Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-01 / 5. szám
12. oldal HARRY, A JÓS Irta: PAPP VARGA ÉVA A fővárosban! éltem akkor. A választást megelőző estén annyira biztosnak látszott Thomas E. Dewey győzelme, hogy nem is volt szándékomban körülnézni Washingtonban a közhangulat kikémlelése végett. Mégis, mikor az esti órákban a rádió közölte, hogy a Statler Hotelben, (a mai Statler Hilton-ban) már előle isznak a medve bőrére, hirtelen, kíváncsiságtól indíttatva, elmentem oda. Az un. Congressional Roomban olyan tömeg volt, hogy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A foglalt ülőhelyeken kívül rengeteg ember állt és nézte egy óriási fali táblán a Dewey-szavazók számát. A pódiumon néhány mókázó színész, szórakoztatta a közönséget, alkalmi vicceket győzelmi dalokkal tarkítva. Szünetben egy-egy politikus tartott beszédet. Behirdették, hogy másfél órán belül jelentik Dewey győzelmét; egy bennfentes szerint még előbb, mert “valóságos zuhatag mindenütt a szavazatok tömege Dewey javára.” Az órámra néztem: minek is várjak 11-ig arra, ami már most is biztosított? ... Végigmentem a folyosón, ahol mint nagyvároson, le és fel sétált a közönség. Egy teremből hirtelen kitörő nevetés hallatszott. Közelebb mentem. A nagy szárnyas ajtók nyitva voltak, de benn teljes sötétség volt. Mi ez, mondom magamban, talán csak nem ezzel a szimbolikus sötétséggel akarják ünnepelni a demokraták az ellenpárt győzelmét? Beljebb igyekezve, emberekbe ütköztem, mert amikor már a szemeim megszokták a homályt, láttam, hogy itt is zsúfolt a terem. A sötétség magyarázata az volt, hogy itt televízión nézték az alakuló eredményt. A kép éppen azt mutatta, hogy egy riporter egy ismert nevű férfiúval diskurált: — Kire szavazott? — kérdezte az újságíró. — Trumanra —, mondta nyugodtan a kérdezett. A nézőtéren nevetés tört ki. Az ujságiró a képen szintén nevetett és hitetlenkedve kérdezte: — Maga még most is komolyan hiszi, hogy Truman bejöhet? — A sportember nem jött zavarba: — Hogyne. Amerikában mindig minden lehetséges ... Ezt az indokolást szórványos taps követte. Voltak tehát mások is itt, mint azok, akik nagy hetykén előre leszámoltak az eredménnyel . . . de nem sokan. Csak itt-ott akadt, aki hitt a csodában, a lehetetlenben. A hotel egy másik termében diplomaták és más előkelőségek ünnepelték a biztos győzelmet. Pazarul öltözött estélyi ruhás hölgyek és szmokingos férfiak állták körül a rögtönzött bárpultokat, ahol természetesen aprópénz nélkül folyt a bourbon, scotch és a martini, A teremben lévő asztalok körül ragyogó nők élénken csevegtek elegáns férfiakkal, de már nem “tippelt” senki, fogadásokat sem kötöttek, Deweyt már mindenki mint uj elnököt emlegette s várható politikai vonalvezetésről vitatkoztak. A szomszédos kisebb terem ajtajára ki volt írva, hogy itt az ifjú Republikánusok mulatnak. Emelkedett, szinte szilveszter-esti hangulathoz hasonlítható, ahogyan ezek a fiatalok mulattak. Látszott, hogy már jónéhány poharat ürítettek a győztes egészségére, de azért tánc közben biztonsággal forogtak a parketten, nagy rutinnal. Amilyen biztosak voltak az eredményben is, politikai rutin alapján... Másnap délelőtt, amikor már köztudomású volt a “csoda”, a meglepetés hatása alatt mindenki azt boncolgatta, hogy miképpen történhetett. Eszembe jutott a gyermekkori meséskönyvből a vadász és a kutya esete. A vadász szemrehányást tett a kutyának, mondván, hogy lám, a nyúl elmenekült, holott a kutya is kitűnő futó. Az okos állat válaszolt: — Igen, uram, és futottam is, ahogyan csak a lábaim bírták, de a baj az, hogy én csak egy nagyobb darab konc után futottam. A nyuil — az életéért futott...” A demokraták tudták, hogy az életükért futnak ... A kisemberek szerezték meg a győzelmet egy állítólagos kisember számára. Állítólagosnak kell mondani, mert most, hogy mindenütt emlékezéseket írnak róla, a legnevesebb történészek egybehangzóan mondják, hogy — a nagyok közé tartozik . . . Harry S. Truman Amerika történetének kimagasló alakjai közé került, amit akkor senki sem hitt volna. A Washington Post szerkesztősége az alábbi táviratot küldte Harry-nek: “Ezennel meghívjuk önt, a kiváló jóst, egy varjú-bankettre, amelyre hivatalosak lesznek a vezércikkírók, politikai riporterek, szerkesztők, — a mi szerkesztőnk is —, rádió hírmagyarázók, Ritka szó. őszintén mondva nem is tudnám, hogyan mondják angolul? Hajdanában kislányok tulajdonsága, koldusok közmondásos fogalmát regélte. Mondhatnám, divatját múlta, egyre ritkábban találkozunk vele. Ezúttal éppen a tarisnyával kapcsolatba jut eszembe: Visszatérőben voltam Európából. Volt még