Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-25 / 4. szám
Ifi. oldal A JELEN GAZDASÁGA Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT A mult a jelen birtoka! — mondotta Carlyle Tamás. S ki ne szeretné birtokolni jelenjében a múltat?! Elmerengve visszatekinteni napnyugtán a napkeltének reménysugárziásban toborozó Ígéretén. A hajnal gyöngyeiben fürdő élet kezdetén, amikor legillatosabb a lóg és az élet tartalma ígéretesen árad belőle. Elérhetetlenné lett csillagok! Jólesik elmerengni — fényükön, mig keresgéljük, kutatjuk a múlt azon boldog, elégedett óráit, amelyek erőt adtak a csalódások túléléséhez .erőt adtak és türelmet, mely által uj remények fakadtak az Istenben bizó szívből. Mily borzalmas lenne, ha elménk, ha agyunknem szolgáltatna kellő gondolatokat, mig emlékeink között barangolva keressük a jelent megszépítő múltat. Ha üres lenne mindaz, ami elmúlt, mily sivár lenne a jelen! Hiába emlékeznénk, ha mint egy féreglepte fészek, melyből elszálltak a dalos madarák, olyan lenne életünk múltja, vagy mint egy üveggolyó, csak ragyogna a szemünk előtt, de nem láttatna semmit. A haszontalanul eltöltött múlt haszontalanná teszi a jelent. Az emlékezés az emlékek gyöngycsatornája, amely összeköti a múltat a jelennel. A szív édes álma az emlékezés. Mint mesekönyv kinyílik előttünk életünk múltja . . . “Akkor vált meg a Nap csókkal a mezőtül, Akkor ébredt a viz, szerelme tüzétől.’’ Akkor! — sóhajtasz — s szinte hallod a gilice bugását, és látod párja emelgésit s füledbe cseng szerelmes kacagásuk . . . Bolyongás önnön szivünkben az emlékezés. Félig alvó, félig éber álmodozás között haladunk életünk utján . . . Azonban nemcsak egyéni életünk emlékeiben nyilvánul meg a múlt gazdagsága a jelenben. A múlt irodalmi, zenei, képzőművészeti gazdagsága szintén a jelen felbecsülhetetlen kincse. Ablak mindegyik, amelyen át a múlt végtelenségébe tekintünk. Isten a múlt nagyjaiban int a jelen javára. A világtörténet múltja az alkotásra teremtett emberiség életének a jelenje. A legszükségesebb idő a Jelen. A jelenben vagyunk legerősebbek. A legszükségesebb tett a jelenben jót cselekedni, mivel ezzel a céllal és célul küldetünk életre. Az isteni Lét rejtélye vagyunk. Az emlékezés létünk misztériuma. A csodák csodája! Tudjuk, amint Carlyle mondja, hogy az érzés a gondolat szülője, s hogy a gondolat szüli a tettet. De mi szüli az emlékezést! ? Honnan ered ? A múltból! ? Mi a forrása? A Múlt? Hitem érzése szerint a lélekből ered s a jelen forrása. A bennünk lakozó lélekből ered, mely létünk lényege. Az Isten erejének megnyilatkozása az emberben lélek, mely a gondolatot tettre, s az érzelmeket emlékezésre készteti. Az emlék lehet muzeum, ha szereted a művészetet. Lehet könyvtár, ha szereted az irodalmat. Visszamlókezel a kiállításokon látott müvekre, melyeket gyönyörrel szemléltél. És át meg átéled kedves Íróid remekeit; kedvenc költőid költeményeinek lelki gyöngyökbe fűzött érzelmeit. Mennyi hason-érzelemre találni bennük! Mintha mi éltük volna át. Mennyi hasonló élmény! Mintha a mi szivünk élte volna át. A múlt világa mindenkire nézve önmagának a visszatükröződése, szive álmában sokszoros visszaverődése a jelenben. Az öntudatos ismeret hoz legközelebb bennünket a múlttal s a múltban fekvő “birtokunkkal”, az emlékeinkkel. Minél többet tudunk a múltból, annál gazdagabb a jelen. — Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, a világosság Atyjától. — mondja az Ige. S van-e tökéletesebb ajándék az emlékezésnél!? Mennyei birtok! De értékét az ember képviseli. Az képviseli, hogy milyen múltat épített életével jelene számára. Hogy lesz-e belőle érdemleges múlt, élete cselekedeteinek mlékótől függ. Igen, emlékeinktől függ jelenünk gazdagsága. "szűknek Érzem NÉMET ZEKÉMET..." (Folytatás a 14-ik oldalról( “Jön Liszt, a Franci, ő is él, nem látja őt vérben fürödve valamely magyar csatatér; orosz vagy horvát fegyver meg nem ölte A Franci él, s mint tisztes agg, csodákat mesél majd Magyarhon 'harcáról unokáinak: így álltam ott, igy forgattam a kardom!” A vers meg jelenésékor már három hónapja, hogy eltűnt Petőfi Sándor a fejéregyházi csatatéren. Az a magyar költő, aki 1843—44 keserves debreceni telén, fagyos szobájában Heine versein melengette szivét és értelmét, s akinek — nem elsőnek és nem egyetlennek az európai irodalom történetében — a szabad önkifejezés egyik lehetőségét a német poéta mutatta meg. Petőfi halálának évében, egy következő ajánlással ellátott ikönyv jutott az akkor már nagybeteg költő kezébe; “Heinrich Heine, Németország nagy, örökifjú költője, a magyar nemzet mély hódolata és szeretete jeléül fogadja ezt a fordítást, mely egy “idegen géniusz” Petőfi Sándor