Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-01 / 1. szám
9. oldal RITA Irta: VÁRKONYI ANDOR Bob egy születésnapi ünnepségen ismerte meg Ritát. Egy barátja révén sodródott a vadidegen emberek közé, s már éppen azon a ponton volt, hogy angolosan hátat fordit a viháncoló, ficánkoló társaságnak, amikor tekintete a leányra tévedt. A lány egy karosszékben ült és csillogó szemekkel a táncolókat nézte. Egy hosszuhaju lakli eléje állt és morgomott valamit. — Nyilván táncra kérhette — de a lány tagadóan rázta a fejét. Egy ilyen csinos lány és nem táncol? Ez szokatlan és meglepő mindenütt, de különösen Amerikában. Bobot is izgatta a kérdés, s ezért szinte öntudatlanul megindultak lábai és csupán a fotel mellett álltak meg. — Maga ... izé ... bocsánat.. . maga nem táncol ? — dadogott Bob. — Dehogynem — mosolygott a lány és máris felállt, készen arra, hogy bevesse magát a táncolok közé. — De nem szeretem ezeket az ugrálós táncokat. Remélem, maga tud foxtrottozni, vagy keringőzni is, — vagy nem? — De igen — mondta a fiú leplezetlen örömmel és máris hozzátapadt a lányhoz; olyan zene szólt a gramofonból, amelyre kitünően lehetett lépkedni. Gyorsan bemutatkoztak, majd szótlanul élvezték a tánc, a ritmusos ölelkezés örömeit. Bobnak nagyon tetszett Rita. Nem volt világszépség, de minden vonzó volt rajta. A haja, a szeme, fitos orrocskája, érzéki ajka és mély, búgó hangja. És ráadásul még szellemes is volt. Egyikmásik megállapítását, vagy válaszát bármelyik vicclap is közölte volna. Később, amikor egy másik fiatalember vitte táncba Ritát, az a barátja lépett hozzá, aki idehozta. — Nos, hogy érzed magad? Remélem, nem unatkozol ? — Nem, nem. Nagyon jól szórakozom. Megismerkedtem egy nagyon kedves lánnyal; remek teremtés, pompásan táncol. Most éppen “elhagyott”, de remélem még alkalmam lesz vele csevegni. — Melyik az a lány? — Az a pirosruhás, fekete, aki éppen most búcsúzik partnerétől. — Oh, a Rita! Nagyon helyes, édes lány és — nagyon nehéz dió. Bob alig egy félórája ismerte a lányt, máris féltékenykedett. Alig leplezett hosszússággal kérdezte meg: honnan ez a tájékozottság? ő is az ostromlók közé tartozott? s ha igen, milyen eredménnyel járt a “hadművelet?” —- Well — mondta a barát — én is ostromoltam őt valamikor régen, s én is — mint oly sokan előttem és utánam — vereséget szenvedtem. Ez azonban ne vegye el a kedvedet a küzdelemtől. Hátha neked sikerül, hátha te szerencsésebb csillagzat alatt születtél, mint elődeid. A helyzet úgy alakult, hogy csak az utolsó percekben sikerült mégegyszer beszélgetésbe elegyedni Ritával, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megkapja a telefonszámát; tőle nem kért semmit a lány, sem a lakáscímét, sem hivatalának vagy otthonának telefonszámát. Azzal váltak el, hogy rövidesen felhívja. A lány távozása után Bob még egy darabig maradt, — a barátjára várt, aki még a háziak körül sürgölődött. A háziasszony — az ünnepelt ifjú hölgy mamája — észrevette őt és félrevonta egy sarokba: — Láttam, hogy Rita nagyon tetszik magának. Örülök neki, mert Rita angyali teremtés — mondta és elbűvölően mosolygott rá. — Igen — feszengett Bob — magam is úgy láttam. — És áldott jó lélek — folytatta rendületlenül a háziasszony. — Ha rajta múlna, nem lenne ezen a földön szenvedő, bajbajutott ember. A szenvedőnek mindenét odaadná, amije csak van . . . Olyan lány, aki . . . igen fiam, jövök már ... — szólt oldalvást egy testes férfiúnak, aki nyilvánvalóan a férje volt. És egy biztató pillantással máris búcsút mondott néki és eltűnt a következő szoba ajtaja mögött. Bob csak egy hét múlva hívta fel Ritát a megadott számon és randevút beszélt meg vele. Megkérdezte, hajlandó lenne-e vele az egyik jónevü étteremben vacsorázni?. Hogyne, örömmel. Akkor kocsijával várni fogja a kapu előtt. Rendben van. ő pontos lesz, kéri, legyen ő is pontos. Mindketten pontosak voltak, s igy a lány pillanatnyi várakozás nélkül szállt be a kocsiba, mely a vendéglő felé röpítette őket. A vendéglő finom volt és halk, előkelő és drága. Éppen olyan, amire mindketten vágytak. Bob ugyan tele volt otthoni problémákkal, bajokkal, ám ezeket most igyekezett agyának egy külön titkos rekeszébe zárni. De valahogyan mégis kiülhetett valami okból az arcára is, mert a kitűnő vacsora elfogyasztása után Rita ezt kérdezte tőle: — Látom, valami bántja magát Bob. Mi az? — Semmi, drága Ritácska. Minden a legnagyobb rendben van. — óh, ha nem akarja elmondani ... ha nem akarja kiönteni a szivét, nem kényszerítem rá. Pedig talán segíthetnék a bajon. Vagy olyasmi, amin nem segíthetek? Családi problémák? A felesége? . . . Bob hallgatott. Lehajtotta a fejét, kezével szórakozottan babrálta szalvétáját, aztán halkan, egészen halkan igy suttogott: — Igen, a feleségem . . . — Látja, ez az, amit telepátiának nevez a tudomány. Megéreztem, hogy a felesége körül vannak bajok. Megcsalta talán? — A fiatalember mélyet sóhajtott. Olyan mélyet, hogy a szalvéta, amelyet végre nem gyötört többé, majdnem elrepült. — Nem csalt meg. De . . . de . . . lehetetlen vele tovább élnem. Megszállta az ördög. Idegbeteg lett, s éjjel-nappal kínoz. Minden semmiségbe beleköt, mindent félremagyaráz, amellett üldözési mániája van; azt hiszi, hogy meg akarom ölni. S hiába minden. A csillapítók nem használnak, az orvostudomány tehetetlen, — kórházba, szanatóriumba nem akar menni. Az életem kész pokol mellette! Rita szép kék szemei megteltek könnyel. — Óh szegény, szegény barátom — mondta meleg, búgó hangján, s aztán sok mást is mondott még, de Bob nem igen figyelt a mély együttérezéstől áthatott, vigasztaló szavakra, ö a lelkitámasz helyett, valahogy jobban örült annak, hogy a lány egészen közel húzódott hozzá, vállaik összeértek, ujjaik összecsukódtak. Hazafelé az autóban végre az ajkaik is találkoztak. Csókjaik hőfoka igen magas volt. Bob azt remélte, hogy szenvedése annyira meghatja majd a lányt, hogy még ezen a barrikádn is túljuthat — egy-két héten belül. De Bob ezúttal tévedett. Mert már három nap múlva —, a következő találkozás alkalmával — túljutott rajta, s elérkezett az áhított célhoz. Találkozásaik során Bob sokat mesélt szörnyű házasságáról, feleségéről, akinek állapota hétrőlhétre rosszabbodott. Ritát mindig szive gyökeréig meghatották Bob embertelen szenvedései. — Várkonyi Andor Gyakran együtt könnyeztek, keresték a megoldás útjait, módjait. Végre Rita nem látott más kiutat, mint a válást. A válást, amely őket törvényesen is egyesítené. Bob váljon el kibírhatatlan feleségétől és akkor a boldogság hajnala virrad majd rájuk. Az örök boldogság tündöklő hajnala. A borzasztó helyzetből ez volt immár az egyetlen kiút! És Bob mégsem indult el ezen az utón. Nem vált el feleségétől. Nem vált el, mert nem válhatott el. Bob ugyanis — nagybátyja házában élt — és sohasem volt nős! GÖRBE TÜKÖR: KETREC ES CELLA Nem tudom, mindenki ismeri-e azt a zamatos magyar közmondást, hogy — “kutyaharapást a szőrivel” ... — mármint, hogy gyógyítsunk. Két orvosi gyógymód kipróbálásának hire mindenesetre azt sejteti, hogy pedzik a népi bölcsesség mélyén megbúvó (fél) igazságot. Az is szöget üt az ember fejébe, hogy a két eljárás kikísérletezését egymástól fél évtized választja el, de az alapkoncepcióban van valami közös vonás. De ne kerülgessük . . . Olyan komoly, s eleddig meddő erőfeszítésről van szó, mint az alkoholizmus és a dohányzás szenvedélyének leküzdése. Talán az alapelgondolás vezette a kisérletezőket, hogy mivel mind az iszákos, mind a dohányos emberek szenvedélyük rabjai, tegyük őket valóban rabbá, hátha igy sikerül kikurálásuk. Extrém esetekről félretett híreim között van egy 1968 januárjából való. Akkor elraktam: várjunk, mi jön még hozzá. Eszerint két orvos igy akarja gyógyítani a notórius részegeskedőket. Az alkoholista 40 napon át üvegketrecben tölti idejét, ahonnét csak kivételesen léphet ki. — Gondolom, nagytakarításkor, szükséghelyzetben, ihterurbán híváskor, idézés átvételekor. — Az üvegkalitkában raboskodó szesztestvérnek bonyolult gyakorlatokat kell végezni naponta. No, persze, se az üvegzárka, se a gyakorlatok nem l’art pour l’art — önmagukért valók. A ketrec attól a gyöngédségtől fosztja meg az iszákost, ami a kalitkán kívül szabadon röpködő józan embernek nap mint nap kijár. Namármost, amennyiben az idült borissza kifogástalanul teljesiti az előirt mutatványokat, jutalmul választhat: több pohár whiskyt akar, vagy negyedórás csevegést a szolgálatos ápolónővel. Ám, hogy holmi meggondolatlanságtól eleve megóvják a kezeltet, s nyilván a nővért is, a tizenötperces diskurzus szigorúan belső televízió utján zajlik. A 40 nap alatt tehát bőven s mindig józan állapotban van módja eldönteni az alkoholistának, hogy az ápolónőben megtestesült, amolyan konzervgyöngédségre vágyik-e, vagy marad a whiskyknél. Ez volt az első “ketreces” hir. Hogy az eljárás hány alkoholistát térített vissza a józanság mezejére, arról 1968 januárja óta semmi közlemény. Nemrégiben olvastam az újabb “kalickás” módszerről, amelynek ha nem is orvostudori minőségben szellemi atyja, de — mint milliomos — a mecénása bizonyos Patrick Frawley. A californiai pénzember dohányelvonó klinikát nyitott, ahol a pácienseket áramütéssel kezelik. A beteget minden alkalommal bedugják egy kis cellába, ahol egy óra leforgása alatt hat cigarettát kell elszívnia. Pöfékel, szipákol, karikákat ereget az ártatlan, de éppen amikor talán ábrándjait fűzné a füstkarikákba, meglepetésszerűen ártalmatlan, de igen kellemetlen áramütés éri. Sose tudja, melyik- (Folyt a 13. oldalon)
