Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-30 / 35. szám
8. oldal ORSZÁGOT PÉNZÉRT írta: SÁGI PÁL Most a fenyegető energiahiány idején sok szó esik Alaszkáról, ahol nagy olajmezőket fedeztek fel. A környezetvédelmi viták miatt esztendők mentek kárba, de úgylátszik végre mégiscsak elkezdik építeni a vezetéket, amelyen át majd ömlik az olaj. Ahány hordó: annyival több benzin az autókhoz, annyival több fűtőanyag és nem utolsósorban annyival kevésbé packázhatnak Amerikával a közel-keleti olajsejkek. Pedig Alaszka százegynéhány éve még afféle botrány volt, amikor az Egyesült Államok megvette Oroszországtól. William Seward külügyminiszter hozta létre a vásárt. A polgárháború idején Anglia a rabszolgatartó déliekkel, Oroszország az északiakkal szimpatizált. Persze nem azért, mintha a cár szíve vérzett volna a néger rabszolgákért, hanem, mert az angolok és az oroszok között érdekellentét volt Távol-Keleten. Akármilyen hihetetlennek hangzik, az oroszok úgynevezett flottatüntetést is rendeztek Észak érdekében. Orosz hadihajók állomásoztak a New York-i kikötőben elriasztani Angliát attól, hogy Dél oldalán beavatkozzék a háborúba. A háború után Seward tovább barátkozott az oroszokkal és tárgyalásokat kezdett velük, hogy adjanak kedvezményeket Alaszkában az amerikai prémkereskedőknek. A tárgyalások során a megvétel is szóba került és Seward elérte, hogy a cári kormány 7 millió 200 ezer dollárért eladta Alaszkát: 2 centbe került egy acre. A közvélemény mégis élesen kritizálta és támadta a külügyminisztert: — Hét millióért vásárolt egy jégszekrényt — mondogatták felháborodva. Az idő azonban őt igazolta. Kiderült, hogy a jégszekrény belül meg van rakva mindenféle jóval. Alaszka, a 49. állam gazdasága azóta billiókat hozott az Egyesült Államoknak és az olaj kinccsel mindent betetőzött. Azonfelül a Szovjetunióval szemközt fekvő országnak óriási a stratégiai jelentősége. Alaszka: Amerika hátsó kapuja és akármennyire is barátkozunk ma az oroszokkal, mégsem közömbös, hogy kinek a kezében van a kapukulcs. Egyébként Alaszka nem az egyetlen ország amit az Egyesült Államok megvásárolt. Portorico szomszédságában terülnek el a Virginia Szigetek. A szigetvilág a St. Croix, a St. Thomas és a St. John szigetekből áll. Valaha Dániához tartozott. Úgy is hívták, hogy Dán Nyugat-India. Seward külügyminiszter Alaszkával egyidőben, 1867-ben javasolta, hogy az USA vegye meg Dániától. A szenátus azonban elutasította a javaslatot. Később Theodor Roosevelt is felismerte, hogy Amerikának az Európa és Panama közötti hajózás szempontjából milyen fontos ez a terület. 1902-ben meg akarta szerezni. Akkor viszont a dán parlament nem járult hozzá az eladáshoz. Az első világháború alatt mégis létrejött az üzlet. Amerika is, Dánia is félt attól, hogy a németek megvetik lábukat a Caribi-tenger valamelyik pontján. így aztán közös érdekből 1917-ben megkötötték a vásárt. A Virginia Szigetek 25 millió dollárért az Egyesült Államok tulajdonába került. Főként színesbőrűekből álló lakosságát nem túlságosan érdekelte az egész. A dán ültetvényesek azeTőtt nagyrészt Dániának szállították a szigetek fő termékét, a cukornádat és a rumot, a csere után Amerika volt a jó vevő. De csak addig, amíg bevezették a szesztilalmat. Amerikába nem engedték be a rumot, nyakukon maradt a portéka, ami nagy gazdasági bajokat okozott. Szerencsére nem tartott sokáig. A szigetekből fontos hajózási állomás lett, aztán megszűnt a prohibició, ettől függetlenül is kifejlődött a szigetek mezőgazdasági és ipari gazdasága, majd a turizmus. A turizmus fellendüléséhez nagyban hozzájárult Lawrence Rockefeller, akinek úgy megtetszett St. John szigete, hogy egymillió dollárért 5 ezer acre földet vásárolt és ebből alakult ki a turista-központ egy pompás luxusszállodával azoknak ,akik meg is tudják fizetni. A területet 1956-ban átvette az állam és megteremtette belőle a Virgin Islands Nemzeti Parkot. A 25 milliós üzlettel tehát egyformán jól jártak az Egyesült Államok is, a szigetek lakói is, akik amerikai állampolgárok, választott kormányzóval és 15 szenátorral. Ma amikor a dollár árfolyama jó mélyen úszkál, nem túlsókat számít 25 millió, amennyiért Amerika 56 évvel ezelőtt egy egész szigetvilágot vett. A harmadik országvásárlás még kevesebbe került, mindössze 15 milióba. Igaz, hogy a dollár akkor a mainál sokszorosan többet ért. Louisiana előbb francia majd spanyol terület volt. Az Egyesült Államok jogot kapott a spanyoloktól hajózásra a Mississipin. Később a spanyolok ismét átadták Franciaországnak. Ezzel a folyó torkolata francia ellenőrzés alá került. Nepoleon abban az időben világbirodalmi ábrándokat szőtt és Jefferson elnök attól tartott, hogy Louisianát használja fel ugródeszkának amerikai hódításhoz. A helyzet azonban rövidesen megváltozott. Napóleonnak minden erejét lekötötték az európai háborúk. A hadviselés rengeteg pénzt emésztett fel, a francia kincstár jóformán kongott az ürességtől. Az elnök ekkor megbízta az USA párizsi követét, hogy próbáljon a franciáktól egy kis területet szerezni a Mississippi torkolatánál. Napóleonnak nagyon kellett a pénz. Olyannyira, hogy külügyminisztere hajlandónak mutatkozott akár egész Louisianát eladni. 