Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-23 / 34. szám
10. oldal IREK SORSA Irta: HALÁSZ PÉTER Shirley, az ifjú tisztviselőnő a nagy irodaházban, a múlt héten elbúcsúzott kollégáitól: hazatér Belfastba, Észak-Irországba. Nem volt boldog Londonban? — kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy ez az egy ‘év, amit Londonban töltött, életének legboldogtalanabb esztendeje volt. Dehát miért? — Az angolok hideg és elzárkózott emberek — mondta —, az egy esztendő során nem alakult ki baráti köre, úgyszólván ismerősei sincsenek. Magányosnak érezte magát a nagyvárosban, elhagyatottnak. És különben is: Belfast a szülővárosa, ott élnek a szülei és a testvérei, az a város az otthona. — Dehát — vetettem közbe —, Belfast veszélyes város, alig múlik el nap anélkül, hogy valamelyik utcában, kerületben bomba ne robbanna. Maga sahasem került veszélybe, mig otthon élt? Csodálkozva nézett rám: — Sohse? Többször, mint amennyire emlékezni tudok. A közvetlen közelemben is robbantak bombák. Ott álltam annál az autóbuszmegállónál, ahol harmincán sebesültek meg egy pokolgéptől. Csodával határos módon menekültem meg. — Bizonyára éppen \ezért jött Londonba. Biztonságban akart élni. — Igen. — S most mégis visszatér oda? — Igen, visszamegyek. E‘z a biztonság itt nem ér semmit. — Miért? \ — Mert idegen. — És nem fél a pokolgépektől? A bombarobbanásoktól ? — Persze, hogy félek. De nincs választásom. Ha nem vagyok ott, ugyanúgy félek. Féltem a szüléimét, a testvéreimet, a barátaimat. De ha ott vagyok, akkor legalább otthon vagyok. Itt nem érzek mást, mint tehetetlenséget s magányt. Shirley huszesztendős. Anyanyelve az angol, ír akcentusa alig fölfedezhető. Belfasti római katolikus. Arra a kérdésemre, hogy csakugyan oly kedvezőtlen körülmények közt él a római katolikus kisebbség a protestáns Észak-Irországban, Shirley érdekes magyarázatot adott. Azt mondta, a bajok egyik legfőbb okozója, hogy a római katolikus családok népesebbek, mint a protestáns családok. Hat-nyolc gyerek egy ulsteri katolikus családban nem ritkaság. Neki is öt testvére van. A protestánsoknak sokkal kevesebb gyermekük van. Ezért aztán a feleségek is munkát vállalnak, amikor a gyerekek már nagyobbak, s két jövedelemből persze, jobban él a család és taníttatni tudják a gyermekeket. De végigiskoláztatni a katolikus családokban hat vagy nyolc gyermeket, miközben az anya is otthon van (mert hiszen ekkora háznépe mellett hogyan járhatna munkába? — Természetesen megoldhatatlan. Anyagi helyzetük tehát elkerülhetetlenül rosszabb, mint a kevésgyermekes protestáns családoké. Shirley szerint ez a kiváltója az irigykedésnek, az ellenséges érzéseknek. Mondott egy figyelemreméltó mondatot: — Senki sem szereti önmagát okolni a nehezebb sorsáért. Inkább másokat. — Mi a maga foglalkozása, Shirley, úgy értem, hogy tanult mestersége, milyen munkakörben dolgozott ebben az irodaházban? — Könyvelő vagyok. De éppen az itt töltött év alatt eszméltem rá, hogy nem akarok ezen a pályán maradni. Hazamegyek és tanulni akarok. Tanítónői diplomát szerzek. — És amíg otthon élt, addig nem gondolt erre? — Nem. Itt talán több időm volt, hogy számot vessek önmagámmal, az életemmel, a jövőmmel. A new-yorki Bronxban négy éven keresztül ir negyedben