Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
15. oldal MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN: DR. HARASZTINE AFRIKAI MISSZIÓJA Nagyobb misszióstársaságok bevezették azt a szokást, hogy a teljes idejű misszionáriusok mellett olyan emberek szolgálatát is igénybe veszik, akiik csak egy meghatározott időt töltenek évente a missziós munkában. Az ilyen külmisszionáriusok maguk viselik az utazási és egyéb költségeket és meghatározott időre fizetés vagy egyéb megtérítés nélkül szolgálnak. Ilyen szolgálatot végeztem magam is. 1970 augusztusában és szeptemberében a Baptist Mission Hospitalban Mbeyaban (Tanzania). Ez egy 120 ágyas kórház, amelynek minden gondja rám maradt, mivel a kórház három missziós orvosa, megérkezésem után való nap elindult Nairobiba (Kenya), hogy ott résztvegyenek egy missziói konferencián. Három afrikai asszisztens maradt velem (ezeknek a képzettsége valamivel az ápolóké felett volt). Az ő segítségükkel intéztem a 120 fekvőbeteg és a napi 50—80 járóbeteg rendeléseit és a napi műtéteket. Én voltam az egyetlen orvos. Velem volt az akkor 9 éves Leland fiam is. Operációban még asszisztált is. Ez év nyarán a feleségem, dr. Bán Rozália vállalta el a Nalerigu-ban való missziós szolgálatot. Vele ment 9 éves unokánk, Anisa S. Badaruddin, akinek édesanyja orvostanhallgató (Harasztó NEM KELL FÉLTENI (Folyt a 14. oldalról) a zsebkendőjét, a lámpához közelitett, oldozni kezdte az erős csomót. Van-e benne annyi, amivel két megállót jöhet? Alig bírtam lebeszélni erről a szándékáról. Megnyugtatni, hogy nincs semmi bajom. Csak a találkozás, az emlékezés . . — Itt az autóbusz, gyorsan fel kell szállnom. Ne félj, én azonnal ülőhelyet kapok. Elköszöntünk és integettünk egymásnak, de éreztem, hogy benne is, mint bennem, a magatehetetlenségünk fáj. Azóta nem találkoztunk, de szokás szerint tavasszal megjött tőle a pársoros levél: — jól telt a tél. Nem fáztunk. Volt tüzelő. Gondoskodott róla a család. És rólam is. Csodáltam őt, ahogy menteni és szeretni tudta az embereket. Mindenkit, hibájával együtt, —úgy, ahogy van. Igaza volt az álbarátnak; — nem kell őt félteni. Mértéktelenül gazdag. Mindenkinél gazdagabb. Magam előtt látom, ahogy felhajtott fejjel áll az asztal előtt és összeteszi a két kezét . . . Csak utána szomorodtam el: — nem jön tőle több levél. Olyan csendben ment el, ahogy egész életében élt. Majdnem észrevétlenül. Balogh Margit VIHAR BÉL: Megfigyeltétek-e a villany lámpákat, amelyeket a Nap feljöttével elfeledtek leoltani? Még fénylenek, de nem világítanak többé. Elektromos szemük hamvadó parázsként hunyorog, lebegve az oszlopok során, immár céltalanul. Hasonlatosak ők az olyan eszmékhez, gondolatokhoz, amelyek egykor sugaraikkal áthasították az éj sötétjét, és szerepük végétért, befejeztetett. Túlélve önmagukat, így boronganak a hajnalban, és olyanok, mint a könnycsepp, egy öreg ember arcán. Rózsa) a Medical College of Georgia-ban, (Augusta, Ga.). Augusztus 1-én indultak Afrikába. Útjuk során egy napot Zürichben töltöttek és meglátogatták régi ismerőseinket, dr. és Mrs. uohn Allen More-t, a zürichi International Baptist Theological Seminary professzorát, aki 1938—39-ben a Budapesti Baptista Teológiai Szemináriumban is