Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-28 / 26. szám
15. oldal ÉDES ANYANYELVŰNK: A NYELVÉSZETRŐL Gyakran tapasztaljuk, hogy a nyelvi kérdések körül folyó vitákban egy-egy nyelvi jelenség helyes vagy helytelen voltának megállapításakor igen sokan hivatkoznak nyelvérzékükre. Azt mondják: “Nem tudom megokolni, miért, de nyelvérzékem azt súgja, ez a forma a helyes, nem a másik. Nyelvérzékem szerint csak igy lehet mondani.” Vannak, akik úgy érzik, hogy különösen fejlett, jó nyelvérzékük van, s ennek alapján .— szinte csalhatatlan és tévedhetetlen bírálói lehetnek mások beszédének, írásának. Hogy állunk ezzel a kérdéssel? Van-e úgynevezett nyelvérzék? Miből áll és mennyire bizhatjuk rá magunkat? Az Értelmező Szótár nyelvérzék címszó alatt ezt írja: “Valakinek az az ösztönös készsége, mely anyanyelvének helyes használatában, az anyanyelv eredeti sajátosságainak az idegenszerűségtől való megkülönböztetésében nyilvánul.” Példamondatot Arany Jánostól idéz szótárunk. “Szabó Dávid latinizmusba nem azért süllyed, mintha a magyart rosszul tudná, vagy füle, nyelvérzéke eltompult volna az igazi magyar szólás iránt.” Kitűnő szótárunknak Arany János példájával is súlyosbított megállapításával fölösleges vitáznunk. Általános és régi tapasztalat, hogy vannak emberek, akiknek különöebb érzékük, képességük van vagy fejlődött ki a zenéhez, a matematikához, idegen nyelvek megtanulásához s még sok mindenhez. Miért tagadhatnánk azt, hogy éppen az anyanyelv helyes használatához nincs egyik embernek nagyobb érzéke, mint a másiknak? De azért nem ilyen egyszerű a dolog. Sokan vannak, akik például azt állítják magukról, hogy nem ismerik ugyan a helyesírás szabályait, de jó érzékük van hozzá, ösztönösen jól Írnak. — Nehéz elhinni! Hiszen a helyesírás igen sok esetben megegyezés kérdése. Ma a ‘kevésbé’ szót egy ‘b’-vel írjuk, az ésszerü-t ssz-vel Írjuk. Régebben két b, illetve két sz volt ezekben a szavakban. Ezt a változtatást bizony meg kell tanulnunk, mert a nyelvérzékünk aligha fog bennünket rávezetni. De valóban nyelvérzékről van-e szó minden esetben, amikor arra hivatkozunk? Vajon Gárdonyi Gézának jó nyelvérzéke volt-e? Azt hiszem, felesleges a válasz, hiszen példaként szoktunk rá hivatkozni. De az a meglepő, hogy amikor Gárdonyi egy-egy nyelvi jelenséget helytelenít, a legtöbb esetben vitába kell szállnunk vele. Mert csak mondja, hogy nyelvérzéke alapján ítél, véleményét, állásfoglalását tulajdonképpen sajátságos és egyéni logikája s mindenben germanizmust szimatoló gyanakvása irányit ja. De nézzünk közelebbi példákat. A napokban egy erdélyi látogató szeretett volna velem beszélni. A helyben és időben megállapodva igy búcsúzott tőlem: De aztán biztosan megkapom ? Az én nyelvérzékem szerint igy lett volna jobb: biztosan megtalálom? ő viszont az Erdélyben köznyelvi használatban is szokásos formával élt. Ez esetben tehát a nyelvérzékbeli különbség alapja a táji nyelvszokás volt. Előfordult, hogy valaki helytelenítette a Győrben, Pécsen formát, más meg a Győrött, Pécsett alakot találta szokatlannak, furcsának, sőt, helytelennek — ugyancsak nyelvérzéke alapján. (Az elsőnek a nyelvérzékét nyilván irodalmi olvasmányai alakították ki.) Nem ritkaság, hogy sokan kifogásolják, ha azt hallják, hogy a jegy kezelve van, a levél meg van írva, stb. A “nyelvérzék” itt egy félreértett vagy nem egészen jól megtanult nyelvhelyességi szabály eredménye. Aki ilyesmit nem olvasott, vagy hallott, annak bizonyára nem tiltakozna a nyelvérzéke. Azt mondhatná erre valaki, hogy az ő kisfia vagy kislánya még iskolába se jár, nem tanult nyelvhelyességi szabályokat, mégis szépen, helyesen beszél, sohasem mondja látja helyett, hogy lássa, se az elment-e helyett, hogy el-e ment. Nyilvánvaló tehát, hogy ösztönös, jó nyelvérzéke alapján beszél igy. — Nos, lehet, hogy valójában jó nyelvérzéke van a gyermeknek. De a mondott helyes nyelvi formákat mégsem ösztönösen használja, hanem igy sajátította el, igy tanulta meg szüleitől, családjától, környeeztétől. Más nyelvi környezetben másként tanult volna beszélni: nyelvjárásias, idegenszerü, régies, vagy választékos nyelvi formákat tanult volna meg, ami természetes is. Ebből viszont az következik, hogy nyelvhasználatunkat, nyelvi ismereteinket, ízlésünket, tudatunkat nagymértékben befolyásolják a nyelvről szerzett ismereteink, de alapvetően az a környezet, amelyben nevelkedtünk. Az igy megszerzett nyelvtudás azután természetesen válto-NŐI SAROK: LIMLOM Előbb-utóbb minden család életében eljő a perc, amikor már több a gönce, mint amennyi elfér a lakásban. Mi a teendő ilyenkor? Selejtezni! Kiválogatni a hitvány, hasznavehetetlen hiábavalóságokat, s szabadulni tőlük. Több közismert módszer kínálkozik erre. Van a társasselejtezés. Csupa móka, kacagás, remek, jó szórakozás! Aprócska hátránya viszont, hogy teljesen eredménytelen. Nem lehet ugyanis olyan értéktelen limlomot előhuzkodni, hogy ne ordítana legalább egy gyagya családtag: — E'z nekem igenis kell, csak juszt se mondom meg, mire! Prímább ennél, ha magunk esünk a dolognak. ,S legfontosabb, hogy senki meg ne tudja, senki meg ne lássa. Ellenkező esetben ugyanis még évek múltán is, ha bármelyik holmijukat nem lelik, úgy rövid ideig tartó, s minden meggyőződést nélkülöző keresés után ez lesz az epés megjegyzés: — Azért nincs meg, mert te kidobáltad! Előfordul, hogy ülünk, s eszünkbe ötlenek a jóleszmég-szempontok. Közismertebbek: — Hátha újra divatba jő! Hisz most is a harminc évvel ezelőtt a teljesen menő, ennyit pedig csak érdemes várni! — Hátha mégiscsak lefogyok és akkor újra viselhetem. Hát még ha a nagymami is belénk botlik, s kérlelően mondja: — Hisz nem eszik ez kenyeret, édesfiam!.... Ilyenkor szokott előadódni, hogy két üres, eltaposott gyufásdoboz kivételével mindent visszarakunk. Nagyon érdekes tevékenység! Mert meghökkenve tapasztaljuk, hogy bár eddig minden elfért prímán, most meg nincs helye a harmadának se! Visszagyömöszölés megszokott menete: kupac tetejét szépen hajtogatva, rendesen a helyére, kupac zömét taposva, mindenüvé, ahol csak elfér a nyomorult, hátralékot szétosztani igazságosan és titokban a családtagok szekrényében. Emelt hangú kérdéseikre, miszerint mit keres a törött esernyőváz éppen énnálam, válaszoljuk szelíden: — Felőlem .szivem máshova is rakhatod! Mire megnyugodva kirángatják, s attól fogva ők bolyonganak véle, űzött tekintettel szerteszét, helyet keresni. Egyébként rengeteg helyet lel az ügyes tag a jóleszmég-holmiknak. Berakja a limlomot például a kamarába. Ám, ha kiderül, hogy ajtaja nem nyitható, járni benne csak négykézláb lehet, s mindég az kellene, ami