Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-09 / 32. szám
10. oldal COLUMBUS ELŐDEI írta: VÁRKONYI ANDOR II. Semmi kétség: a vihar letérítette a hajót a hazafelé vezető útról, és erősen déli irányba sodorta. A ködmentes tiszta levegőben a Nap állásáról ezt már könnyen megállapíthatta Leif. De nem fordította észak felé a vitorlást mégsem. Hadd menjen csak tovább ezen az úton, déli, majd nyugati irányba! Ha nem talál haza Grönlandba, talán rábukkan arra a földre, amelyet Bjarne látott — gondolta. Napokig rohan a kis vitorlás a hullámok taraján, míg végül a távolban egy földsáv körvonalai bontakoznak ki. Föld! Föld! Ez volna az a földdarab,, amelyről annyit hallottak? Leif és társai úgy döntenek, hogy partraszállnak és körülnéznek a környéken. Egy folyótorkolat közelében vetnek horgonyt. A parton Leif Ericsson a kapitány, azzal bízza meg Haigot és Haigiet, a két rabszolgát: fussanak fel a közeli dombra, s nézzenek körül, látnak-e embert, vagy emberi településre valló nyomot a környéken? A rabszolgák gyorsan térnek vissza, s elmondják, hogy a vidék teljesen lakatlannak látszik. Ezután a társaság partraszáll; egy festőién szép területen telepednek le. Van ott minden, ami szem-szájnak ingere, a fák roskadoznak a gyümölcsök terhétől, az állatvilág gazdag, a víz édes és tiszta, a vidék gyönyörű. Különösen sok a szőlő a környéken, ezért Leif "Szőlőföld”-nek — Vineland-nek — nevezi el a település helyét, mely a mai New York közelében lehetett... Nem tudja pontosan hova került, milyen földre vetette őt és társait a véletlen, de abból, hogy a Nap a szokásosnál magasabban áll az égen, sejti, hogy jócskán Délen vannak valahol. Az ősz beálltával leszüretelik a szőlőtőkéket, megtöltik a hajót e finom, zamatos gyümölccsel és a vidék más természeti kincseivel. Leif hozzávetőlegesen feltérképezi a környéket és az utat, amelyen jöttek, majd újra vízre szállnak a hajósok. A felfedezés örömét meg akarják osztani hozzátartozóikkal, barátaikkal és honfitársaikkal. Megérkezésük után nemcsak Brattali lakói akarják hallani Szőlőföld felfedezésének történetét: köréjük csődül a környék lakossága is, és szájtátva hallgatja Erik fiának Léifnek, és társainak rendkívüli érdekes elbeszéléseit. Csak Erik, az apa dörmög vörös szakállába: nem tetszik neki, hogy fia cserbenhagyta a régi isteneket és keresztény hitre tért át. Annál lelkesebben támogatja fiát új hitében édesanyja, aki rövidesen maga is kereszténnyé lesz, felépítteti az első keresztény templomot Brattaliban, s fiával együtt, szívós munkával, az új vallásra téríti át Grönland lakóinak nagy részét. Munkájuk sikerét részben annak köszönhetik, hogy Leif rendkívül népszerű; apja munkáját ő veszi át, s mivel anyja természetét örökölte, elkerüli a természet ama csapdáit, amelyekbe apja, ha megharagították, azonnal beleesett. Leif nyugalma, megfontoltsága és józan esze mindenkit meghódít. Csak két bátyja nem fér a bőrében; ők mindenáron el akarnak jutni a csodálatos Szőlőföldre. Leif hiába kérleli őket, várjanak addig, amíg ő is mehet. A két fivér ég a türelmetlenségtől; írem várnak rá — csomagolnak és vízreszállnak. Elindulnak a Leiftől kapott térkép útmutatása nyomán, dél felé. Erről az útról áronban egyikük sem tér vissza. A legénységből is csak egy marad meg hírmondónak: tőle tudja meg Leif és családja a két fivér: Torvald és Torns-. tein szomorú végét... Tornstein özvegye, Gudrin később újra