laktunk, Fordham körzetében. Az Írek nem rossz szomszédok. Tiszta emberek, házuk táját rendben tartják, bár a férfiak között akad jónéhány nagyivó. Engem leginkább a sváboka emlékeztettek. Sok köztük a vörösesszőke, szeplős. Még a kiejtésük is hasonlít a svábokéhoz Koratavasszal, Szent Patrick napján nagy felvonulást rendeznek a Fifth Avenuen, a férfiak zöld nyakkendőt kötnek, a nők zöldbe öltöznek. Emlékszem, valaki mondta akkoriban, hogy ez a zöldben-tobzódás csak afféle amerikai-ir dolog, az Írországi írek nem vonzódnak ekkora mértékben a nemzeti szinszimbólumhoz. Amerikában az a reputációjuk, hogy nagy soviniszták és az angolokat elnyomóknak tartják, az északirországi katolikusok sanyargatóinak. Gyakran rendeznek gyűjtést a közös harc és a nagy cél érdekében, írországi sorsjegyeket vásárolnak, mert bár természetesen elsősorban nyerni szeretnének, dehát a sorsjegy árával mindenesetre segítik az óhazát. Demagógok csapdájába könnyen esnek és adakoznak a terror javára, miközben azt hiszik, hogy a haza üdvének áldoznak. Nemzedékek óta élnek Amerikában és amit Írországról tudnak, azt csaknem mind rosszul tudják. Évekig figyelemmel kisértem egy Jimmy Breslin nevű amerikai újságíró cikkeit az azóta megszűnt World Telegram cimü new-yorki esti lapban. Szerte'en, szilajhangu, de mindig eredeti írások voltak. Breslin amerikai-ir volt, téli harcvággyal. Ha valaki harcolni szeretne, de nincs kivel, ha valakit fojtogat a szókimondás vágya, de fölöslegesen, mert hiszen azt mond ki, amit akar, akkor az a veszély kerülgeti, hogy kötekedővé válik. Az ir sors gyakran ezért tragikus. Brendan Behan, aki kamaszkorában javitóintézetbe került, irt élményeiről egy könyvet, a “Borstal Boy”-t, ami világsikert aratott, híressé tette és anyagilag függetlenné. De elveszítvén az alkotásra ösztönző haragot, elvesztette az alkotóerejét is. Inni kezdett. Mind gyakrabban és mind többet. Emberek nem mindig azért isznak, hogy felejtsenek. Vannak, akik azért isznak, hogy ne felejtsenek. Behan azért ivott. Szerette volna, ha nem felejti el azt, ami Íróvá tette. De mint ahogyan az ital nem segít a tartós feledésre, mint emlékeztető sem ér sckat. Behan halálra itta magát. Breslin más módszerhez folyamodott: ő Amerikából átköltözött Írországba, hogy jogosulttá tegye indulatait és indokolttá szókimondó vágyának fojtogatásait. Volt pénze a nagy költözéshez, irt egy regényt New Yorkban, amihez élményeit rendőri riporter korában szerezte: “A gang, amelyik nem tudott célbalőni”. a regényből bestseller lett, a bestsellerből film. Jimmy Breslinnek volt tehát pénze, eljött Írországba, hogy további üzemanyagot vegyen föl emésztő dühének táplálására. Breslin majdnem úgy járt az Írek között, mint Behan New Yorkban, többször volt részeg, mint józan, súlyos botrányokba keveredett. Idejekorán föleszmélt, s hazament Amerikába. Távolról könynyebb dühöngeni. A megcsufitó messzeség megkíméli attól, hogy ráeszméljen: nincs miért . . . Aztán meg sorskérdéseken könnyebb marcangolódni, mint a hétköznapok gondjainak megoldását keresni. Aki a történelem nagy hullámverésein hányódik, annak az evezéssel nem kell fáradnia. Brendan Behan élete néhány utolsó hetében magnetofonszalagra mondott valamiféle irodalmi testamentumot, de