Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-01 / 1. szám
10. oldal BÚCSÚ ECY VASÚTTÓL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Keresztapám — aki katonaéveit még az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgálta le Polában, a Szent György nevű cirkálón — mozdonyvezető volt és gyakran ő vezette a masinát Jutás és Alsóőrs között. S mert ezzel a vonattal jártunk Veszprémből a Balatonra, egy kicsit személyes ügyem is volt ez a vonat. Nem egyszer, amikor az öreghegyen vagy Alsóörsön kiszálltunk, visszaintegettünk a mozdonyra, keresztapámnak. Reggel vagy ebéd után mentünk le a Balatonra. Félórai utazás volt az egész. Tikkadt magyar nyárban lassan döcögött velünk a kis vonat. A mozdony vidámakat füttyentett az állomásokon. Az első állomás, Medgyespuszta, alig volt nagyobb egy bakterháznál. A következő, Szentkirályszabadja nevezetes hely: ősi magyar település, még az Árpád-házi királyok — ha jól tudom, Szent László — korából. Királyi vadászok voltak a falu lakói, akik a reformáció idején kálvinisták lettek és azok is maradtak, fittyet hányva a veszprémi püspökre. Szinmagyar falu volt, csak a harmincas években tűntek fel idegen hangzású nevek. Fűzfőn, Péten dolgozó gyári munkások telepedtek meg a faluban. Szentkirályszabadja után egy meseszép völgyben tekergő pályán pöfögött tovább a vonat. A filoxéra-pusztitotta szőlők mihaszna présházai és pincéi ásitoztak ránk. Aztán hirtelen, egy torokszorító völgy haj lat után előcsillant a Balaton. Ezért a pillanatért érdemes volt számtalanszor megtenni az utat a kis vonattal. Cholnöky Jenő irta, hogy innen a Nápolyi-öbölhöz hasonlítható a balatoni panoráma. Akkor még nem jártam Nápolyban, de később — igazat adtam a nagy földrajztudósnak. A következő állomásnak, ahol a vonat megállt, több nevére is emlékszem. Vörösberénynek hívták, Sárkuta-ként emlegették, s aztán Remetelak lett belőle. Úgy vélem, Vörösberény a legrégibb ineve, igy hívják a falut is, amely összeépült Almádival. A Remetelak romantikusabb. A Sárkuta meg olyan közvetlen, mint a tegeződés. Itt meglódult a vonat, mert lejtett a pályatest az őrhegy derekában. Vidáman csattogtak a kerekek. Az öreghegy vörös kövei szinte izzottak a nyári napsütésben. Aztán megérkeztünk Balatonalmádi-Öreghegyre. Ha az almádi strandra, vagy Budiatavára mentünk, itt szálltunk ki és rohantunk le a meredek lejtőn, fiatalos halihóval, mint a ficánkoló csikó. A Balaton úgy ragyogott, mint egy óriási ezüst-tükör. S hányszor vártam a vonatot az öreghegyen hazatérőben! Este, amikor a túlsó part szentjánosbogár-fényei villantak fel és a vízre ezüsthidat vert a holdsugár. Tikkadt nyári délutánokon, amikor a viz úgy csillogott, mintha millió lepkeszárny csapkodott volna a hátán, ősszel, amikor már rozsdásszinüvé váltak az erdők a hegyoldalakon, ökömyál szállt a levegőben és bő szüretet, mézédes mustot, vicces kedvű murcit és lehiggadt aranyló bort Ígértek a duzzadt fürtü szőlők! Ide látszik a kenesei part, amely meredeken zuhan alá és Rákóczi fája is kirajzolódik a fennsíkon. Akkoriban még lombos volt — amikor a nyáron láttam, már meghalt. Olyan volt, mint egy óriási totemoszlop. Aztán az öreghegy után még inkább futni kezdett a szerelvény. Lent, a hegy lábánál — Káptalani ürednél — találkozott össze a két vágány: a balatonparti, amelyen