volt, a “megszólaltató” — akinek fordításain sokat derültek itthon, de érdemeit ennek ellenére senki sem vonta kétségbe — Kertbeny Károly volt. A gyenge átültetés ellenére is felfigyelt Heine. Kertbenyhez írott leveléből idézünk: “Sok örömet okozott nekem a könyvével . . . Petőfihez csupán Burns és Béranger fogható . . . olyan meglepően egészséges, egyszerű a mi beteges, töprengő hajlamú világunk kellős közepén. Semmi hozzá foghatót nem találok a német irodalomban.” A harmadik magyar Heine körül egy zseniális orvos volt: Gruby Dávid. írókat, művészeket gyógyított, páciensei közé tartozott a két Dumas, Chopin és Balzac is. ő állt Heine mellett utolsó óráiban. — Doktor ur, maga a barátom volt. Végső szívességre kérem. Mondja meg az igazat, ugye a végét járom? Gruby hallgatott. — Köszönöm ... — mondta Heine. — Nem tehetnék még valamit? — kérdezte a mélyen megrendült orvos. — Igen ... A feleségem alszik. Ne keltse fel, kérem. Hozza ide az asztalról a virágokat, melyeket ma reggel vett. A virágokat mindennél jobban szeretem. Még egyszer mélyen beszivta illatukat. — Virágok! Virágok! Milyen szép is a természet! Ezek voltak utolsó szavai. S hogy Heine 175. születési évfordulóján ne az elmúlás képe zárja megemlékezésünket, ide iktatjuk azt a négy sort, amelyet a világirodalom legszebb “vitézségi érme” egy szabadságért A PÉNZ NEM MINDEN . . . A SZÉP SZÓ EREJE A szó ösztönző erejéről, hatásáról gondolkodva édesanyám szép szavai jutnak eszembe. Gyermekkoromban, ha nem volt kedvem valamit megcsinálni, hiába Ígértek bármit, makacsul elhatároztam: azért sem! Ilyenkor édesanyám szép, kedves szavaival mindig le tudott venni a lábamról. Ha ő szépen kért, bármit megcsináltam. Ha megdicsért, mindig nagyon boldog voltam. Napjainkban gyakran visszaidéződnek gyermekkorom anyai emlékei. Nem egyszer hallom felnőtt emberektől: “Évek óta dolgozom a vállalatnál becsülettel, tisztességgel, de a főnökömtől még nem kaptam egy jó szót, egy őszinte elismerést.” Sokszor azt is hozzáteszik a hasonló panaszokhoz: “Nem mondom, pénzt azt kapok, elég jó a fizetésem, de ezenkívül aztán semmi.” Megkérdezhetné valaki: mi kell még? Akinek megvan a fizetése, mit akar? Nem elég ez? Nem! Nem elég! Ahhoz, hogy elégedettek legyünk, valami más is kell. Hiába van meg a pénzünk, ha hiányzik az “édesanyánk szép szava”; a közösség emberi elismerése. Mindannyian pénzből élünk, de érző, gondolkozó emberek vagyunk. A jól végzett munka után, a megszolgált fizetés mellett, néha azt is szeretnénk hallani munkahelyi veeztőinktől: elvtársam, vagy szakikám, jól dolgoztál, meg vagyunk munkáddal elégedve. Ne csak azt mondják meg, hogy ezt vagy azt elrontottuk; azt is ismerjék el, ha valamit jól csináltunk. És azt is szeretnénk hinni, tudni, érezni, hogy számítanak ránk, a munkánkat becsülik, értékelik, hogy van jövőnk, van perspektívánk. Egyik nap azzal jött haza a fiam az iskolából, hogy megdicsérte a tanárnő. “Osztályzatot nem adott?” — kérdeztem. — Nem, csak azt mondta, hogy most már bízik bennem, mert az utóbbi időben sokat fejlődtem.” A gyermek jobban örült ennek a dicséretnek, mint egy jó osztályzatnak. Másik példa. Mérnök ismerősömmel találkoztam. Jó kedve volt. — Mi történt veled? — Semmi különös, öregem. Nagyon megdicsért a főnök. Elkészitettem soron kívül egy tervet. Átadtam neki. És képzeld! Ma meghívott és azt mondta: — Áttanulmányoztam a dolgozatát, nagyon jónak tartom; a jövőben szeretném komolyabb feladatokkal megbizni.” “És . . .?” “Nincs és!” Igen. A pénz az természetes. Az jár, mert a munkának ára van. A szép szó, a dicséret, az elismerés az más! Az nem kötelező. Azt önként adja a főnök annak, akit érdemesnek tart rá. Ha adja . . . A kedvesség, a figyelmesség nem kerül pénzbe; minden embernek adhatunk belőle annyit, amenynyire szüksége van. Ne sajnáljuk hát az emberséget, a szép szót senkitől sem, aki megérdemli. Természetesen, amikor a szép szó erejéről szólunk, nem akarjuk az anyagi és az erkölcsi ösztönzést szembeállítani. Csupán azt szeretnénk hangsúlyozni: ne feledkezzünk meg egyikről sem! A kettő csak együtt, egymást kiegészítve hatásos a másik olyan, mint a napfény oxigén nélkül. Az élethez mindkettőre szükségünk van. Nem sajnáljuk hát egymástól a tiszteletet, a szeretetet, a megértést, a figyelmességet, a kedvességet. Jussanak eszünkbe néha édesanyánk szép szavai, melyekkel — ha néha nélkülöztünk is — meg tudta teremteni számunkra az örömet, a boldogságot. Gerencséri Jenő küzdő nép számára. <3 adományozta nekünk, a “cinikus” Heine. Petőfi halála évében: “Ha e szót hallom, “magyarok”, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, mintha trombiták köszöntenének.” Derek István SZABÓNK LÉVAY MARGIT