férjhezmegy egy Torfinn nevű férfihez. A házaspárban is felébred a vágy az ismeretlen föld uaán. Ők azonban nem egy hajóval, hanem hárommal vágnak neki a kockázatos útnak; a három hajón százötven keménykötésű férfi, válogatott norvég hajós utazik. A vitorlások minden szabad helyét a legkülönbözőkk árúféleségek, használati tárgyak tömegével töltik meg, s a fedélzet alatt néhány hasznothajtó tenyészállatot is magukkal visznek. A nehéz hajók csak lassan haladnak, de szerencséjükre nem találkoznak komolyabb viharral, s így minden baj nélkül jutnak egy különös sziget közelébe. A part mentén ugyanis rengeteg a madár és a madártojás; úgy tűnik, mintha emberi lény számára nem is jutna már hely. A vezérhajón utazik Haig és Haigie, a két rabszolga is; őket Leif adta kölcsön bátyja özvegyének és férjének; Torfinn e két futárt küldi ki a szigetre, hogy mérjék fel a helyzetet. A rabszolgák három nap múlva térnek vissza, szőlőfürtökkel és magvakkal a kezükben. Torfinn ebből látja, hogy nincsenek messze Szőlőföldtől, útjuk végcéljától. Partraszállnak a szigeten, s egy időre berendezkednek ott, egy kellemesnek látszó helyen, távol a madarak birodalmától. Ezen a télen Gudridnak és Torfinnak fia születik, aki a Snorre nevet kapja. Snorre az első fehéij. gyermek, aki Amerika földjén látja meg a napvilágot. Tavasszal a csoport újra vízreszáll és rövidesen eljut Szőlőföldre. Pontosan olyan ott minden, ahogy azt Leif lefestette előttük. Életük gondtalan és zavartalan; idegennek nyoma sincs, a vidék valóban gazdag élelemben és ivóvízben. Napjaik békés munkában, vadászattal, halászattal telnek; pihenőóráikban pedig gyönyörködnek a természet pazar szépségében. Egy verőfényes nyári reggelen a telepesek egy csoportja szokatlan látványra figyel fel: a szemhatár alján csónakok tűnnek fel, s amint az úszó alkotmányok a part felé közelednek, a bennülők alakja. arca is kivehetővé válik. A csónakok utasai sötétbőrűek, hajuk fésületlen és valamennyinek hosszú bot vagy rúd van a kezében, s azt úgy forgatják, mint valami cséphadarót. Egyesek úgy vélik, hogy ezek a furcsaképű "idegenek” támadni fognak, mások szerint erre kevés a valószínűség. Torfinn mindenesetre készenlétben áll embereivel, akik íjakkal, dárdákkal, pajzsokkal felfegyverkezve várják a látogatókat. Ezek — mint később kiderül — nem idegenek, hanem éppen ellenkezőleg: bennszülöttek, e föld őslakói... Egyelőre azonban semmisem mutat arra, hogy haragudnának a betolakodókra. A part közelében kiugranak csónakjaikból, farkasszemet néznek a norvégekkel, majd újra visszaugranak alkotmányaikba, és sebesen eleveznek. A váratlan látogatókat, akik ezután hosszú ideig nem jelentkeznek, "skrellinger”-eknek, sötétbőrűeknek nevezik el a norvégek. Egyszer aztán újra feltűnnek a horizonton, ezúttal azonban sokkal nagyobb számban, mint az első alkalommal. A norvégek ismét készenlétbe helyezkedtek, minden eshetőségre felkészülve, de nincs semmi baj. A skrellingerek ezúttal sem jöttek rossz szándékkal; csupán kereskedni akarnak, árút cserélni a fehérbőrűekkel. Finom szőrméikért, tejet, tejszínt, sajtot és vajat kapnak, csupa olyan ínyencséget, amilyet addig nem ismertek. Torfinn labdákat és csecsebecséket, majd vörösszínű szalagokat ad nekik. Ezekkel aztán felcicomázzák magukat a vendégek... Vesztükre! Mert a közelben legelésző bika — Torfinn házának büszkesége — a vörös színektől megvadulva a vendégeknek ront. Azok