hegyesorru mozdonyok vitték a hosszú Pullmann-kocsikból álló szerelvényt, és a jutási .amelyen a mi kis vonatunk pöfögött, kocogott bakonyi bölcsességgel. Ám, amikor leért ide, a fővonalra, expresszinek képzelte magát, vígan fütyült rá a bakterházakra és pöfékelve, úgy eregette a füstöt a mozdony, mint egy jókedvű pipás. Visszafelé bezzeg, amikor felfelé vitt az ut —, nem legénykedett. Lihegett, erőlködött a mozdony. A veszprémiék szerint azt szuszogta: — Se-git-se-tek — meg-sza-ka-dok . . . Mondták Veszprémben azt is, hogy Jutás és Vszprém között oly lassan döcög ez a vonat, hogy a fiatal mamák úgy tanítják kis gyerekeiket járni, hogy azok a — vonatba kapaszkodnak . . . Nyilván azért nem ez volt az oka, hogy megszüntették ezt a kedves, öreg vonatot. A nyáron, amikor ott jártam, már a síneket is felszedték, a vasúti hidakat is lebontották. Alig van szomorúbb látvány, mint egy elhagyott, üzemen kívül helyezett állomás — ahonnan valamikor vonatok indultak, ahová vonatok érkeztek, mondhatnám úgy is: sorsok. Valószínű gazdasági meggondolások igazolják a jutási—balatoni szárnyvonal megszüntetését. Ám, szerintem, nemcsak gazdasági meggondolások léteznek és én a sok morgolódó veszprémi és balatoni emberrel együtt ugyancsak morgolódva vettem tudomásul, hogy a Dunántúl talán egyik legszebb vasútvonala nincs többé. S remélem, hogy nem szüntetik meg a csodálatos Győr—jutási vonalat, amely a mesés Cuhavölgyén fut keresztül, s amelyet sürgősen meg meg kellene építeni, ha — nem lenne. Eizért az öreg balatoni szárnyvonalért pedig igen nagy kár volt. CSALÁDI SAROK: HELYTELEN NEVELÉS Ez talán korunk legjellemzőbb nevelési formája, aminek forrása a szülők nevelési képzetlenségéből és kiegyensúlyozatlanságából fakad. Valójában ezekben az esetekben nincs is nevelési módszer. Cél is csak annyiban, hogy azt akarják: gyerekük sikeres, értelmes, a szülők számára kellemes ember legyen. Ha a szülő jókedvű, mindent megenged, ha kellemetlenség érte, fáradt vagy rosszkedvű, jobb ha a gyerek fel sem tűnik a láthatáron, mert biztos, hogy verésre, veszekedésre kerül a sor. Ilyenkor gyermeke minden tettében hibát talál, mindenért elitéli. Lehet, hogy a verés után az anyja vagy az apja bűntudatot érez, tudja, hogy igazságtalan volt és akkor az elkövetett hibát újabbal tetézi: békitgeti, kiengesztelni akarja a gyereket, édességet vásárol neki, vagy engedi, hogy eddig féltett holmiját előszedje. Ez még inkább megerősíti a gyermekben azt az előbukkanó gondolatot, hogy szülei felelőtlenek, rapszódikusak. És ha ez többször megismétlődik, akkor a gyerek ezután már a jogos büntetést, tilalmat is sérelmesnek, jogtalannak találja. Ki kell alakítani már a kicsi gyermeknél az erkölcsi normákat, a szabad-nem szabad Íratlan törvényeit, melyek a közösségi élet alapjai. Szükséges, hogy ezek a normák egyöntetűek legyenek: amit szabad ma, azt szabad máskor is, akár jókedvű az anyu, akár nem. Ami tilos, az ne azért legyen tilos, mert az anyu bal lábbal kelt fel, vagy mert az apu összeveszett munkahelyén a főnökével, hanem azért tilos, mert a közösségi élet szabálya igy kívánja. A gyermek, aki nem tudja kiismerni magát a felnőttek világában, mert nem érti e tilalmakat és engedményeket, úgy érzi magát, mint az az utcai közlekedő, aki olyan helyre téved, ahol a