Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-16 / 33. szám
15. oldal MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN MENYUS BÁCSI Róma, 1973, augusztus hó . . . Villa déllé Magnolie, vagyis magnóliák villája, paradicsoma. Ez a neve egy Róma mellett, nem messze a tengertől található, hipermodern “öregek házá”-nak. Itt él, e házban, pontosabban annak szubtrópikus növényekben dús kertjében egy 94 éves magyar iró, Lengyel Menyhért. A nagy fejedelem, a Sancho Ransa királysága s más színmüvek alkotója. A Csodálatos mandarin szövegkönyvének világhírű szerzője, a század elején indult, s a Nyugat-ot, a Tháliá-t, a Galilei Kört megalapító szellemi nemzedék egyetlen életben lévő tagja. Minden nap kijön — már kora hajnalban, vastag botjára támaszkodva, piroskockás sáljába burkolva, mindig kalapban — a csodálatos kertbe. Ott ül egy pádon és aki nézi őt, annak úgy tűnik, mintha a tengert, a Tirrén-tengert kémlelné a szelíd hajlatok mögött. Mindenesetre igy vélik ezt a kedves olasz asszonyok, e kiváltságosok családtagjainak járó Casa del riposo — “a nyugalom háza“ — alkalmazottai . . . Pedig, hogy mit figyel, mit les a táskás öreg szem fáradt hártyája mögött fel-felvillanó tekintet, azt — szerénytelenség nélkül merem mondani — jobban tudom már, mint azok az öregekkel foglalkozó szakemberek, akik Lengyel Menyhért — “popa Melchiorre”, ahogyan ott a magnóliák házában nevezik őt — étkezésével, alvásával, testi jólétével hivatásszerűen foglalkoznak. Pedig én — az iró leánya, Rossi-Roria szocia-SZENT SIR, A KERESZTÉNYSÉG TEMPLOMA (Folyt, a 14. oldalról) 12-ik században a keresztesek, egy hatalmas tűzvész után pedig a görögök építették fel újra 1810-ben. 1927-ben földrengés rongálta meg. A jelenlegi restaurálás folyamán sokezer tonna erős cementet öntöttek az alapzatba és a falakba, hogy megerősitsék a tüztől és földrengésektől meggyengült épületet. Hatalmas kőoszlopokat emeltek a régi pillérek helyébe és uj kőpadlózatot is kapott a templom, a boltiveket és bolthajtásokat megtámasztották. Az eredmény egy egy máris világosabb és fénylőbb belsőrész, mely épitészetileg biztonságos, de megőrzi az eredeti stilus szépségeit. A jelenlegi restaurálok igyekeztek hűek maradni a Konstantin császár által építtetett templom stílusához, meghagyva azokat a változtatásokat, amelyeket a keresztesek eszközöltek. A hárem keresztény csoport — katolikus, örmény és görög — mellett kisebb keresztény csoportoknak is joguk van szertartások végzésére, mint például a koptok, abesszinek, sziriaiak. A koptok egy egész kis kápolnát birtokolnak, az abeszinek egy egész sereg kis bódét építettek a templom széles, lapos tetején. A templom körül 6 különböző vallás 150 papja él kolostorokban és kis házakban. Az idők folyamán sok véres harc színhelye volt a templom környéke, amint az egyik vallás közössége a másik rovására akart terjeszkedni. Még a századfordulón is 15 ferences atyát sebesitettek meg késsel vad és harcias görög szerzeteseké Azóta már nyugodtabb az élet és az évek alatt felgyülemlett ellentétek lassan elcsitulnak. 