Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-30 / 35. szám
9. oldal REMHIRTERJESZTŐ írta: MIKES MARGIT — Tisztogatja a puskáját? — kiáltotta Debby a kocsiból Mr. Schmidt felé, aki a háza előtti ambituson kívül vadászfegyverét tisztogatta. •*’ % „ — Készenlétbe helyezem — felelte az öregúr és odajött a kocsif* hoz — Hallottam mi történt a levélszekrényével, Mrs. Backner! Valami gazfickó garázdálkodik a városban. Mióta ezek a kétes alakok beszivárognak New Yorkból, már itt sem biztonságos az élet. Mikes Margit Lehet, hogy még szükség lesz erre is — szólt a kezében tartott puskáját magasra emelve. Tovább mentünk és Debby megállította kocsiját a városka egyetlen vaskereskedése előtt, melyen nagybetűs felirat volt olvasható: Lockschmidt. (Lakatos.) Bementünk és a tulajdonos nagyon udvariasan köszöntötte Debbyt: — Örülök, hogy látom, Mrs. Backner! Miben állhatok szolgálatára? — Kérem, csináljon hat darab kulcsot az ajtóimra. — Önök is, Mrs. Backner? Ma már a hatodik vevőm, aki kulcsot jön csináltatni. Bezárkózunk, bezárkózunk, nemdebár? Sőt nagy meglepetésemre az előbb Miss Virginia Guild is itt járt és egyenesen biztonsági zárakat vásárolt... Hja, veszélyeztetve van a közbiztonság... Értesültem a levelesládájának megrongálásáról. Micsoda elvetemült, gyalázatos fráter követhette el!... — Ötven éve lakunk itt — mondta Debby —, de még soha, még éjjelre se zártuk be az ajtóinkat. Az itteni becsületes emberektől nem kellett tartanunk. De tegnap óta... a helyzet nagyon megváltozott. Igen, gyanús idegenek szivárognak be New Yorkból, csak közülük lehetett a tettes, aki ezt az otromba gonoszságot elkövette. — Bizony, ezentúl már én is esténként bezárom az ajtókat, sőt még az üzletemet is. Mert bizony nem egyszer megtörtént, hogy nyitva felejtettem, de azért sose tört be senki, lopás egyáltalában nem fordult elő. De ennek a jó világnak úgy látszik vége. Befellegzett a nyugalmas életünknek. Odakint lövés dördült el. Debby fölkapta a fejét: — Hallja? Mi ez? Talán már lövöldöznek is! — Ó, semmi — felelte a kereskedő — eleinte én is azt hittem, de most már tudom, hogy a Dalton-fiúk a nem messze lévő házak előtt gyakorolják a céllövést. Ők is fölkészülnek mindenre ... Jelentősen összenéztünk. Igen, mintha a levegőben valami lett volna, ami megváltoztatta a városka hangulatát. Alig telt el huszonnégy óra, hogy az útszélen álló Backner-levélszekrényt valaki, ismeretlen tettes ledöntötte a póznájáról, amelyen állt és a munkába siető emberek már észrevették, hogy nincs a helyén. Megszokták a fehér levélszekrénykéket, amelyek oldalán a tulajdonosának a neve állott, aki messzebb lakott, esetleg bent az erdő sűrűjében, azért ide állította az útfélre a postaládát, nogy a levélhordónak ne kelljen fölmászni a házhoz. Futótűzként terjedt el az eset híre a kisvárosban, már a rendőrség is fölfigyelt rá, nyomozni kezdett, de miután semmi támpont, semmi áruló jel nem maradt a rongáló tettes után, a nyomozás megrekedt. Hát persze, abban az időpontban egy autó se járt arra, nem látta egy lélek se a rongálást, talán csak a magasságban keringő ölyvek, melyek fekete szárnyaikon lomhán himbálóztak a levegőben, meszszire látó szemükkel elhullott állatok után kutatva, hogy lecsapva rájuk, fölfalják őket. Talán csak ezek az ölyvek látták a tettest, amint gonosz munkáját végezte, de ezek nem voltak beidézhetők tanúknak, mert először is már messze járnak, másodszor úgyse tudnak szólni egy szót sem ... Sokan haragudni kezdtek a rendőrségre (vagy húsz rendőr teljesített szolgálatot mindössze a kisvárosban), de ezeknek se akadt soha