ész nélkül menekülnek, s oly sebesen eveznek el, hogy szinte porzik utánuk a víz. A norvégek egymás hasát fogják a kacagástól. De nem nevettek akkor, amikor a slcrellingerek — három héttel később — újra megjelentek a part közelében. Ezúttal azonban olyan sokan voltak, hogy szinte elsötétítették a Napot. S szándékaik felől sem hagytak sokáig kétséget: amint partraléptek, máris támadtak, mégpedig olyan erővel, hogy a védők sora rövidesen megingott. Repültek a íjak, a dárdák, előkerültek a norvégok kardjai is, és folyt a harc, folyt a vér ... Végülis az asszonyok közbelépésével a norvégek kerekedtek felül, a sötétbőrű támadók visszahúzódtak, majd azok, akiket nem ért utói a nyílvessző, sietve elmenekültek. Ettől kezdve a norvég telepesek nem érzik biztonságban magukat Szőlőföldön; egyre hevesebben vágynak második hazájuk, a hideg, de nyugodalmas Grönland után. Az előkészületek hónapokig tartanak, de végül elérkezik a nap, amikor minden készen áll; a hajókat színültig rakják meg Szőlőföld kincseivel, aztán üt a búcsú órája! Lelkűk egyik fele ottmarad a gyönyörű földdarabon, ahol a sötétbőrüek — akiket Columbus később indiánoknak nevez —támadásáig oly boldogon éltek. Visszahajóznak a grönlandi Brattaliba, amelynek “uralkodója” most Leif, mivel apja időközben meghalt. Amikor eljön a tavasz, Torfinn-feleségével Gudriddel és fiával Snorréval — szülőhazájába, Norvégiába vitorlázik. Ott eladja a szőrméit és egyéb értékes árúit, aztán családjával együtt, vagyonos emberként Izland szigetén telepedik le. Leif, haláláig Grőnlandon marad, de utolsó percéig sokat gondol azokra a hónapokra, amelyeket lenn délen, azon a gyönyörű vidéken töltött — a földre, ahol melegebben süt a Nap, finomabb zamattal teltek meg a szőlőfürtök, s a levegőben az erdők és virágok balzsamos illata szállt... Leif Ericsson, Torfinn Karlsefni és társainak nevét nem vésték a történelemnek arra a márványérctáblájára, amelyen Columbus Kristóf neve ragyog, de egy pillanatra talán mégis érdemes felidézni e kalandvágyó, bátor norvég vikingek emlékét. Mert több, mint négy évszázaddal a világraszóló columbusi felfedezés előtt, ők voltak azok a fehér emberek, akik elsőként léptek Amerika földjére. H-U M-O-R Sanyikat szigorúan kérdezi a szomszéd: — Mondd fiam, mi történik akkor, ha a tízparancsolatból egyet megszegünk? Sanyika fölényesen válaszol: — Marad kilenc. ★ Bitófa alatt áll az elitéit és rettenetesen reszket. A hóhér mérgesen rákiált: —- Nem szégyelli magát? így félni egy akasztástól ? — Hóhér urnák könnyű, maga már sokat akasztott, de engem most akasztanak először. ★ Klepcsányi másodszor nősül. Esküvő után igy szól az ifjú asszonykához: — Drágám, most már elmondhatom, van egy nagy hibám. — Sajnos, sokszor ok nélkül féltékenykedem. Mire a neje bájosan mosolyogva: — Légy nyugodt, nálam nem fogsz ok nélkül féltékenykedni. ★ A piacon tűnődve áll meg egy háziasszony egy kofa előtt: — Megmondaná, hogy mivel etette ezt a tyúkot, hogy ilyen sovány? — Miért érdekli magát? — Én is le akarok fogyni. ★ Ha jól meggondolom, nem is olyan mulatságos, amit hallottam valakiről, akinek mindig ezernyi elfoglaltsága van, s ezért persze állandóan siet. Az otthoni életre is alig van ideje. A napokban ezzel rohant haza: —- Fiacskám, csak egy percem van, várnak. Mi van a gyerekkel, és mi a vacsora? Felesége is már be van programozva a rövidségre: — Kanyaró, bécsi szelettel. Várkonvi Andoi