a rakás legalján van, akkor irány egyenest a pince. zik: bővül, színesedik a nyelvi környezet változásával, de változtatják, gazdagítják olvasmányaink is, amelyekkel tulajdonképpen a nyelvi környezetünket .társalgó partnereink körét szélesítjük. S az olvasmányokkal, jó könyvekkel szinte korlátlanul bővíthetjük nyelvismereteink körét. Először is: a legjobbakat válogathatjuk ki, amit nem tehetünk emberi környezetünkkel, vagy legalábbis csak nagyon korlátozott mértékben, s mindez majdnemcsak helytől és időtől függetlenül, hiszen a könyv éjjel-nappal, otthon és utazás közben rendelkezésünkre áll. Befejezésül: nyelvérzéktől tehát inkább olyan értelemben beszélhetünk, hogy az egyik ember nyelvi téren is gyorsabban elsajátítja, jobban megjegyzi, ötletesebben alkalmazza, amit hallott, tanult, s ez a nyelvérzék további tudatos tanulással, gyakorlással ugyanúgy fejleszthető, mint más szellemi, vagy egyéb képesség. Lőrincze Lajos Azt hiszem, ennyiből is látni, hogy selejtezni csak határozott, elszánt lélekkel szabad! így legalább áldozatos munkánk meghozza gyümölcsét. Legtöbbször már másnap meghozza, amint morogva elhordta nagyját a szemetes. Mi csak kapunk a szivünkhöz, s feljajdulunk: — Ejnye, hisz épp most lenne múlhatatlanul szükségem a kidobált izére! G. Szabó Judit MEDÁRD Minden valamirevaló naptárban junius 8-án van Medárd. E ritka nevű férfiúról azt tartja a magyar néphagymány, hogy meghozza az esőt. “Ha Medárdkor esik, negyven napig esik” — igy a népi mondás, amelyben a természettel mindennapi kapcsolatban élő emberek évszázadok, vagy talán évezredek óta egybegyült, apáról fiúra szálló értékes tapasztalata sűrűsödik. A kinn háló gulyások ugyanis megfigyelték, hogy a fehér és a szürke magyar gulya vezéreikéi, tehenei a Medárd előtti napon idegesen, nyugtalanul legelésztek, és általában nyugat, vagy északnyugat felé akartak legelni, és időnként fel-feltartották fejüket a kék égen úszó gomolyfelhők felé, bele-beleszagolva a levegőbe. “Jön az eső” — mondták ilyenkor a pásztorok: — “Érzi a vezérmarha az esőszagot”. A juhászok meg azt mondogatták: “Összebújva legelészik a juh, csípik őket a Medárd napi szürke legyajc, megjön az eső”. A halászok, csikászok pedig a Medárd előtti napokon azt tapasztalták, hogy jobban csip a szúnyog, több a bögöly a vizek fölött, a veresszárnyu keszeg gyakran a viz fölé veti magát, meg a esik is a viz felett úszkál. A fecskék alacsonyabban röpködnek, szinte földközelben, a csókák pedig a fákon rikácsolva kárognak. Mindezekből a jelekből arra következtettek a természetben élő, az azzal szoros kapcsolatban álló emberek, hogy érkezik, megjön a Medárd napi eső. És ez az eső, mint ahogyan a meteorológusok mondják, az esztendők 70—80 százalékában meg is érkezett. Máskor 8—10 nappal előbb, vagy egy héttel később, de Medárd minden évben hozott esőt. A meteorológusok szerint ennek a népi szzyhagyománynak természettudományos magva van. Ugyanis kontinensünk mellett a tenger télen melegebb, mint a szárazföld. Áprilistól megfordul a helyzet: a szárazföld melegszik fel erősebben. Ezzel az óceán felmelegedése nem tart lépést. A szárazföldről felfelé áramlik a meleg levegő, és helyére áramlik a tengerek felől, de főleg az Atlanti-óceán térségéből a hűvösebb légtömeg. Ezek találkozása váltja ki a Medárd-napi esőt.
