Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-01 / 5. szám
10. oldal MŰHELY-TITOK Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A napokban János látogatott meg a feleségével. Régi jó barátok vagyunk, ők eddig vidéken laktak és most költöztek be a városba s először voltaik nálam. János felesége, Marika körülnézett a lakásban s azt mondta: — Na, most megnézem az oroszlánbarlangját! Kikutatom a műhelytitkait! — Tessék. Semmi akadálya. És udvariasan hagytam, hogy a könyvespolcról leszedje a könyveimet, beleturkáljon az íróasztalon szerteheverő jegyzeteimbe, forgassa féligkész festményeimet, vázlataimat, kinyissa festékes üvegeimet, leszedje a falról a régi fegyvereket, indián nyilakat. Magam is kiváncsi voltam arra, hogy ennek a lelkiismeretes kutatásnak mi lesz az eredménye — azonkívül, hogy kissé felforgatja a lakásomat. — Tudom — magyarázta közben — hogy minden Írónak, minden művésznek van valami műhelytitka. Sokat olvastam ilyesmiről és kiváncsi rá, magának mi a titka? Könnyű témához értünk, amiről lehetett csevegni. Hiszen ki ne olvasott volna arról, hogy Ady Endre füstös kávéházi és vendéglői szeparékban irta verseit, megfelelő mennyiségű bor elfogyasztása után? Szomory Dezsőről olvastam, hogy egyetlen szobában lakott, amelyet különböző függönyökkel választott több felé és hangulatának megfelelően a sárga, a vörös, a kék vagy lila színű függönnyel elválasztott részbe vonult vissza írni. Némelyik iró literszám itta a feketét, esetleg titkos igéket mormolt munkája megkezdése előtt. Talán tömjént is gyújtott egy apró Budha-szobor lábánál. Kosztolányi Dezső szines tintákkal irta nagyszerű verseit s ezt meg is örökítette “Szines tintákról álmodom” cimü költeményében. Hallottam viszont, hogy Márai Sándor a száraz hivatalnok gondosságával, szinte hivatali időt tartott: reggel leült az Íróasztalához és nap min nap megírta a saját maiga által kitűzött penzumot. Megjegyzem, nem szárazon és hivatalnok stílusban, hanem a legnagyobb igénnyel és művészettel. Természetesen mindebben sok a póz, talán a gyerekesség, hisz aki művész, az mindig megmarad egy kicsit gyereknek . . . Marika hirtelen felujongott. Megtalálta egyik j egyzetköny vemet. — Most megfogtam! Beleolvashatok? Solynios Ida: HŰSÉG Mi nem megyünk már sehova. Élünk mégis, hozamra várva. Betör az arcok mosolya (a férfiarcok ragyogása). Mi csak naphosszat fáradunk. Alábuknánk az éjszakába — fényesség, egy földrésznyi múlt! fekszik törzsünk mellé az ágyba. Mi kertet műveltünk, s a lét megállt itt néhány pillanatra, míg őriztük a szenvedélyt, nem tárolván tőkét kamatra. Mi orra estünk, majd fölállva szétnéztünk, merre lenne út, és itt maradtunk, mint az árva, ki nem hagyna házat, falut. — Tessék — biztattam nyugodtan. Izgatottan belelapozott. Nehány perc múlva csüggedten azt mondta: — Ostobaság, miket ir maga össze! Szavakat. Mondat-töredékeket. Egészen összefüggéstelenül. Itt például egy szó van: csengő. Mit jelent ez? Mert utána itt egy furcsa mondat: “Szétpattant a mondat, mint a túlfeszített húr”. Ez mi? Rámnézett, kétkedőén és némi félelemmel, mint a fertőző betegekre szokás. Mert vájjon lehet-e komolyan venni az efféle összefüggéstelen mondatokat? Szávákat? Hisz ezek csak úgy lebegnek a semmiben, gazdátlanul és értelmetlenül. — Jegyzetek — mondtam —, persze olyanok mint a hieroglifek. Titkos irás. Csák én értem meg, mit jelentenek. Azon melegében szeretném elmesélni a történetet, amely a napokban esett meg. Nem mindennapi történet, igen tanulságos. Egy magyar emigráns a főszereplője, aki 56 után megjárta a nagy tengerentúli országot és amikor ott egy kis tőkére tett szert, haza akart települni. Hogy miért nem sikerült, arra nézve hosszú és zavaros történeteket adott elő, megspékelve hátborzongató részletekkel az ávóról, a hűtlen feleségről a szomszédok összes fcüvéséről. Igyekeztem istápolni, amikor menekülésszerüen Bécsbe rohant, állást, munkát szereztem, miután nem volt hajlandó visszamenni tengerentúlra, ahonnan nagy garral eljött. Azt mondta, hogy kinevetnék. Minthogy Bécsben nem tudott tartós egzisztenciát teremteni magának, mégiscsak elhatározta, hogy visszamegy és kezdi élőről. Repülőgépre szállt és elrepült. Egy kopott papirbőröndöt hagyott itt azzal a