és lélegző testét, hogy jóérzésű emberek, akiket a káröröm nem tölt el eufórikus mámorral, fájdalmas zavarral elfordítják a tekintetüket. A kaján gúny, a karzati röhejre apelláló invesztigációs döfések, amelyek úgy keresik a védtelen pontokat, mint a bikaviadalok picaróinak és torreóinak lándzsái a végsőkig zavart, uszított és tébolyított bika vékonyát, a sajtó egy részének saját karénekétől felajzott törzsi tánca s magának a közvéleménynek tétova, megzavart, fejét ide-oda kapó, hol síró, hol nevető ideg-reakciója, higgadtan, szenvtelenül gondolkozó ember számára többé el nem viselhető. A végetérhetetlen "leleplezések”, ahogyan egy hatalmas ország adminisztrációs és közéleti horgolásának láncait sorra bontják, hogy a végén semmi más ne maradjon belőle, mint egy nagy halom, kibogozhatatlan összekuszált pamutcsomó, közvetlen közelből nézve, jelentőségét és következményeit illetően s többé nem csak Amerikára, de az egész világra s az emberiség közvetlen jövőjére — valószínűleg már nem áttekinthető. Távlatból jobban látható. Az ember eltakarja a szemét. Megborzad s nem akarja bevallani önmagának, hogy amit lát, az valóság s nem csak rémlátomás. Hogy amit hall, az valóban elhangzott s nem csak hallucináció. Hogy elnökről, miniszterekről, a kül- és belpolitikai élet eddigi irányítóiról, akik — s ezt újra és újra ismételnem kell — nem csak Amerika, de az egész világ sorsának intézésében döntő szerepet vittek, úgy beszélnek, ahogyan beszélnek, a hideg megvetésnek és elutasításnak és számonkérésnek és a végső verdikt meghozata előtt már elhangzott ítéletnek fellebbezhetetlenségével — a józanságát megőrzött ember számára elviselhetetlen. NEMESÍT VAGY UNTAT? A MUNKA ÉRTELME ÉS ÖRÖME Egy ideje egyre élesebb bírálatok érik a munkát. Nemcsak arra gondolok, hogy fokozódik azoknak a munkásoknak a tiltakozása a munkakörülményeik ellen, akik napi nyolc órán keresztül ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik a futószalag által, rájuk kényszerűéit ütemben. Nem is “a fogyasztási ipar munkásnőinek”: az árúházak eladónőinek, a szupermarketek pénztárosnőinek növekvő elégedetlenségére gondolok. Hasonló hangulat lesz úrrá a legtöbb munkahelyen, így a bankokban, biztosító társaságoknál, általában mindenfajta hivatalban: a dolgozók munkájuk egyhangúságára, értelmetlenségére panaszkodnak. Ezért aztán a fiatalok nem szívesen állnak munkába. Eleve unalmasnak tartják a munkahelyükön rájuk váró munkát és a fizetésen kívül semmi egyéb jót nem várnak tőle. A munkaundor, amely először az Egyesült Államokban, Nagy-Británniában és Svédországban jelentkezett, lassan átterjed Franciaországra is. Ha okait keressük, elsősorban a nemzedékek közötti különbségre kell gondolnunk. Húsz évvel ezelőtt a fiatalok számára a középiskola vagy az egyetem elvégzése és a mun kábaállás még a felnőtté válás nagy pillanata volt. Eszükbe sem jutott feltenni- a kérdést: egyáltalán miért kell munkába állni? Manapság a fiatalok egy része másképpen reáT gál. Nem tudják elviselni a gondolatot, hogy alá kell vetniük magukat a hagyományos rendszernek, nem tudnak megbékülni a rájuk váró munkával, amely lényegében mindig azonos tevékenységek ismétléséből áll, sem a dolgozó ember életmódjával, amely szerintük nem egyéb, mint engedelmeskedés a parancsok és szabályok végtelen sorozatának. Szerintem a jelenség alapvető oka nagyon egyszerű. Egyre többen keresik a munkában személyiségük kibontakozásának lehetőségét, az önmegvalósítást, a részvételt egy olyan műben, amellyel azonosulhatnak. Napjainkban ellentmondás támadt a mindig egyfajta, szakosodott munka és a változatosabb, sokszínűbb élet vágya között. Nincs más megoldás, mint módosítani a foglalkoztatáspolitikát, vállalati és országos szinten. A vállalatok ma kevesebb figyelmet szentelnek az emberi tőke felhasználásának, mint a pénztőke és anyagi tőkének. De ha meg akarják gyorsítani anyagi fejlődésüket, olyan munkát kell biztosítaniuk dolgozóiknak, amely lehetővé teszi a személyiség fejlődését. Ki kell dolgoznunk az alkalmazottak fejlődésének, előbbrejutásának politikáját, meg kell határozniuk a pályafutás profilját minden alkalmazott — és nemcsak a vezető állásúak — számára. Nézetem szerint a munkarendszer országos reformját nem rendeletekkel, hanem inkább kísérletekkel kell bevezetni. Szakítsunk a hagyományos nézettel, amely szerint minél tovább tanul valaki munkábaállás előtt, annál nagyobb az esélye arra, hogy bekerül a kiváltságosak kis csoportjába, akikre fényes karrier vár. A többiek eleve, hátránnyal indulnak és szinte egyáltalán nincs lehetőségük, hogy lemaradásukat behozzák. A munka egyhangúsága nemcsak a munkások problémája. Újabban a hivatali munkát is erősen gépesítették és a termelékenység jegyében szervezték át. így mindenkire csak egyhangú résztevékenységek jutnak, ami rossz testi-lelki közérzetet okoz. Továbbá fontos tényező a főnökök és beosztottak viszonyának megjavítása. A legalsó szinttől kezdve személyessé kell tenni a főnök és beosztott kapcsolatát. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a művezetőnek szabad kezet kell adni, hogy az általános irányelveket a műhely körülményeihez és az egyes munkások egyéni tulajdonságaihoz alkalmazza. Mindezek a változtatások igen fontosak, de ne feledjük el azt sem: sok embert éppen az a felfogás sért, hogy az ember személyiségét teljes mértékben a munkája határozza meg. Elvégre sok ember, akit a munkája nem túlságosan érdekel, nagy tehetséget és kezdeményező készséget tanúsít az. élet más területein, például mint családapa, mint közösségi vagy szakszervezeti vezető, mint műkedvelő kertész vágyművész. Figyelmünknek ki kell terjednie minden területre, ahol az ember fejlődéséről van szó. GILLES ANOUILH ÚTI JEGYZETEK: Látogatás egy regényhős szigetén Az angol Daily Telegraph Magazine munkatársai felkeresték Más a Tierrát, “a szigetet, amelyről gyerekkorában mindenki álmodik.” Ezen, a chilei partoktól öt és fél száz kilométerre fekvő helyen született 1704-ben Robinson Crusoe legendája. Sokan hiszik, hogy a nagy regényalak költött. Ám Defoe a témát az. életből merítette. Alexander Selkirk ékót matrókt, ti Cinque Ports brit hajó itt tette partra, és a szerencsétlen ember négy évet és négy hónapot töltött teljes magányban, mígnem a Duke nevű hajó ráakadt. A mentőhajó kapitánya, Wood Rogers memoárjaiban azután részletesen beszámolt Selkirk kalandjairól, és ez megihletett egy újságírót, aki az Englishman hasábjain hosszú cikket közölt. S a lavina tovább gördült . . . Daniel Defoe elolvasta a cikket, ás 1719-ben közreadta könyvét “Robinson Crusoe életéről és különös (Folyt, a 11, oldalon)