1803-ban létre is jött az egyezmény. Amerika 15 millió dollárt fizetett. A francia Louisianából amerikai territórium lett és később mint ország sorakozott az Egyesült Államok lobogója alá. Ennek a vásárnak most van a 120. évfordulója. Azóta új politikai kifejezés született: imperializmus. Manapság éppen Amerikára kenik rá leggyakrabban, hogy imperialista. Amerika három országot vásárolt. Ha ez imperializmus, akkor békés imperializmus is van. És ez mindenesetre bölcsebb és többet használ az emberiségnek, mint országokat szerezni vérrel, fegyverrel, amiként mások tették és teszik. Főként éppen azok, akik annyit szavalnak az imperializmus ellen az Egyesült Nemzetek nevű nemzetközi sóhivatal kacsalábon forgó New York-i üvegpalotájában, amelyet amerikai telken építettek és fenntartásához is Amerika adja a legtöbbet. FEL A FEJJEL ÖREGEK! Sokan természetesnek tartják, hogy koruk előrehaladtával szellemi képességeik is hanyatlanak. Mások viszont ha sokirányú elfoglaltságuk és gondjaik közepette elfelejtkeznek egyről-másról, rémülten gondolnak arra, hogy ez már az agyér-elmeszesedés egyik tünete, és belebetegednek ebbe a gondolatba. Vigasztalásul álljon itt ez a kis tudósítás, amelyet az egyik egyetem orvosai adtak közre: Hosszú éveken át megfigyelés alatt tartottak és időről időre intelligenciatesztnek vetettek alá embereket. Az eredmények azt mutatták, hogy a szellemi képességek hanyatlása nem az öregséggel függ össze elsősorban, hanem a test betegségeivel. Legfontosabb szerepet a magas vérnyomás játssza. Azoknál az idősebb embereknél, akiknek a vérnyomása normális volt, 60 és 70 év között nem lehetett kimutatni szellemi hanyatlást, ellenben a magas vérnyomásban szenvedőknél bizonyos csökkenés volt tapasztalható. A másik megfigyelő csoport, amely pszichológu-SAGI PÁL sokból állott, a megfigyelései alapján azt állította, hogy az olyan próbáknál, amelyekben az érettségnek és a tapasztalatnak is szerepe volt, az ötvenévesek vitték el a pálmát. Hetvenéves korban csökkent ugyan valamelyest ez a teljesítmény, de még mindig magasabb értékű volt, mint a huszonöt éves fiatalembereké. DOLLÁRBAN KIFEJEZVE... Az Európát túrázó amerikaiak fogadtatása arányban áll a dollár árfolyamával . . . William P. Rogers külügyminiszter távozásával az eredeti Nixon-együttes utolsó tagja is eltávozott a Fehér Ház környékéről. Rogers lemondását hónapokkal ezelőtt megjövendölték a helyzettel ismerős washingtoni körökben. Az elmúlt év alatt Nixon csak nagyritkán vonta be Rogerst külpolitikai terveibe és egyre jobban Henry A. Kissinger tanácsára támaszkodott. Amikor Rogers egy sajtókonferencián elitélte a Fehéz Ház alkotmányellenes cselekedeteit, többé nem volt vitás, hogy a külügyminiszter szakított az adminisztrációval és senki sem lepődött meg azon, Nixon habozás néikül elfogadta lemondását. Rogers menesztése hasonlított egy másik Nixon bizalmas, John Mitchel volt igazságügyminiszter lemondásának körülményeihez. Klein, Mitchell, Rogers és Fitch volt egészségügyi miniszter képezték az eredeti Nixon együttest. Távozásuk jelezte az uj Nixon érát, amely Haldeman és Erlichman bevonulásával kezdődött, Watergate-el folytatódott és Kissinger kinevezésével drámai fordulatot vett. Ha Nixon hibát hibára halmozott is, senki sem veheti el tőle brilliáns külpolitikai vonalvezetését és nagy sikereit. Peking-i és Moszakva-i látogatásával lefektette a nagyhatalmak közötti megértés és együttműködés alapjait, vagyis a tartós béke előfeltételeit. Nem vitás, hogy Nixon megkapta volna a Nobel békedijat, ha nem jön közbe Watergate. A fantasztikusan merész és minden reményt felülmúlóan sikeres külpolitikai lépéseket az elnök külügyi tanácsadója, Henry’Kissinger dolgozta ki, igy hát senkit sem lepett meg, hogy Nixon őt nevezte ki Rogers helyére. Tulajdonképen csak névleges változás történt a külügyben, mert az elmúlt három év alatt Nixon majdnem kizárólagosan Kissinger tanácsát követte. Remélhetőleg rövidesen Nixon megviselt idegi rendbejönnek és folytathatja Watergate miatt megszakított sikeres külpolitikai programját a tartós viiágbéke irányába.