semmi munkájuk, nem történvén számottevő bűntény és bizony egyesek úgy vélekedtek, hogy ez az intézmény fölösleges is... Tegnap óta az emberek már nem jártak-keltek olyan gondtalan biztonsággal az utcákon, este senki se volt az egyetlen luncheonettben, hogy a pohár sörét megigya, se a moziba nem ment teremtett lélek. A rendfenntartás mindenkinek magánügye lett, úgy érezte a kisvárosi polgár, hogy maga gondoskodhat az önvédelméről. Tulajdonképpen nem is volt ez valami nagy gonoszság, ez a ledöntött bádogdoboz, hiszen még bűnténynek se nevezhető. Egyszerűen az történt, hogy mikor kora délelőtt szokásom szerint a Pestre címzett levelemet elvittem a Debby letterboxába, mely az útfélen állt és ez volt a legközelebb hozzánk, hogy beletegyem a festett bádogdobozba és délben a postás eljöjjön érte, kiszedje a benne talált Debby-levelekkel együtt az érkezett küldeményeket, leveleket, csomagocskákat pedig belehelyezze. De a levelesláda helye üres volt, a rúd, amelyre erősítve állt, csupaszon meredt az égnek. Körülnéztem az erdőszélen és megpillantottam a bádogdobozt, amely ott feküdt a fák között az oldalára fordulva. Ott feküdt a fűben, mintha megölték volna. Nem ölték meg, de alaposan megsebesítették, mert az oldala valami kemény tárggyal be volt horpasztva, ezen feküdt, mintha a zúzódását fájlalta volna ... Vége a kényelmünknek, mikor küldeményeinket beletehettük a dobozba és a levélhordó elvitte a postára, ahonnan szétröppent a világba az ezeregyéjszaka bűvös szőnyege helyett mindenféle csodálatos járműveken... Visszavittem a levelemet és hazaérve telefonáltam Debbynek a nem messze fekvő villájába, elmondtam neki, mi történt a levélszekrénnyel és ő rögtön jött a kocsijával és leveleinket személyesen vittük el a postahivatalba. — Nem gyanakszol valakire? Nincs valaki ellenséged itt a helységben? — kérdeztem útközben. — Nincs nekünk semmi ellenségünk — felelte magabiztosan a volán mellől Debby. Aznap már bizony én is jónak láttam az új kulcsokkal bezárni az ajtóinkat, bár úgy' éreztem, hogy az egész levélszekrény-ügy csak kavarodás egy pohár vízben, de mégis jobban megzavarta a kedélyeket a kisvárosban, mint az országos nagy esemény, még a Watergate-ügynél is jobban érdekelte az embereket. Ez a vandál rongálás szokatlan volt, az okát se tudta megmagyarázni senki, titokzatos eset. Valami jeladás? Kezdete talán még nagyobb rongálásoknak, esetleg betöréseknek és ne adja Isten rablógyilkosságoknak? Nem jó erre még gondolni se és mindenki némi szorongással készült a vacsorához. Erősen alkonyodott, mikor a TV szokásos esti műsorát néztük és a jó porkcsap illata keveredve a krumpligarnirungéval megcsapta az orunkat és ízletes menüt ígért. De azért a TV nézése közben is a kidöntött levélszekrényre gondoltam, és a hangulatunk nem volt olyan nyugodt, mint máskor szokott lenni. Ez a nyugtalanságom még fokozódott, mikor az ablakon át megpillantottunk egy személyautót, amely a sötétedő nyári estében mintha lehorgonyzóit volna házunktól nem messze, már jó ideje mozdulatlanul állt. Mért van ez itt? Talán éppen a mi villánkat figyeli? Aztán hirtelen elindult és a ház másik oldalára került, ott újra megtorpant, mintha a benneülők, akik láthatatlanok voltak, valamire készülődnének? Talán éppen ezek azok a beszivárgott gangszterek, akik a levélszekrényt lerombolták és most ide tették át működésük színterét? Fölálltam a televízió mellől és az ablakon át figyeltem a titokzatos kocsit, mért manőverez itt a ház körül? Talán terepszemlét tartanak és valamire készülnek ellenünk? Talán sötét tervek húzódnak meg emögött az esti látogatás