1959- ben még volt egy utolsó harc, bár nem tettleges, csak szócsata, mikor Hussein Jordánia királya végül is egy moszlim épitészt akart hozatni a restaurálások vezetésére. A keresztények azonnal elvetették az ellentéteket és békés megegyezésre jutottak. A II. vatikáni zsinat ökumenikus szelleme pedig belengte a Szent Sir templomot is, és ha van is még néha vita, rövid tárgyalások utján elintézik, Terence Smith lista szenátor és nápolyi professzor felesége társaságában — nem hajnalban érkeztem a Villa déllé Magnolie-ba, hanem késő délután. Akkor, mikor Menyus bácsi már behúzódott a kert szivéből a háza fala mellé és egy fehér széken ülve inkább csak az emberek mozgását figyelte: tálcák csörrenését, takarók suhogását, az ápolónők gyors olasz beszédét. De már sok mindent tudtam hajnalairól, déleiőttjeiről és beszéltem is vele. Beszéltem? . . . Istenem! Hogyan is Írjam körül, illő tapintattal, hogy egy 94 esztendős ember bármilyen magas fokán volt is ő a szellemnek, a jellemnek és a léleknek, és bármennyire is ott állt előttünk az 1907-ben papírra vetett Ady Endjellemzés: “Lengyel Menyhért azok közé tartozik, aki társunk a harcban” — nos, szóval azt el kell mondani, hogy a mai Lengyel Menyhérttel nem lehet már úgy társalogni, mint ahogyan még nem is olyan régen tettük • . . Akkor Menyus bácsi még benn élt Rómában, a Tevere partján, a Via Giulián, akkor még élt a felesége, a Lidonak becézett Lidi asszony, akivel naphosszat magyarul beszélt. Az egyetlen nyelven, amit hosszú — és őt különböző országokba, világrészekbe vető — életében meg tudott, meg akart tanulni . . . Ám azt is el kell mondani, hogy azért mégis beszélgettünk, legalább egy órán keresztül És azt is, hogy ez a disputa volt olyan élményt adó, mintha — például — ama ragyogó cikkei szellemében, amelyeket már rögtön az első világháború kitörése után vetett papírra, és amelyekben a hóditó háború embertelenségét bizonyította — meggyőző érvek logikus láncával nyűgözte volna le partnerét. Ez a beszélgetés csapongó volt, meg-megakadó, sokszor logikát nélkülöző. Ez valójában egy 94 éves ember vallomása volt, egy öregemberé, aki talán nem is mindig tudta, hogy kicsoda is ő. Valószínűleg el-elfelejtette, hogy itt ülünk egy magnóliáktól illatozó kertben, hogy ő irta volt — hozzá annyi szép levelet intéző, kedves barátja, Bartók Béla keze alá — a Csodálatos mandarin-t. Az álmairól beszélt Menyus bácsi és arról, hogy minden ember szeretne jobb lenni, mint amilyen. Meg hogy olyan világra van szükség, amely mindenkiben felszabadítja ezt a jobbik énjét, az — igy mondotta — büszkébbik embert. És hogy ő — bár valójában csak kezdő ember, ismeretlen, gyenge, saját képességeire csak nemrég ráébredt valaki — egyszer majd leül, megírja, hogy miképpen kell megteremteni ama “büszke világ”-ot. Időnkint elhallgatott Lengyel Menyhért, hogy felsóhajtson: — Drága fiacskám, de örülök, hogy értelmes ember vagy, hiszen emberi nyelven beszélsz, magyarul. Mert ezek itt — mutatott egy kedves fehér-ruhás hölgyre — nem tudnak magyarul. Talán nem is látják, milyen szép ez a rét, hogy milyen gyönyörűen piroslanak a pipacsok. így mondta ezt, szó szerint, Ízesen, szabatosan. A piroslanak kifejezést is használta, amivel — úgy tudom — Arany János élt először. Csak az volt a probléma, hogy a “rét”, amire májfoltos, görcsörtös kezével rámutatott, egy nagy, hosszú kert volt Róma mellett, és hogy pipacsok helyett délszaki növények piroslottak előttünk. Probléma? . . . Orvosilag lehet, hogy az volt. Költőileg azonban éppen hogy ez volt a problémákat feloldó, teljes igazság. Lengyel Menyhért akiről Ady is azt irta: “Költő, igazi költő“, akiről Bartók azt vallotta, hogy “sikerei másokat talán megszéditettek volna, őt azonban nem, mert tisztaszivü gyermek“ — nos, szóval a 94 éves magyar iró, Balmazújváros öreg fia, úgy éreztem, otthon látta magát. Otthon, a pipacsos réten, otthon, s még abban az időben, amikor buzgó vágyakkal indult neki az életnek, hogy mint társai, Ady, Móricz Zsigmond és a többiek is, ő is “gyönyörüket- Írjon“. És amikor visszafelé menet, a Szent Péter templom elé ért az autó — éppen akkor, amikor a hatalmas bazilikában megkondultak a harang — egy pillanatig én is úgy láttam, hogy a Michelangelo tervezte büszke kupola valójában az újvárosi református templom tornya. És úgy hallottam, hogy értem is szól, és hogy vad stacoatókban, A csodálatos mandarin felkavaró hangjain szól Róma legnagyobb harangja . . . Antal Gábor EMBEREK ÉS ESETEK A SZEMÜVEG Bálint már több mint félórája állt az üzlet kirakata előtt. A fényképezőgépek mellett szemüvegek meredtek rá ellenszenvesen. Komor, fekete csontkeretesek, gúnyosan csillogó aranykeretesek, rosszkedvre hangoló pápaszemek Bálint tegnap ünnepelte negyvenedik születésnapját. — Lassan kinövök a kamaszkorból — mondta éppen az őt ünneplő társaságnak, amikor a dísztávirattal csengettek. Kíváncsian feltépte az öszezshajtogatott papirlapokat, de nagyon keservesen tudta kibetüzni. — Ki kell váltani a receptet, amit tavaly irt fel az orvos. Szemüveget kell hordanom — ezzel a gondolattal aludt el Bálint, s most egy mély sóhajjal benyitott az üzletbe. — Mit parancsol ? — kérdezte a pult mögül egy fiatal nő. — Köszönöm, csak nézelődöm — hadarta Bálint zavartan és elmerülten tanulmányozott egy falra akasztott színes aktfotót. Ekkor az eladónő melléje lépett. — Tessék csak ideadni a receptet. Bálint érezte, hogy pirosodik a képe, aztán a belső zsebébe nyúlt: — Parancsoljon. — Ugye, ez lesz az első szemüvege? — kérdezte meleg hangon a nő. — Az első. Honnan tetszik tudni ? — nézett nagyot Bálint. — Egy kis emberismeret . . . Keresünk önnek egy remek, mutatós, elegáns, modern vonalú, és egyéniségéhez alkalmazkodó keretet. Ezt például bátran merem ajánlani. Tessék felpróbálni — adta kezébe a vékony, áttetsző, keretet. Gratulálhatok? Szinte újjászületett. Pillanatok alatt elhelyezzük benne az üveget, igy ni. Kész csoda, ahogyan ez a szemüveg most hangsúlyozza az ön egyéniségét. Rendkívül vonzó, érdekes, karakteres arca lett. Bálint elmosolyodott: — Nagyon kedves. Nemcsak szemüveget ad el, hanem lelki vigaszt is nyújt a rászorulóknak. — Tessék. Viselje egészséggel. Viszontlátásra, kedves vevő — búcsúzott barátságosan az eladónő. Bálint, orrán a vadonatúj szemüveggel, kilépett az utcára. Kristálytisztán látott mindent maga előtt, mint aki most tanul meg olvasni, minden cégáblát, hirdetést alaposan, nagy gyönyörűséggel áttanulmányozott. Negyvenéves vagyok és szemüveges. De hiszen van, aki már tízéves korában szemüveget visel. Attól még kiegyensúlyozott, boldog lehet az ember. Figyelni kezdte a szembejövőket. Ez viseli, ez nem, száz ember közül tizenhat szemüvegessel találkozott. — Most már én is közétek tartozom, barátaim! S amikor egy bájos, fiatal szemüveges lány rámosolygott, Bálint a lány mellé lépett, megemelte a kalapját: — Kezeit csókolom. Ne tartson tolakodónak, meginna velem valahol egy kávét? Mi, szemüvegesek tartsunk össze . . .