amikor később özvegye leje-Halász Pét** gyezte a szalagról és megkísérelte sajtó alá rendezni, a szöveg menthetetlenül zűrzavarosnak bizonyult, nem volt egyéb, mint a delirium tremens önarcképe. Mostantól kezdve azonban valahányszor arról olvasok, hallok, hogy Belfastban bomba robbant és ismét számosán megsebesültek, vagy életüket vesztették, elkerülhetetlenül Shirley jut majd szembe. Nem tudtam eddig róla semmit, azonkívül, hogy Észak-Irországból jött. Mindössze pár mondatot váltottam véle az év során, amíg ugyanabban az irodaházban dolgozott, ahol én is. Ha nem esik bántódása, ha megvalósíthatja azt, amit szeretne és csakugyan tanítónő lesz belőle, akkor, megőrizve nyugodt elfogulatlanságát, józanságát és egyszerűségét, többet tehet az Írek sorsáért, mint akár Brendan Behan, akár Jimmy Breslin. Az utókor számára ugyan valószínűleg többet jelent majd Brendan Behan s talán még Jimmy Breslin neve is, de az ismeretlen, névtelen és csöndes Shirley föltétlenül nagyobb hálára kötelezi a — jelent. EMBER ÉS ÉLET A Nft MÁS. DF MÉGIS UGYANAZ A testalkati különbségek nő és férfi között szemre túlságosan nagyon — nem is lehetnek azonos fajon, ez esetben az emberfajon belül. A sokat emlegetett (sajnos, nemléte^Ő) Marslakó, bolygónkra érkezve, mindenekelőtt azt venné észre, hogy az ember, akár nő, akár férfi, különbözik minden más élőlénytől, az akácfától éppen úgy, mint a macskától. Hamarosan észrevenné azt a bizonyos, szintén sokat és humorosan emlegetett “kis különbséget”, s az ennek megfelelő eltérő testi jegyeket. A férfiaknak a válla, a nőknek a medencéje a szélesebb, más az izomzat és a zsírpárnák eloszlása, a beszédhang. Amennyiben a Marsról érkezett vendég tudós koponya (és miért ne lenne az?) — keresné a jelenség okát, megtudná, hogy ezek a másodlagos nemi jelleg látható jelei, egyben következményei az elsődleges nemi jelleget hordozó ivarszervek hormonmüködésének. Látogatónk bizonyára a nőt nevezné a gyengébb nemnek, és csodálkozna, hogy ehhez is fér egy-két szó; például több leánygyermek éri meg a felnőtt kort, mint fiú (“nőtöbblet”) és a nők átlagos életkora 4-5 évvel hosszabb a férfiakénál. A hormonok a legközvetlenebb hatással vannak az idegrendszerre, az agyra, és a nemi hormonok szerepe kitüntetett , meghatározó. Természetes tehát, hogy — a nagy, közös, emberi egyezésen túl“ — részben más a férfi és a nő lelki világa. Közvetlenül a nemiségből ered a havi ciklussal, a terhességgel és a változás idejével együttjáró hangulati hullámzás. Közvetve befolyásolja a nck magatartását az a körülmény, hogy helyük évezredeken át a férfi mögött“ volt és csak napjainkban kerül — nem mindenütt és nem mindig — a férfi “mellé”. Ettől függetlenül senki sem vonja kétségbe, hogy a nő inkább érzelmi lény, mint a férfi, ennek minden előnyével és hátrányával. Előnye például a nagyobb beleélő, átérző képesség, a gazdagabb kapcsolat-rendszer az élettel, a környezettel — ez a nők hosszabb életének egyik titka, szemben az elvontságokra, “betokosodásra” hajlamos férfinéppel. A hangsúlyosabb érzelmi élet hátránya, hogy sok nő nézeteit, magatartását éppen ilyen emocionális indítékok irányitját. (Férfiaknál is előfordul . . .) A nők “hagyományos leértékelésének“ egyik (Folyt, a 11, oldalon)