tanított. Meglátogatták a Zürichi Nemzetközi Szemináriumot is, ahol én is tanítottam 1949-ben. Ghana fővárosa Accra egy modern nagy város. Nem messze innen ma is megvannak azok a sziklába vájt földalatti börtönök, ahol a rabszolgákat gyűjtötték, és az óceánon való behajózásra előkészítették egy évszázaddal ezelőtt. Ezeket a földalatti börtönöket is meglátogatták visszatérő ütjük során. Accrából Tamaleba repültek. Innen még 160 mérföldre van az a bozótos vidék, ahol a kórház működik. Zötyögös utakon autóval vitték őket Nalerigu-ba. Most pedig idézek feleségem leveleiből: Aug. 7., 1972. “Nalerigu az őserdőben van, 160 mérfölre a legközelebbi várostól, Tamaletől. Postát kétszer kapunk egy héten, mikor valaki bemegy a városba és elviszi a leveleinket is. Az itteni bennszülött piacon néha lehet kapni szárított marhahúst és csirkét, A húsfélét ki kell verni egy tőkén, mert különben olyan rágós, mint a cipőtalp. A tojás nyáron sokszor romlott. A kórházból minden, héten bemegy valaki Tamale-ba, kenyeret, fűszert, konzervet venni. Néha nem kapnak eleget. Olyankor mindenkinek a fejadagja lecsökken itt a bozót-kórházban. Mindent megeszünk az utolsó morzsáiig és mégis éhesek van gyunk. Az átlag nép nagyon szegény. Alig terem a föld valamit. A száraz évszak hat hónapja alatt még a fü is kiszárad.” Aug. 9., 1972. “Itt az őserdő közepén, a világtól teljesen el vagyunk zárva. Nincs telefon, újság, stb. Már kezdem gyorsabban vizsgálni a betegeket. Rengeteg a szem-beteg, az onchocercosis nevű parazita vakságot okoz. Az egyik kis betegem, (8 hónapos volt) ma meghalt. Diagnosis: Measels, phneunomia, dehydration (súlyos vízveszteség), malnutrition (elégtelen táplálkozás), malária. Ma láttam egy polio-esetet (gyermekbénulás). Ma este az istentisztelet után dr. Richardsonékhoz mentünk. Ez egy zeneszerető család. A feleség zongorázik. Ma délután dr. Taile megmutatta azokat a hires falrészeket, amelyeket valamikor egy törzsfőnök építtetett, a viz helyett tejet, olajat és mézet használtak az építéshez.” Aug. 10., 1972. “Dr. Faile 15 éve dolgozik már Naleriguban. Az ő vezetése alatt építették a kórházat és a lakásokat. Tizennégy évvel ezelőtt kezdődött a baptista gyülekezet Naleriguban. Dr. Faile nagyon önzetlen, átadott életű ember, sokat dolgozik. A családja egy fiú és négy leány. Kedves, hivő gyermekek. A felesége nagyon kedves, jószivü, fáradt, törődött asszony, tanítónő. Jövő évben mennek szabadságra az Egyesült Államokba. Sok az adósságuk, ezért megint az emergency-roomban számit dolgozni dr. Faile. Ha nem kapnak segítséget, akkor le kell zárni a kórházat. A kórházban 80 ágy van, de jelenleg 100 beteg van elhelyezve, ágyon, földön, ahogy lehet. Mi osztjuk ki a gyógyszereket, mert gyógyszerészünk nincs. A vizsgálathoz minden orvos 3—4 tolmácsot használ, akik állandóan mellette vannak. Ghánában legalább 50 dialekt van . . . Mindenki nagyon könyörög nekem, hogy jövőre is jöjjek vissza egy-két hónapra, de inkább évre, sőt azt szeretnék legjobban, ha végleg ide tudnánk jönni mindketten . . . Nagyon várok tőled egy pár sort (az én leveleim nagy késéssel érkeztek Afrikába)”. Aug. 11, 1972. “Már két éjjel nem tudtam aludni. Remélem, nincs baj otthon. Olyan jó lenne jövőre együtt dolgozni itten, ha anyagilag meg tudnánk oldani, hogy egyikét hónapra bezárjuk a rendelőnket és mindketten itt dolgozzunk. Ha dr. Faile hazamegy jövő júliusban, akkor dr. Richardson egyedül marad. Egyetlen ember nem tudja ellátni a szolgálatot ebben a kórházban. Két ember is kevés”. Több levelet nem irt, mert 3—4 hétig utaznak a levelek és úgy sem kaptam volna meg. Szept. 