Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
14. old»! A HÜ BARÁT Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Az egyik novemberi televíziós istentiszteleten Jerry Falwell, az “Old Time Gospel Hour” keretében bemondta, hogy a közkedvelt énekes, Doug Oldham, aki gyönyörű hangján annyi eszményszép himnuszt énekelt el, ma nagyon szomorú, megölték a kutyáját Azt nem említette, hogy hogyan ölték meg, vagy hogy valami baleset érte-e. Majd Doug Oldham maga lépett a szószékre és szégyenkezve vallotta be, hogy talán sose érzett ilyen fájdalmat, mint most, amikor hü kutyáját elvesztette. Ez a kutya évek hosszú során át mellette volt bubán és örömben. Mivel ritkán van otthon, mert sokat utazik, hogy az evangéliumot hirdesse, szegény kutya sokszor kint rekedt fagyban, hőségben, sokszor meg sem etethette, mert nem volt odahaza, a kutya mégis mindig rajongó szeretettel fogadta és ezer módon fejezte ki iránta való ragaszkodását. És most, hogy nincs többé, óriási űr maradt utána a lelkében. Miikor hallgattam, annyira átéreztem fájdalmát, nem is kellett volna azért mentegetőznie. A kutya is Isten teremtménye és annak elvesztése sokszor nagy fájdalmat okoz. Hiszen egy kutya sokszor közelebb áll hozzánk, mint az ember. Finom ösztönével megsejti, mire van éppen szükségünk és aszerint cselekszik. Hány kutya adta már életét gazdájáért még akkor is, ha az nem is törődött vele, vagy jól se bánt vele! Azt is annyiszor hallom emlegetni, hogy ez vagy az hamis, rossz természetű eb, ezért ki kell irtani. Ilyen ebekről tudok magam is. Két fiatal kutyát tulajdonosa bevitt a sintérházba, mert nem birt velük — mindenkit megharaptak, mindent tönkretettek, megtámadtak, széjjeltéptek. Én egymásután befogadtam mind a kettőt. Egyik Prince volt, félig Szentbernáthegyi kutyus, a másik, melyet évekkel később vásároltam meg a sintértől, farkas és Colley keverék. Mindkettő már évek óta velem él és sohasem bántott senkit, legfeljebb azt támadta volna meg, aki be akar törni és veszélyt jelentene énrám vagy édesanyámra nézve. Napsugarat hoztak az otthonunkba és szeretetükkel bearanyozták az életünket. Engedelmesek, figyelmesek, hűségesek, pedig sohase büntettem őket — csak szeretetemet éreztettem velük. Talán legszebben jellemzi a kutyát George C. mMWWWVWWVMUWHWWWWWWW) HETI NAPTÁR JANUÁR 22— Hétfő: Vince 23— Kedd: Elmésé 24— Szerda: Artur 25— Csütörtök :Henrik 26— Péntek: Paule 27— Szombat: János 28— Vasárnap: Manfréd West szenátor “Eulogy on the Dog” című Írásában, amely egy tárgyalást ir le, ahol valaki bíróság elé állítja a szomszédját, mert forrón szeretett kutyáját lelőtte és ilymódon tárja álláspontját a zsűri tagjai elé: “Legjobb barátunk is ellenünk fordulhat és ellenségünkké válhat. Fiunk, vagy lányunk, akit gondos szeretettel felneveltünk, hálátlansággal fizethet gondoskodásunkért. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk és számunkra legkedvesebbek, akikre boldogságunkat és jó nevünket bízzuk, hitünk árulójává válhatnak. Ha pénzre van szükségünk, elveszíthetjük azt. Talán éppen akkor, amikor legnagyobb szükségünk lenne rá. Azok, akik oly készségesek leborulni előttünk, ha sikerünk van, talán elsők lesznek, hogy követ dobjanak ránk, ha a balsiker felhőbe tornyosul a fejünk felett.” Majd igy folytatja: “Egyetlen önzetlen barátunk ebben az önző világban, aki sohasem hagy cserben, soha sem válik hálátlanná, vagy árulóvá, a kutyánk ... A kutya kitart gazdája mellett gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben. Elalszik a hideg földön is, ahol a téli szél fuj és ahová hó hull, csakhogy közel lehessen gazdájához. Mej sókolja a kezet, amely nem tud eledelt nyújtani meignyalogatja a sebeket, amelyeket a világ kei énysége ütött (az emberi szivén), őrzi koldusszi fény gazdája álmát, mintha az herceg lenne. H minden más barát elhagyja is, ő vele marad. 