Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-05 / 27. szám
1 13. oldal ELVARÁZSOLT VÁROS Irta: MÁRER GYÖRGY Márer György Miami Beach, junius . . . A gép siklórepüléssel közelit a földhöz, közben házak, vizek, utak, hidak ide-oda hintáznak, fölénk kunkorodnak, majd meredeken lejteni kezdenek. Egy pillantás ki az ablakon, különös látvány: fehér palotasorok a legmodernebb vonalakban, felhőkarcoló szögletes tornyok, üvegfalú dómok, kigyóvonalu luxuspaloták és fák, virágok, úszómedencék, homckpartok és a lomha tenger. Az alkonyati utcákon alig egykét ember lézeng s néhány kocsi húz el méltóságteljes lassúsággal . . . Különös világ. Mintha valami kegyes tündér megvarázsolta volna a várost nyugalommal, bölcs mosollyal, zavartalan, de csupán rövid néhány évre mért boldogsággal. A volánoknál ugyanis öregek ülnek, a gyalogjárókon öregek cammognak, a kertekben öregek hüsölnek, a kártyaszobákban öregek verik a blattot. A gép az utasok iránti különös tapintattal, zökkenésmentesen földet ér. A lángok kigyulnak városszerte, a paloták átváltoznak luxusszállodákká, minden csillog, ragyog, de már nem teljes fénnyel, május van, a főszezon már vagy egy hete végétért, a törzsvendégek zöme már hazament. Jöttek ugyan mások helyettük, de jutányos nyári áron, különböző metropolisi “walk-up” lakásokból és a tenger, a nyaralás illúziójáért és a visszatérés kezdődő végtelen mesélésért, a tapasztalat pótolhatatlan fölnyével, szomszédoknak, barátoknak, nem kevésbé irigyek és ellenségek pukkasztására, vagy a tengeri sós levegőért, az otthon szűkösen mért ultraviolet jéért. De nem ők az érdekeseik. A volánoknál ugyan közülük is ülnek néhányan, akik autóval érkeztek, leginkább “station wagon”-nel, amibe sok gyerek és sok cókmók belefér, noha a ház urának plasztikzsákba burkolt váltóruhája akasztón lóg a kocsi egyik kampóján. Az érdekesek azonban nem ők, hanem azok. akik sehonnan sem jönnek, csak egyszerűen itt vannak, nem szezonszerüen, hanem végleges érvényei. Egyszer csak idetelepedtek, azután maguk után vonzottak a legendájukkal rokonokat, barátokat, előbb csak látogatóba, kóstolóba, próbaidőre, s végül azok is ittragadtak, szinte észre sem vették. És igy szaporodott a népesség, nem veszélyesen, hiszen mindig elment valaki a 80 évesek közül, hogy helyet adjon a 70 éves fiataloknak, úgyhogy a jövevények érkezése inkább csak utánpótlásnak tekinthető, általában ez itt az egyetlen “természetes” szaporulat. Noha nem hiányoznak a menyegzők sem, de a vőlegénynek is, a menyasszonynak is rendszerint elhanyagolható a “termelékenysége”. Ahogy divatosan mondják, ezek az emberek itt elidegenedett’ emberek, amit régebben egyszerűbben és érthetőbben igy fejeztek ki: elhagyottak, egyedülmaradottak, elárvultak, kitaszítottak. Most itt egy népes “kommunába”' összerakták az árvaságukat, özvegységüket, a tenger meleg vizének szüntelenül párolgó sója mossa a tüdejüket, a nap ibolyántúli sugarai árnyákban is dögönyözik a bordáikat, gyorsabb működésre ösztönzik a veséjüket. A szállodák, lakótelepek közös játéktermei már kora reggel megtelnek kártyázókkal, a játékot csak az ebéd szakítja meg, esetleg egy kis délutáni szieszta, azután folytatódik a késő esti órákig, amikor aztán megtelnek a szállodák teraszai ingujjas vendégekkel és lassan zakatolni kezd a régi élmények malma, mindenki “még jobbakat” tud, “az semmi“ — vágnak közbe —, “bezzeg mikor én . . “ Vannak ugyanis, akik csak türelmetlenül tűrik a mások meséit, már ők szeretnének következni. Néha azonban nincs elég homok a végeláthatatlan floridai strandokon sem, hogy megtöltse a zsákok ezreit, amelyek talán útját tudnák rekeszteni a hömpölygő szóáradatnak. Az ügyesek, a stratégák azonban keresztültörnek a szavak falanxán, vagy ravaszul bekerítik azt. Ezek az emberek általában egyedül vannak társaságban is, de biztonságosabb társaságban lenni egyedül. Egyedül vannak, mert egyszer mindenki ráébred az eredendő emberi egyedüllétre, ami benne munkál születésétől fogva, ráébred, mikor kihal körülötte a kora, amihez tartozott és egyre kevesebb, aki odafigyel az emlékezésére. így azután kiváltképpen jó egy bingó-party, vagy a kártya a maga trükkjeivel. Ha megkérded ezeket az öregeket, mi a véleményük Watergateről, visszakérdeznek, hogy ki is az a Watergate, talán az uj fogorvos, aki a minap a szomszéd házban nyitott rendelőt. Még nem próbálták ki. S egyébként is csak kevéssé érdekli őket a jelen, ami legnagyobbrszt csalás és ámítás, valahol elhibázott dolog, legfeljebb