kéréssel, hogy majd küldjem utána. Öt esztendeig kerülgettem a feltűnően csúnya bőröndöt. Sehová se fért be, a sarka mindenhonnan kilógott, szégyelltem a látogatók előtt, akiknek persze nyomban a bőrönd ötlött a szemükbe. Kényszeredetten magyaráztam, hogy egy szegény magyaré, nem az enyém s utána küldöm, mihelyst meglesz a cime és megfelelő dollárokat is tesz a postára. A fogason is lógott egy ócska öltönye, azzal a kéréssel hagyta itt, hogyha magyarországi rokonai jönnek, adjam oda, biztosan örülnek majd neki. Sajnos, senki sem jött, azaz egyszer mégis, de az sértődötten visszautasította a beporosodott zakó-nadrágot, “ott még nem tart, hogy uraságoktól levetett holmikat hordjon . . .” Egy évvel ezelőtt elfogyott a türelmem, annál is inkább, mert a szegény menekült magyar még mindig nem jelentkezett, címét se tudtam, dollárokat se küldött. Szentül hittem, hogy felszívódott valahol, vagy pedig olyan jól megy a sora, hogy nem törődik többé az ócska bőrönddel és a poros ancuggal. Felbontottam a spárgával megerősített koffer zárját és mindent, ami benni volt, kiszórtam a padlóra. Volt benne egy csomó gyűrött alsónadrág és zsebkendő, néhány Marika összeráncolta a homlokát, fontoskodva. — Maga most nagyképü — mondta. — El tudná mondani, mit alkar ezekkel a szavakkal, mondatfoszlányökikal kifejezni? — Nem, nem tudom — válaszoltam. — Hát akkor? — Csak le tudnám inni. Valószínű már le is írtam valahol, valamelyik könyvemben vagy kéziratomban. Egyszer maga is olvashatja. Csak nem ismer majd rá. Mert el takarja a többi, amelybe beleépült. Még tűnődött egy kicsit. Tétován rakosgatott. Mindent vissza a helyére. János már hahotázott. Marika hirtelen abba hagyta a rakodást és felém fordult: — Mondja, de egészen őszintén: valami titka van az egésznek? Egyet kanyaritott a levegőben a karjával, mintha jelezni akarná az “egészet”. — Van — mondtam meggyőződéssel —, de hogy mi az? Nem tudom. Azért titok. Műhelytitok. szinehagyott nyakkendő, egy viharvert kávéfőző-masina, egy vállfa, egy csomo zizegő szabásminta, egy kis fényképező-gép tönkrement villogóval, egy Remington borotvagép amerikai áramkörre, egy pár sárgacipő beléje gyömöszölt zoknival, egy csiszolt-üveg virágváza, egy puhakötésű Uj testamentum szétesőben, egy barackpálinkás kancsó nemzetiszinü pántlikával a nyakán, egy hamutartó füstfojtóval. Rámolás közben toppant be Szelke bácsi, az öreg székely és nyomban felragyogott a szeme. Az öreg minden örömét a gyűjtésben beli. Mindent gyűjt: bélyeget, képeslapot, ócska regényt, sálat, kalapot, kiszolgált akatatáskát és mindezt a sok “drágaságot” lakásán tartogatja a “rossz napokra”, amelyek szerencsére sohase következnek be. Ennélfogva kis lakásban rendet Szelke bácsi leánya szokott csinálni, ha megérkezik Pestről; ilyenkor titokban mindent kiszór, ami csak kezeügyébe kerül. Szelke bácsi rendszerint észre sem veszi a hiányt, ha azonban igen, akkor kitör a vihar apa és lánya között. De még inkább akkor, ha Szelke bácsi uj szerzeménnyel jelenik meg. Nem csoda, ha a bécsi kirándulások haraggal végződnek. Szelke bácsi nézte-nézte a sóik “szép holmit”. Majd elepedt a vágyódástól. A legszívesebben mindent elvitt volna, dehát az értékesebb dolgokat mégsem adhattam oda. Hátha a szegény magyar egyszer mégiscsak felbukkan valahonnan és visszakéri ? így is Szelke bácsié lett a sok szabásminta, a vállfa, a lábravaló, a zokni és a sárgacipő, egy pár kötött kesztyű, a kávéfőző . . . Nem lesz baj belőle? — figyelmeztettem az öreget. Kényes pesti lánya ezekben a napokban érkezett Bécsbe. Szelke bácsi legyintett és buzgón folytatta a pakkolást. Lánya két nap múlva hazautazott budai, távfűtéses, gyógyvizes lakásába, magára hagyva ismét édesapját kacatjai között. Nem kétséges, hogy elhatározásában jó része volt a szegény magyar holmijainak is . . . A koffer eltűnt és ezzel megszűnt a szörnyű lidércnyomás, amely éveken át kinzott valahányszor megpillantottam a gyűlölt koffert az egykori szép napokból származó “Miami Beach” feliratú rikító cédulával az oldalán. Az elmúlt napokban aztán váratlanul felbukkant a szegény magyar. De hogy megváltozott! (Folytatás a 11-ik oldalon) Kutui Kovács Lajos BÉCSI POSTA: TÖRTÉNET AZ EMIGRÁCIÓBÓL Irta: KLAMÁR GYULA Klamár Gyula