közlekedési lámpák jelzése teljesen rapszódikus, hol a piros, hol a zöld jelzi a szabad utat, nincs egyezményes jel. A közlekedő pánikba esik. Leküzdve rémületét, egy idő múlva már rá se hederit a jelzésekre és saját elképzelései szerint próbál közlekedni — amire esetleg ráfizet, baleset érheti. Lehet azonban, hogy a rémület megbénítja, képtelen közlekedni, visszahúzódik és lemond arról a lehetőségről, hogy valaha is átkerüljön a másik oldalra. Különösen felfokozott a bizonytalnság-érzés azoknál a gyermekeknél, akiknek a szülei között sok az ellentét. Egymás nevelési módszerét a gyerekek előtt kifogásolják, ha az egyik büntet, •a másik védelmet nyújt, esetleg a gyermek révén bosszantják egymást. Ezek a gyermekek a felnőttek kiegyensúlyozatlanságának igazi áldozatai. Ennek a nevelési módszernek tipikus áldozatai Zsuzsa és Bandi. Zsuzsa 14 éves, Bandi 9 éves. A szülők között sok az ellentét. A mama elégedetlen a papa “élhetetlensége” miatt, hogy nem keres eleget, de elégedetlen a mama a saját sorsával is. Ingerült ember, aki nem rejti véka alá a véleményét, könnyen dühbe gurul, igaz, hogy könnyen meg is békül, érhetetlen számára, hogy mások miért tartják a haragot és felháborodik azon, hogy akiket megsértett, tartják a haragot. Gyakran panaszkodik kimerültségről, fájdalmakról és ilyenkor megköveteli a legnagyobb csendet. Mások fáradtságát azonban nem tudja elfogadni. Az apa ritkábban, de erősen robban olyankor zeng az egész ház, az anya veszekszik, majd sir, végül megbókülnek és megy az élet tovább, mintha semmi sem történt volna. Azaz, nem egészen úgy. A gyerekek a családi villámcsapásait először természeti katasztrófaként fogják fel. — Bandi még most is rémülten húzódik vissza. Zsuzsa fölényes, mindent tudó ábrázattal vonul félre, nehogy a vitában neki is állást kelljen foglalnia. Zsuzsa az anya érzelmi-, dühkitöréseit már nem, veszi komolyan, időnként szemtelenül visszabeszél, majd sírva kér bocsánatot. Úgy viselkedik, ahogy a mama. Látszatra minden utasítást elfogad, ha a mama rosszkedvű, de valójában mindig azt teszi, amihez kedve van. Bandi kétségbeesik a szidalmaktól, nem tud hozzászokni a családi viharokhoz, összerezzen, ha hangosabban szólnak hozzá, mint a ijedt nyúl, lapít, ha anyja őt szidja. Nem tud bocsánatot kérni, amivel pedig sokszor fel lehet oldani az anya haragvó kedvét és Zsuzsa ezt mindig meg is teszi. Kedves se tud lenni. Szenvtelen, ha az anya időnként becézi. Apával valamivel jobban megértik egymást, de felengedni vele sem tud. Anya szívtelen, érzés nélküli, hálátlan gyereknek tartja Bandit. A papának az a véleménye, hogy nem rossz érzésű gyerek, csak egy kicsit tompa, mert a mama rosszul nveli. Zsuzsa nem ismeri ki magát a felnőttek harcában, akárcsak Bandi, de nagyobb és erősebb, keményebb egyéniség is, mint öccse, igy megkísérli, hogy kívül maradjon a családi problémákon. Nem hisz sem apja, sem anyja szeretetében, egyiknek sincs tekintélye előtte. Korán megtanulta, hogy csak saját érdekeinek szemszögéből Ítélje meg a helyzetet; ha állásfoglalásra kényszerül, ahhoz húz, aki többet ad. Ha nem változtatnak a családi légkörön, Zsuzsa célratörő, képmutató felnőtt lesz, Bandi riadt bizalmatlansága arra utal, hogy nehezen tud majd helytállni a későbbiek folyamán is. Dr. Huszka Antónia Kutati Kovács Lajos