1 i vagyona elúszik és jó hírneve tönkremegy, ő nindig odaadó szeretettel fog állni mellette. . . És ha elérkezik a végső jelenet, és a halál els Slitja a gazdát, ha teste kint fekszik a hideg fö Iben, mégha valamennyi barát elfelejti is, hogy ovább élje a maga életét, a hü kutyát ott talál ík a sírjánál, a feje két első lába közé temetve, oánatos tekintettel, de még mindig éberen, mei még a halálon túl is hűséges és igaz marad h zzá.” Heti fohász Menn; ú Atyám, dicsérlek téged és hálát adok néked a éjszaka nyugalmáért és az uj napért. Hálát a ok néked eddigi életemben tapasztalt minden óságodért és hűségedért. Sok jósággal ajándék stál meg engem, hadd vegyem el a szenvedést i; a te kezedből. Nem fogsz feljebb kísérteni, m it ahogy elszenvedhetem. Te mindent javára 1 rditasz gyermekeidnek. Amen. észlet Kálvin Igehirdetéséből Az E\ .ngélium tartalma nem más, mint a békesség i ;enete ... Az az igazi békesség, amikor azzal a ' Izonysággal járulunk Isten szent felsége elé, hog ő könyörül rajtunk, nem tulajdonítja nekünk éneinket s úgy fogad miniket, mint saját gyei nekeit ... Ha megszabadulunk a saját érdemei e vetett hamis bizalomtól, s úgy járulunk az Isten elé, mint mindenünkből kifosztott szegény koldusok — ime ez a feltétele annak, hogy m: nk legyen az igazi békesség. (Alapige: EF. 2:16—19.) NEM KELL FÉLTENI A munkából kiöregedett; eltartott volt. Próbált volna ő jó lélekkel időnként valamit mondani magáról, de a menye megelőzte: — nem tudja azt maga! — És már mosolygott is, mint aki ezt is megbánta. Mentegette: — nem tehet róla, ilyen a természete. Van jó tulajdonsága is. Aztán másra terelte a szót. Nagy volt az emberek megértésében, nagy volt adakozásban is. Tőle kérni sem kellett. így ismerték őt sokan. Az az idegen ember is, aki megállt előtte. — ha Istent ismer, segítsen, adjon! Beteg az egész család. Legyen nyugodt, ha meggyógyulnak, megadom. Gyorsan, hogy időt ne veszítsen, elővette a pénztárcáját, amiben számolatlamul volt aprópénz — s odaadta a tartalmát. Még mentegette is magát: szívesen adnék többet is, de most csak ennyi van. Amikor az ember elment, csak azt sajnálta, hogy se a nevét, se a címét nem kérdeztem meg. Felkereste volna őket, hogy mit tehet értük. Később tudta meg, hogy ezt a pénzt sohasem fogja látni. Ezt az embert a környéken már többen igy ismerik. Azt is mentette: — nem tehet róla. Szegény. Az első világháborúban az ura az eltűntek listájára került. Két kicsi fiával özvegyen maradt. Nem sokkal később jött a másik hir: — a bátyja hősi halált halt. A második világháborúból csak egyik fia jött haza: megnősült, családot alapított. Két unokája gondozásában is részt vehetett. Bátyja két árvájáról ő gondoskodott. Saját életéből annyit érzett, hogy megállás nélkül dolgoznia kell. Eltűnt urát, fiát hol gyászolta, hol visszavárta. Bátyja halálát is sokáig hitte is, nem is. Az ura bevonulása után beállt a jól megindított üzletbe. Kis házukhoz még egyet hozzákeresett. A második világháború után is évekig dolgozott még. Nem voltak üres percei. De arra volt ideje, ha a szomszédból valaki átjött, mert elfogyott a háznál a cukor, a liszt, a zsir, hogy azt azonnal hozza is. — Apróságok, szóra sem érdemes — és fordult folytatni munkáját ott, ahol abbahagyta. Nehezen csak azt vette, ha olyan emberek éltek vissza a jóhiszeműségével, akiknél nem a mindennapi kenyér volt a kevés. Akik időnként zavarták a munkájában, szaporították mindennapi gondjait. Elutasítani azért ezeket sem tudta, akik csak annyit láttak benne, hogy irigyelni lehet. Nincs hiánya semmiben — terjesztették róla. — Nem kell őt félteni! Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy saját sorsát is ráérjen felmérni, amiről nem beszélt soha senkinek. Arról sem, hogy fáradt. — Öregszik. Lassítania kell. Feladta üzletét, fiának adta át házát, szétosztotta ingóságait. Mindezt utólag tudtam meg, s ez nyugtalanított, ö volt az, aki megnyugtatott: terhet vettek le a válláról; vele tettek jót! Ezzel az egyszerűséggel osztotta szét mindenét. Rövid ideig kis égrenyiló szobájában egyedül éldegélt. Fiához csak akkor költözött, amikor az a pár lépés is nehezére esett, amig a szomszéd boltba átment és hazahozta azt az egy kiló cukrot. Ezután fiához, menyéhez költözött. Annyi kívánsága volt: mindennapi kenyér, meleg szoba, békesség. Az utóbbi évek egyik őszén elkísért az autóbusz-megállóig. Már sötétedett. S ahogy a karomat fogta, érezte, hogy bizonytalan a járásom. A karom megrándult, mint aki didereg. — Nem engedhetlek el egyedül — mondta. És már vette (Folyt a 15. oldalon)
