Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-09 / 32. szám
9. oldal FRISS TOJÁSOK Irta: MIKES MARGIT Mikes Maigil Falun egészen más az élet, mint városban. Mikor junius közepetáján eljövünk New Yorkból és hátunk mögött hagyjuk a várost minden forgatagával, zajával, szennyezett le- 0 vegőjével és megérkezünk a falura, ahová már régóta vágy*jgjJ/t* tunk, úgy érezzük, mintha egy á: • äm» óriás felgöngyölítené a nagy színházi függönyt, amelyre a felhőkarcolók vannak festve és mögüle előtűnne a természettel bediszitett színpad, hirtelen égreszaladt ezerablaku falak helyett barátságos, napfényben úszó táj jelenik meg, zöld füvei, egymásba omló távoli dombokkal, egészen a háttérben haragoskék hegyekkel és mindezeken felül az égen rózsaszínben ragyogó bárányfelhőkkel. És ennek a tájnak a szereplői, az emberek is egészen mások, mint a város lakói. Itt van például a tojásos ember, aki minden csütörtökön elhozza a frissen tojt tojásokat keménypapír dobozokba csomagolva. Hogy ez a Joe — igy hivják —, milyen más, mint például a városban hagyott John, azt szavakban ki sem lehet fejezni! Kövérkés, pirospozsgás arca örökké jókedvűen mosolyog ki a kocsijából a volán mellől, kókszinü overálja csak deréktól fölfelé látszik ki az autóból, melyet maga vezet és amelynek hátuljában lapulnak a polcokon a tojások garmadái. Ő tyukfarm tulajdonosa. A falu szélén árnyas fákkal körülvett házban lakik, kapuján magamázolta nagy betűkkel a felírás: Fresh eggs. A tágas, füves udvaron egy álmos kutya heverészifc az árnyékban, nyakából lánc lóg, mellyel a fához van kötve. Tehát nem mondhatjuk, hogy Jóénak se kutyája, se macskája, mert ha macskája nincs is van ez a sárgaszőrü házőrzője, mely hivatása teljesítésére teljesen fölösleges, mert ebben a faluban emberemlékezet óta, sőt még azon is túl semmiféle bűnügyi eset nem történt. Az emberek becsületesek, békés jószándókuak, senkinek eszébe se jutna megkárosítani a szomszédját. Ilyen ember Joe is, akinek jellemrajzi ajándékul csak annyit, hogy egy délelőtt a faluból Mrs. Smith ott felejtette nála a pénztárcáját, (fizetés után elfelejtete a retiküljébe visszacsuszatni,) csak otthon vette észre, de alighogy ezt megállapította, már szólt is a telefon, Joe hívta fel és tudtára adta, hogy ottfelejtette a pénztárcáját. Ugyebár, nagyfokú becsületesség ez, mert tegyük fel, valakivel megtörténik, hogy ott felejti a pénztárcáját, az illető, aki megtalálja, először is kiemeli belőle a pénzt, aztán megolvassa, hogy menynyi van benne. — Mrs. Smithnek 60 dollárja volt benne, — azt kiveszi, a pénztárcát pedig eldobja. Ugyan, ki jönne rá, hogy ellopta? Letagadná, hogy valaha is látta, az asszony se firtatná sokat, mert elég gazdag. De ilyesmi Joe becsületes agyában meg se fordult, ilyen bűnös gondolat, ő azonnal telefonált. Hát ez a különbség a falusi meg a városi ember közt, ezen lemérhető a Joe és a hozzá hasonló itt lakó emberek természetrajza. Milyen a Joe élete? Mindegyik napja — hiszen alig van köztük különbség! — korareggel felkel, összeszedi a polozsma mellett talált friss tojásokat, kemény dekli dobozokba rakja, beül az autójába és elindul az árujával a falu villái felé, ahol minden reggel szívesen látott vendég, mert amikor kocsija a kapu elé kanyarodik, a háziasszony a konyhaablakból látva mosolygós ábrázatát, szintén nevetésre álló szájjal mondja: — Megjöt a Joe a tojásokkal! És aztán