Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-16 / 33. szám

18. oldal

A halálraítélt ember

Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE

Nem vált az ki bizony senkiben kellemes érzést, ha az orvos valakinek a szemébe mondja, hogy halálra van Ítélve, mert rákja van. Erre a megállapításra többféleképpen reagálnak az emberek. Az angol fogja magát és végrendelkezik, otthagyja hivatalát, bankjából felvesz egy csomó pénzt, s elmegy szórakozni. A spanyol és a portugál megnyugszik, még az olasznál sem vált ki nagyobb megrázkódtatást. A magyar már csak vérmérsékleténél fogva is lázadó természetű, s ahelyett, hogy belenyugodna a megváltoztathatatlanba — elmegy egy másik orvoshoz.

Az alábbiakban elmondok egy tanulságos történetet, amely egyszerre több problémára is ad magyarázatot. Az előbb említettem a mi vérmérsékletünket, ami egy ilyen betegséggel kapcsolatban bizony lázongva sokszor felkiáltunk ilyenformán :

— Hol vagy Isten! ? Alszol ?!

Van ennek egy más formája is, mégpedig ez: Nincsen Isten! — Sokan vagyunk, akik megbotlunk az Istenhez vezető utón, s kétkedő lelkűnkkel elfordulunk attól, aki igenis van, létezik, éppen ugv, ahogy a Bibliában olvashatjuk; hogy Isten mindenütt jelen van.

Közismert ember Torontóban Rajnai László szabómester. Odahaza a szakmában úgy ismerték, mint osztályon felüli szabót. Tőle hallottam az alábbi kis történetet, amely párját ritkítja a maga nemében, különösen napjainkban, amikor egymásután hoznak nyilvánosságra valami csodálatos gyógymódot. A gépek és a laboratóriumi vizsgálatok eredményeihez pedig aligha férhet kétség. Amit a gép kimutat, azt gondolkodás nélkül illik elfogadni.

Rajnai László minden ilyen szabály alól kivételt képez.

— Egyszercsak észrevettem — mondja el a történetet —, hogy hirtelen fogyok. Volt étvágyam, rendesen ettem is, de ezt a gyors fogyást nem tartottam normálisnak. És mivel azt írják az újságok — azt hirdeti a televízió és a rádió —, hogy a legkisebb rendellenességgel azonnal menjünk orvoshoz, elmentem én is. A doktorom először gyomoridegességre gyanakodott és felirt egy. orvosságot. Minthogy pedig a közérzetemben nem állt be változás, továbbra is fogytam, felkerestem megint és panaszkodtam, hogy talán elcserélődött az orvosság és nem is azt a gyógyszert kaptam, amit felirt. Az orvosom utánanézett a patikusnál, ahol kiderült, hogy nem történt tévedés. Ezután röntgenvizsgálat következett, s ennek az eredménye lesújtó volt: rákot mutatott ki a gép.

Az események ezután a szokásos módon peregtek. Rajnai értesítést kapott az egyik torontói kórháztól, hogy menjen konzultációra. A kórházban már várta a sebészorvos:

— Magának rákja van — ezzel fogadott —, s ezt remélem, már megmondta magának a háziorvosa.

Megmondta — válaszoltam — de én nem hiszem el. Az én családomban rákbetegség még nem fordult elő és én is egészségesnek érzem magam.

— A röntgen rákot mutatott ki, s ezért meg kell hogy operáljam — szólt olyan hangsúllyal, hogy kezdtem megdöbbenni.

— Legyen szives — kértem —, ha már úgyis itt vagyok a kórházban, vizsgáltasson meg tüzetesen, de hangsúlyozom, én teljesen egészségesnek érzem magam.

A kórházban megkezdődött Rajnai kivizsgálása. Ismeretes már az a japánok által feltalált uj gyógymód, az emboscópoknak az alkalmazása. Ezt a kis fotografáló masinát letolja az orvos a beteg gyomrába, amely fényképezés utján teljes bizonyossággal válaszol arról, amit bent “látott”. A végeredmény az volt, hogy a sebészorvos újból közölte Rajnaival, hogy haladéktalanul meg kell operálni. Rajnai még ekkor sem nyugodott bele a dolgokba. Visszament a háziorvosához, s kérte ,hogy a prostatáját vizsgálja meg, mert ha valami baja tényleg van, akkor ott kell keresni. A háziorvosnak ugylátszik elfogyott már a türelme, mert könnyedén ezt válaszolta: Minek vizsgáltassam meg a maga prostatáját, erre már nincsen semmi szükség, hiszen csak pár napja van még hátra. Ilyen lelkiállapotban került Rajnai Lázló az operációs asztalra. Lánya az operáció előtt még beszélt a sebészorvossal, aki igy vigasztalta: Nem hiszem, hogy élne még három napig ._. .

És most következik az igazi csoda, amely egyben Isten jelenlétét is igazolja. Mikor Rajnai az operáció után felébredt kábultságából; a sebészorvos azt mondta neki: gratulálok, maga teljesen egészséges .

Rajnai azóta tovább dolgozik műhelyében. Rákról szó sem esik többet. Normálisan étkezik azóta is és örül is annak, hogy lefogyott. Mások sok pénzt fizetnének egy fogyókúráért. Igaz, Rajnai Lászlónak sem adták egészen ingyen.

Epilógus: jó, ha az ember a gépek vizsgálatát sem fogadja el, ha azok a halált mutatják. Történnek még csodák és az utolsó percig érdemes hinni egy kedvező fordulatban.

Mégis csak igaza van a Bibliának, Isten mindenhol jelen van . . .