valamennyi nemes valutám kapóra jött hát, a “duti free” felirat hivalkodó vámmentességet Ígérő táblája. Mármint a repülőtéren. Szóval, nemcsak innen -oda, hanem visszafelé is lehet. Mit vehet ilyenkor egy szemérmet alig ismerő férfi? Italt, cigarettát. A legjobbat, ami létezik. Betették a holmit — a 400 cigarettát, egy üveg finom italt — egy neylon tarisnyába. Kérdezem. — cipelni kell, nem osszák ki azt a gépen — mint Amerikában? Nálunk ez a szokás. Áldja, vigye, mondta a miniszoknyás szemérmesen. Volt még másfél órám indulásig, küzködtem, is a természettel, hogy fölbontom az üveget. A jobbik énem győzött . . . Nem bontottam föl. A hívogató mikrofon búgó visszhangja elmaradt, lekéstem. Szerencsére egy utasanigyal megnyugtatott: Huszonöt perc múlva indul egy második gépünk is. Tessék átfáradni a “B” váróterembe, (ugyanis én az “A”-ban voltam.) Aprítottam is a lépést, mikor a közbeeső folyósócskán két tagbaszakadt civil ur állított le. A Duti Free csomogot pedig nem viheti! Nem használt itt se a hogyhogy, se a csomagszorongatás, elvették. Még egy hivatalos mosollyal is megtoldották az akciót. Merthát karácsony előtt voltunk. Pedig nem volt 'abban se drug, se gránát . . . Dőreség volt — elmélkedtem a gépen a finom Benedictint föl nem bontani . . . Persze — mint ilyenkor lenni szokott — a világon semmi se történt. Az összemosolygás azonban elvitt a new yorki menetjegyirodába. valamint cikkírók és tudósítók. A banketten a fő fogás kemény varjuhus lesz, a jelige ‘we are eating crow’... ön azonban, aki tökéletes jósnak bizonyult, elsőrangú pulykahúst fog kapni. A Demokrata Nemzeti Bizottság fogja a fogvájókat szolgáltatni, amelyekkel bizonyára hónapokon át fogják a vendégek a száraz varjuhust kipiszkálni fogaikból. Reméljük, hogy ön, kedves Harry és tisztelt Mr. President, elvállalja a szerepet, amelyet jósló képességei alapján ajánlunk fel: el fogja magyarázni, hogy mi a sikerének a titka. Az összes vendégek darócruhában fognak megjelenni ezen a bűnbánati és kudarctisztázó vacsorán. Kérjük, jelölje meg az önnek legalkalmasabb estét.” A táviratot éppen vonaton kézbesítették Washington felé, a Fehér Házba visszatérő Truman elnöknek, aki mosolyogva olvasta és igy felelt: “Köszönöm sürgönyüket, de senkit sem akarok tévedésért vezeklésre kárhoztatni. Nem vagyok kárörvendő. Szerintem a veszteségben már benne van a büntetés is .. Harry “titka” voltaképp nagyon egyszerű volt. Ha az amerikai nép tudja a tényeket, tud dönteni. Már az alapi tó atyák is erre alapozták demokratikus rendszerünket. Ennek az elvnek az érvényesítése ma fontosabb lenne, mint talán valaha is volt. Harry Truman — bízott a népben. Ezen az alapon jósolt — és igaza lett. Mi lett a neylon tarisnyával? Talán az elveszett tárgyak utaslistáján1 keresi a gazdát? Kerestetett, nem találtatott, pedig levél ment, levél jött. Szégyen ide, szégyen oda — elmentem a konzulátusra. A közgazdasági osztály főnöke fogadott. Kérem — ilyen ritkán akad az ön osztályán ... Én egy mosoly ügyben járok. Még helyszinrajzot is készítettem az “A és B”-ről. Tisztelem minden ország törvényét — mondottam —, de megbecsülés jár az abban járatlanoknak is. Az összegszerűségtől eltekintve a csomag az enyém. Ki volt szolgálatban a kérdéses napon és órában ... ne nevessünk az amerikai turistán! Rövidesen telefont kaptam: a két sötétkék ruhás ur nem tisztviselője a rej ülőtársaságnak, hanem légi kalózok biztonsági szolgálatát látják el.—ön pedig jogos tulajdonát visszakapja. Az uj évet ezzel köszöntöttük, úgyszintén egy mosolylyal. Ha már a szeméremnél tartunk, napjainkban is találkozhatunk vele ideát. Balázsról beszélek. Két doloig jellemezte: ötvenhatos volt és reggelire 6 tojásból készíttetett rántottét, egy Second Avenue-i (kávézóban. Meg is látszott rajta. Kicsit zamatos táj szólással beszélt. Aszongya: Mr. Koaoas, hallom maga kutatja a magyar művészeket Amerikában, hát én is ismerek egyet. Csak éppen a nevét nem tudom. Aztán miket fest? Nőket . . . s kacsintott egyet hozzá. Az úgy történt — hogy egy marha nagy kép nem ment be a trankba — folytatta — drága ráma volt, át kellett hozni a West Side-ról a— Centrál Parkon keresztül az East Side-ra. Le is eresztettem vagy kétszer mert erőssen nehéz volt, meg kényes főleg a ráma. Mi volt a képen kérdezem? Egy gyönyörű nő, hát csakhogynem meztelen. Neki volt dőlve egy zongorának életnagyság, és egy frész-szinü kék lepel volt középütt. Tetszik tudni . . . magyaráz-, gáttá —, bár a szemérem le volt takarva, hogy ne legyen olyan impozáns. Rögtön tudtam ki festette . . . VARGA ÉVA A SZEMÉREM Irta: GYIMESY KÁSÁS ERNŐ Gyimesy Kásás Ernő