már főzi is a férjének a lágy tojást, a tükörtojást, néha ugylehet tojásrántottát, attól füigg, hogy mit kíván a férj reggelire ... Joe pedig, mig a háziaszszony átveszi a doboz tojást, vigyorogva áll a kocsija előtt és elmondja a kötelező, mindennap elhangzó megállapítását: — Ma szép időnk lesz! Miután a helybenhagyó1 választ megkapja, viszszaül a kormánykerék mellé és indul tovább. Miközben valósággal olyasféle érzés dagasztja a mellét, mintha ő lenne mondjuk a falu közélelmezési minisztere, vagy legalább is a főfelügyelője. De mindezeken felül és túlmenően mint a népes tyukfarmjának családfője, aki tudatában van ennek a ténynek a jelentőségével, mert ugyan mi lenne, ha ez nem volna és a falu tojás nélkül maradna? ő itt a tojáskirály. Ezek a szép, hófehér tojások meg olyanok, mint a mesebeli aranytojások, melyekről gyermekkorában olvasott a meséskönyveiben. Nem képletesen szólva, hanem a szó valódi, százszázalékos értelmében, mert a tyúkjai naponta aranytojásokat tojnak, a belőlük folyó dollárokból gyűjti a bankbetétjét, amelyből már egy nagyobb tyukfarmot akar létesíteni. Mikor reggelenkint kiszedte a fészekből, néha elnézegetett egyet a tojások közül óvatosan az uj jai között forgatva. A héjuk kemény fala rejtegeti az esetleg benne szunnyadó életet, a kiscsibéket. Fehér körítése közepén ül a sárgája, mint a szinarany és ha valamelyik háziasszony odakoccintja a lábas széléhez, megreped a héja és kicsorog belőle az aranyfolyam. Hát még husvétkor milyen meglepő dolog történik vele! Szinte hihetetlen, de igy van, hogy valósággal szerves részévé válik a szent ünnepnek. Ilyenkor pingálják ügyes kezek a piros, színes tojásokat, néha még aranynyal is átfuttatva és a közönséges hétköznapokon egyszerű fehér tojások olyanokká válnák, mintha egy szelid tündér megdicsőitette volna őket, fölmagasztosulva villogtatják dús szemhéjukat. Ők a húsvéti tojások amelyeket ez alkalommal nem a tyuk adja, hanem a nyuszi hozza. Bármily hihetetlen is ez, de igy van, mert nemzedékek óta vallják az emberek, hogy a húsvéti tojásokat a nyuszi hozza. Mi minden kedves dolog történik az ő tojásaival, nem úgy, mint például a tejesember árujával, a tejjel, azzal nem történik semmi. Az csak papirdobozba öntve kerül forgalomba, valamelyik market hűtőjébe és sose festik színesre, semmiféle ünnepnapkor nem szerepel mint ajándék, nem, a tejet egyszerűen beleöntik a kávéscsészékbe a fekete közé és megisszák. Ez az egész. Joe már azért is lenézte a tejesembert, aki különben is egész életét a bamba tehenek között tölti, huzigálja a tőgyeiket, nem olyan, mint ő, aki valóságos családfő a tyúkjai közt. A tejes a marketbe viszi áruját, nem úgy mint ő, a különböző villáikba, ahol reggelenkint egy-egy kedves arc mosolyog rá, mint például a Fasor-dűlőben a villában lakó szép fiatal lány, aki kijön a házból átvnni a tojásokat, mindig olyan kedvesen mosolyog rá, olyan szívből, hogy Jóénak a vér is az arcába szökik és alig akarja elindítani az autóját, mert nem tudja itthagyni ezt a gyönyörű lányt, akire már hajnalban gondol, mikor a fészkekből a legszebb tojásóikat neki válogatja össze, a legnagyobbakat! Odabent a házban a lány mamája nem egyszer fölkiált a meglepetéstől: — Ez a Joe igazán gyönyörű tojásokat hoz! Azt hiszem, neked is részed van benne, hogy mi kapjuk a legszebbeket . . . — Azért moscolygok rá minden reggel ... — nevetett a lány. — Nagyon