2-án eljött Naleriguból és megérkezett Accrába. Úgy volt, hogy szeptember 3-án New Yorkban lesznek. A repülőgép azonban Monrovióban (Libéria) leszállni kényszerült motorhiba miatt, ott töltötek három napot és végülis szeptember 5- én érkeztek meg New Yorkba és onnan Atlantába. 1972. október 17-én dr. Cornell H. Goemer, a Déli Baptista Szövetség külmissziós tanácsának afrikai titkára feleségével együtt személyesen eljött Atlantába és megkért bennünket, hogy segítsük ki a Nalerigu-i Baptista Kórházat önkéntes orvosi missziói szolgálattal 1973 nyarán és őszén, de esetleg egy egész évre, ha nem találnak teljes idejű missziós orvosokat. Mi ennélfogva felajánlottuk, hogy 1973. jul.—aug. hónapokban a feleségem, szept.—okt. hónapokban pedig én magam 2—2 teljes hónapot töltünk önkéntesen orvosmisszionáriusi szolgálatban Naleriguban. Ha nem találnak teljes idejű missziós orvost, akkor én 10, esetleg 12 hónapig maradok önkéntes szolgálatban. Ezzel a megoldással egyikünk fenntartja a rendelőt és ellátja a családot, mig a másik a külmisszióban szolgál. “Kérjétek az aratásnak urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” Atlanta, Georgia. 1973, január hó ... Dr. Haraszti Sándor Fedák Sári bokája (Folyt a 12. oldalról) boka iránti hódolatban a mai napig se felejtettem el Reviczky “Első szerelem” cimü versének a a rövid szoknyát dicsői tő strófáját: “Mikor virágok születtek, — szerelmünk akkor ébredett. — Te még rövid szoknyában jártál — s én bújtam még a könyveket.” . . . Kamaszos, éhes szemekkel figyeltük a Kazinczy utcai korzón a zárdanövendékek iskolai egyenruhában sétafikáló tündénkéit. Az ébredő tavasz pajkos vágya csillogott a szemükben. Köztük láttam a két legszebbet, legbájosabbat; az utóbb világhírű filmszinésznővé avanzsált Putty Liát és báró Máray Klárát. Mindketten Divorce Hungarian Style címmel megjelent regényemnek a főszereplői. Másik emlékem egy csonka fénykép. Érdekes a története: Fél évszázaddal ez előtt készült, amikor Fedák Sárival kettesben válóperi tárgyalásáról lejöttünk az Alkotmány utcai Törvényszékről az utcára és egy fotoriporter abban a pillanatban kattintottá el gépét, amikor Fedák Sárit magam előtt tessékeltem a taxiba. A fotoriporter a fényképet az én címemre küldte. Megmutattam Zsazsának. Bandzsi szemei szikráztak. — Szörnyű! — kiáltotta. — Úgy nézek ki a képen, mint a büdi boszorkány! Előkapta éles ollóját és lenyisszantotta a képről az arcát. Aztán visszaadta. A megsebzett fényképet aktatáskámba süllyesztettem, csonkán is megőriztem. ELTŰNNEK A TAVASZI ÁLMOK ... A varázsszőnyeg visszatér. Felriadok az édes álmodozásból. Kint tovább dühöng, süvít a szilvihar. Hófúvás. December vége. Brrr . . . Magas szárú csizmába bújnak a női bokák. Jéggé vált a tavasz. Zimankós öregség váltotta fel a verőfényes ifjúságot. Hja! Nincs mese ... Ez a természet rendje.