NŐI SAROK

PERCENKÉNT 120 SZÓ

Vezérigazgatók és cégvezetők, ügyvédek és főosztályvezetők gyors- és gépirónő nélkül maradtak ezen a napon, sürgős leveleiket sajátmaguknak kellett két ujjal lekopogtatniuk az elárvult gépeken. A “Diktálok, kisasszony“ — felszólításra csak süket csönd felelt az irodákban.

Mi történt? Végigsöpört talán Londonon valami sajátságos járvány, melynek kizárólag a gyors- és gépirónők estek áldozatul? Nem, semmi ilyesmi nem történt: London legjobb gyors- és gépirónői mind ott sorakoztak az elegáns belvárosi nagyszálló bejáratánál, a sor vége a messzeségbe kígyózott, eleje pedig a forgatóajtón és a halion át a földszinti szalonig, ahol a vizsgáztatás folyt.' A luxemburgi Európa Parlament 150 angol gyors és gépirónőt keres — az állásokat meghirdette a lapokban s az ajánlat vonzó motívumokban nem szűkölködött. Először is a fizetés: évi négyezer fontsterling, (tehát olyan tízezer dollár körüli összeg), évenként harminc nap fizetett vakáció, természetesen a hivatalos ünnepnapokon kívül, napi nyolc órai elfoglaltság, ötnapos munkahét, saját, önálló lakás, évente két díjtalan menettéri repülőjegy, hazalátogatásra és visszatérésre s mindennek tetejébe a csodaszép luxemburgi környezet Európa szivében, ahonnan még hétvégeken is könnyűszerrel beutazhatok Európa legszebb tájai.

Az álláshirdetés fölért tehát egy utazási iroda

Siilcely-Molnár

Imre

legszínesebb reklámprospektusával. Igaz, a követelmények is meglehetősen igényesek voltak: az angolon kívül legalább még 1 európai nyelven kell a sikeres aspiránsnak tökéletesen beszélnie, gyors- és gépírnia. Diktálásra percenként ötven szót kell gépimi és percenként 120 szót gyorsírni angol nyelven, a másik nyelven a követelmény valamivel szerényebb, de nem sokkal.

Régi pszichológiai törvény, hogy a hirdetést olvasó személy az álláskínálat előnyeit könnyebben és gyorsabban fogja föl, mint a követelményeket, a szem olvasás közben válogat, egyes szavakat jól el vas és közvetít az agyhoz, más szavakon azonban átsiklik, tudatalatt remélve, hogy amit nem lát meg, az nincs is ott.

Csakis ennek tulajdonítható, hogy a sok-sokszáz sorbaálló között számosán voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy a második nyelven való jártasság csak előny, de nem elengedhetetlen követelmény. Amikor aztán leültek az elektromos Írógéphez és Carolyn Dooley, az Erópa Parlament személyzeti osztályának főnöknője, aki 30 esztendős és akinek évi fizetése 5,500 fontsterling — diktálni kezdett, a jelöltek közül többet szédülés fogott el és föladták a versenyt, még mielőtt közölték volna velük, hogy nem váltak be.

Az egyik lány a szalonból kitámolyogva azt mondta: — Oly gyönge lábon áll az önbizalmam, hogy a bukást nem tudnám elviselni.

Miss Dooley nem diktált könnyű szöveget: a lebegő árfolyamú fontsterling financiális viszontagságairól kellett a jelöltnek percenként 120 panaszos szót papírra vetnie, aztán azt gépírásba áttennie. Majd másolásra kaptak ügyiratokat, amelyeket türelmetlen európai bürokraták írtak a luxemburgi parlament zsargonjában,' az újonnan alakuló euró-dialektusban, amelyben kilenc nemzet szavai keverednek.

Az életkor ?határt különben a hirdetés 18 és 45 év között szabta meg, de a jelentkezők nagyobb része volt harmincadik életévén innen, ami arra mutat ,hogy a nők harmincon felül (talán Balzacnak köszönhetően) nagyobb önkritikával rendelkeznek.

Egész nap kopogott tehát az írógép a londoni hotel szalonjában s lassan-lassan Miss Dooley is fáradni kezdett és veszteni türelmét, ami abban mutatkozott meg, hogy délután ellentmondást nem tűrő hangon kidobott egy fotoriportert, aki makacs kitartással fényképezte a lányok lábát. Alkalmasint arra gondolt, hogy százhúsz szó ide vagy oda, ő mindenesetre összefotografál magazinja számára többszáz csinos női lábat, amivel lapja képszerkesztőjének igényeit kielégíti néhány esztendőre.

Különben nem ő volt az Európa Parlament sikeres hirdetésének egyetlen potyautasa. A hotel halijában ott ácsorgott Harry Schneider ur, a Conibex Marx Export Limited nevű londoni cég személyzeti osztályának képviselője. Az ő vállalata is gyors- és gépirónőt keres, de a cég igényei kisebbék, második európai nyelv tökéletes ismerete .például nem szükséges.

A vizsgáról összetört szívvel kiimbolygó lányokhoz odalépett, udvariasan bemutatkozott és átadta cége kártyáját. — Interjúra szívesen látjuk! — mondta.

Ebben az órában még nem lehet tudni, hogy a luxemburgi Európa Parlament megtalálta-e a százötven keresett gép- és gyorsirónőt, de hogy Schneider ur nagyobb eredménnyel zárta a napot, az csaknem bizonyos. Ilyen az élet. Évi négyezer fonsterling, Luxemburg, Európa szive, önálló lakás, ingyen repülések, hétvége a Riviérán — a szép, de nehezen eléhető álmok világába tartozik. A realitást úgy hívják, hogy Conibex Marx Export Limited.

Vándor Péter