szépek a tojások, Joe — szólt egy alkalommal a fiúhoz. — Meghiszem azt! — válaszolta Joe a mellét kidüllesztve és úgy érezte, hogy a szép tojások az ő érdemei . . . Aztán elérkezettnek látta az időt hogy megkérdezze: — Nem mondaná meg a nevét ? Szeretném tudni és nevén szólítani. — Erzsébet — felelte hamiskásan és a szemét rávillantva a lány már is szaladt is be a házba. Ezentúl már a nevét is mondogatta magában Joe, miközben összeszedte a tojásokat a fészkekből. Erzsébet, Erzsébet! . . . Milyen szép név . . . Minden nap kapta a dicséreteket a lánytól, már valósággal úszott a szavak elismerő áradatában, szinte természetesnek tartotta ezt és mindennap boldogabban vitte áruját a villába Már arra is gondolt, hogyha elég pénze lesz a bankban és meg tudja venni a nagyobb tyukfarmot, ha nagyobb üzemet létesít, akkor talán odaállíthatna a lány elé, nem lenne az olyan nagy lehetetlenség, hisz ő gazdag tyukfarmos lenne, megkérhetné a kezét és talán nem tagadnák meg a szülei tőle. Elég jóvágásu legény ő, nem tudja, a lány szülei gazda(Folyt a 12. oldalon) A CSODAGÉP A komputert olyan óvatosan szállították az intézetbe, ahogyan csak egy elefántot szokás szállítani. A komputer azonban még egy elefántnál is többet ért. És többet is tudott. Az igazgatóság külön helyiséget jelölt ki a gép számára. Két hónapig is eltartott, amíg helyére rakták, hogy munkához láthasson és megkönnyítse a kollektíva alkotó tevékenységét. Mindenki pánikba esett: ha a gép átveszi a munkájukat, akkor ők állás után nézhetnek. A könyvelésből átjöttek, hogy megnézzék a gépet. Kinyitották at ajtót és szomorú pillantást vetettek a masinára. A komputer is szomorúan nézett vissza rájuk. Szomorú volt, mert még mindig nem működött. — Hát igen, ez már valami! — sóhajtott kétségek között őrlődve a főkönyvelő. Az igazgató is megnézte a gépet. Zavarban volt. Egyrészt, ő a főnök, s ezért ő fontosabb, mint a gép. Másrészt viszont, ki tudja, hogy tényleg fontosabb-e? Nem ismerte ezeket a gépcsodákat. Az igazgató megtapogatta a perforációs szalagot és olyan hangon szólt a géphez, mintha egy öreg frontharcos-barátjának mondaná: — Tehát együtt fogunk vezetni? A gép nem válaszolt. Még mindig nem működött. Az intézet dolgozóit váratlanul érintette a hír: teljesítették a negyedévi tervet. Egészen elképesztő esemény volt ez, mivel utoljára tizenhét évvel ezelőtt fordult elő ilyesmi. Ebben már a komputer jótékony hatása mutatkozott meg. Pedig még mindig nem működött. A tisztviselők kevesebbet trécseltek a folyosón. Mindenki szobájában ült és a versenyre készült. A nagy versenyre a géppel. Néhányan azt állították: csak az első három hónap lesz nehéz, a gép később akklimatizálódni fog: alkalmazkodni az intézet tisztviselőihez. A következő negyedévben ötven százalékkal túlteljesítették a tervet. A gép változatlanul nem működött. Programozókat és szervezőket vettek fel a géphez. Mindenki félt tőlük. A programozók órákig sakkoztak a gép csillogó testén. Mert a gép még mindig nem működött. Később kiderült: rosszul szerelték össze. Az igazat megvallva: kár volt összeszerelni. Elég lett volna, ha csak a komputer burkolatát küldik el. A siker akkor sem maradt volna el. Az intézet fokozatosan az élenjárók közé emelkedett. Minden értekezleten megdicsérték korszerűségét. A gépre beruházott pénz fél év alatt megtérült. Pedig még fél év múlva sem működött... BARABÁS PÉTER