mögött? Ezek a betörők minket szemeltek ki a következő áldozatul? Értesítenem kellene a rendőséget. — Telefonáljak a rendőrségre? — fordultam a férjemhez, aki szintén együtt figyelte az autót. Ne — felelte, nem tudjuk még, hogy kik és mit akarnak. Látom, téged nagyon izgat a dolog, majd én a végére járok! Megtudom, hogy milyen szándékkal ólálkodnak itt a ház körül. Azzal választ se várva kilépett az ajtón és egyenesen az autó felé tartott. Jaj, micsoda könnyelmű lépés volt ez! Még időm se volt lebeszélni erről az életveszélyes vállalkozásáról, oly hamar elindult. És még fegyver sincs nála! Nem tartunk revolvert a házban, fegyverviselési engedélyünk sincs, azt is ki kellene váltani és vásárolni egy hatlövetű Browningot ... Hátha odaérve a kocsihoz sortűz fogadja és holtan terül el a földön?... És örök lelkiismeretfurdalásom lenne, hogy miért is engedtem ki a házból? ... De nem ez történt. Az autóból kilépett egy idősebb asszony és odament a férjemhez. Beszélgetni kezdtek, barátságosan, minden izgalom nélkül. Nemsokára pedig egy overálos férfi érkezett hozzájuk és szintén beleelegyedett a beszélgetésükbe. Aztán a férfi meg a nő beszálltak a kocsijukba és elindultak. Férjem visszaballagott és nevetve mondta: — Az az asszony urát várta, aki itt dolgozik a szomszédos földeken, farmer, ilyenkor végez a munkával és a felesége eljön érte és hazaviszi. Azért járkált a ház körül és várakozott. Ez az egész, nem kell nyugtalankodnod! Kezdhetjük a vacsorát. A feszültség feloldódott, a férjem még azt is elmondta, hogy az illetők nagyon barátságos emberek, Debbyéket is ismerik. Lám, ez az idegesség is a ledöntött levélszekrény következménye. A félelem belopakodott a kisvárosba, mindenki bezárkózott lefekvés előtt kikészítette a fegyverét, a Dalton fiúk megint elkezdték a célbalövést, villanyfénynél... Igen, valami mérges miazma szivárgott be a levegőbe, a betelepedett új lakókra ferde szemmel néztek. Az eddig bizokodó légkörbe behatolt az emberiség ősi nagy ellensége, az egymástól való félelem ... A hetenként megjelenő helyi újság is hangot adott ennek, mikor cikkében foglalkozott Debby levélszekrényének az ügyével. "Sajnálatos esemény történt városunkban — írta, itt következett az eset leírása, aztán a szerkesztőség kommentárja — A rombolás fölkavarta régi, békés életünket, valami bizonytalanság kapott lábra, az emberek nemcsak fizikailag zárják be házaik ajtaját egymás előtt, hanem mintha szimbólum ezzel együtt bezárják szíveiket is ... Bizalmatlanok egymás iránt. Közéletünkbe, mely olyan volt, mint egy csillogó tó tükre, mintha valaki követ dobott volna, fölkavarva nyugodt, kristályos tisztaságát.. LEVÉL SZLOVÉNIÁBÓL A ''GAZDAG" SZLOVÉNEK... Ljubljana, J973, augusztus hó. Mindabból, amit látni fogok, ne általánosítsak — figyelmeztettek már Belgrádban, mielőtt több száz kilométeres barangolásra Szlovéniába, a jugoszláv szövetség leggazdagabb köztársaságába indultam. S minduntalan erre intettek szlovén barátaim is: el ne felejtsem, itt Európa közepén vagyok, már annyiban, hogy karnyújtásnyira van innen — és történelmileg nem kis nyomot hagyva — a Nyugathoz sorolt Ausztria meg Olaszország. Hát igen, nagyon jó lenne, ha már itt tartana Macedónia, Crna Gora (Montenegro) meg Koszovo, ahol a bruttó nemzeti össztermék egytizede a szlovéniainak. Szlovéniában 20 ezer négyzekilométeren 1 millió 700 ezer lakos él, s a nemzeti össztermék értéke egy főre számítva 1972-ben megközelítette az 1600 dollárt; ez már némelyik fejlett ipari európai tőkésország színvonala. El ne felejtsem: Itt sok, nemzet(Folyt, a 12. oldalon)