azt tartják számon, hogy hét centtel újra felment a cukor ára, viszont a Goldschmidt-áruházban hétfőn “sale’ kezdődik ingben és alsónadrágban. Ezeket tartják számon a jelenből és azt vitatják este a teraszon, hogy helyes volt-e délután impasszt adni treffben és hogy a Brownstinné 23 dollárt nyert kanasztán. Elvarázsolt város a való élet sivatagának egyik valószínűtlen oázisában. Az autók 10 mérföldes sebességgel osonnak a pálmasoros széles utakon, a vendéglőkben garmadában fogynak a meleg szendvicsek, a ventilátorok zizegve forognak, a kerti padokon gáláns idillek szövődnek, a hullám készségesen feljön a homokparton elszórt papirpoharakért, szalvétákért és egyéb társadalmi termékekért s beszolgáltatja azokat az óceánnak, ami nyilván annak a kereskedelmi rövidítése, hogy Országos Cafat Eltávolító Áruforgalmi Nedvesség. Minden őket szolgálja itt: a pincérek, delfinek, Medicare és Social Security és a temetkezési vállalatok, amelyeknek elegáns, cilinderes ceremóniamesterei rangjukhoz illő méltósággal egyengetik a diplomácia kapcsolatot a Város és a Túlvilág között. HUMORESZK: HA MEG EGYSZER"... Ismered a Kossuth-nótát? — szegezte mellemnek a kérdést Emil. — Persze. Mindenki ismeri. — Hát, ha ismered, szavald el — szólított fel Emil és hátradőlt a székén. — Jó. Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje . . . Mondd, mit akarsz te ezzel?! — Folytasd csak. Hogyan van tovább? — Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a ma . . . EmH felemelte a mutatóujját. — Stop! Nem tűnt fel neked semmi ebben a nótában? Valami különös? — Tagadóan ráztam, a fejem, tényleg nem tűnt fel semmi. — Nos, — sóhajtott fel Emil —, akkor adok néhány kisegítő kérdést. Szerette a nép Kossuth Lajost? — Minden bizonnyal. — És bízott benne? Hitt a szavának? — E'ffelől nyugodt lehetsz. — És ezek után sem tartod különösnek a Kossuth-nóta szövegét? — Nem. — Reménytelen eset vagy, Ide figyelj! Az van ebben a nótában, hogy a regiment elfogyott. Nem fogyóban van, hanem — elfogyott! Tehát szükség van a pótlásra! Eddig tudtad követni a gondolatmenetemet ? — Eddig tudtam. — Ugyanis most jön a legfontosabb rész! A nóta nem arra buzdít, ösztönöz, lelkesít, hogy azonnal, sürgősen, haladéktalanul siessünk Kossuth támogatására, hanem? — Hanem azt mondja a nóta, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni . . . — Stimmt! Rávezetelek a lényegre. Ez egy magyar lelki sajátosság! Ezt tükrözi ez a népből fakadt, a nép ajkán élt és ma is tovább élő nóta. Ha még egyszer azt üzeni! Világos? Mi nem ugrunk az első szóra, még Kossuth hívására sem megyünk rögtön. Nem kapkodunk el semmit. Várjuk meg, mig még egyszer üzen. Majd akkor megyünk. Ha még egyszer üzen ... Mert hátha közben jön valami és minden szépen elrendeződik nélkülünk is! — Kitűnő verselemzés, de végülis mit akarsz ezzel a felfedezéseddel, ezzel a magyar lelki sajátossággal ? Emil szélesen elmosolyodott. — Meg akarok élni belőle! Ebből megélni?! Hogyan ? Közelebb hajolt és suttogva közölte: Eladom. Mint találmányt. Eladom hivataloknak, vállalatoknak, hatóságoknak, intézményeknek. Forradalmasítja majd az ügyintézést. Mert miért nincs ma gyakran kellő foganatja egy árusításnak, rendeletnek, előírásnak? — Miért nincs? — Nem azért nincs, mintha a nép nem értene vele egyet ,ne látná be a szükségességét, azt, hogy vgső soron neki használ. Erről szó sincs. A nép egyszerűen arra vár, hogy még egyszer jöjjön üzenet! _ Tehát? — Tehát nem sokkal a felszólítás, rendelkezés, felhívás, kérés, ajánlat, meg mit tudom én micsodák kibocsátása után sürgősen ki kell adni még egyszer ugyanazt a felszólítást, ugyanazt a rendeltet, ugyanazt a felhívást, javaslatot. És akkor minden oké lesz. Mert a magyar népnek van egy ilyen lelki sajátossága. Legalább kétszer kell üzenni neki! őszinte elismeréssel szorítottam meg Emil kezét. — Barátom, gratulálok! Ez zseniális találmány! — Hát igen — ismerte el szerényen —, valószínűleg vagyonokat fogok vele keresni. Csak az induláshoz kellene némi alaptőke. Nem szállsz be? . . . Fele-fele alapon? . . . Most adj egy százast . . . Felugrottam, vettem a kalapom, már csak a presszó ajtaja előtt ért utói Emil esdeklő kiáltása: — Egy százas?! Megfogtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, félig kiléptem a járdára, csak akkor fordultam hátra: — Hogyhogy a százas?! Mindjárt az első kérésre?! Majd ha még egyszer üzensz! És a következő pillanatban már kint is voltam az utcán és azóta is szaladok. Kürti András
