Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
V IS. óidul DISZNÓTOR Irta: SZABÓ PÁL Hajnali négy óra volt, vastagon dőlt a hó a házra, fára. Só Mihály kényeskedve, gangosán kopogott végig a nagyutcán, a padló nyikorgott, szájában az eljövendő idők jó ize keringett, hogyne. Nagy sor ez nagyon. Mert Só Mihályt Szekeres András gazdáék disznótorba hívták. Úgy ment aiz utcán, mintha utáina nézne az egész falu, felágaskodva bámult be az udvarokba, ránézett a hallgatag ablakokra, kapaszkodva, lábujjhegyre állva, mert tudvalevő, hogy Só Mihály apró termetű ember volt és Szekeres gazda harmados kapása. Mikor megfogta az utcaajtó kilincsét, visszanézett még, hogy hátha valaki meglátja vajon és majd tovább újságolja a hajnalon, hogy: ni-ni! Só Mihályt Szekeres gazdáék disznótorba hitták! Azok, akik ezt hallják; tovább mondják; híjába, disznótorba megyeh Só Mihály. De nem járt az utcán senki. Megköszörülte a torkát és benyitott tehát. A tornácon nagy garral verte le a csizmájáról a havat, ágálva, kényeskedve. A tornác, kongott, a ház dühöngött és a hó is, mintha erre várt volna, vastagabb pásztákban dőlt le az udvarra. — Adjon Isten jó reggelt — nyitott be az ajtón —, egészségükre kívánom az éjszakai nyugodalmat, ha vót egy kicsi — köszönt ilyeténképpen, s kezét összedörzsölve, hunyorogva állt meg a lámpafényben. — Adjon Isten jóreggelt, Mihály Köszönjük jó kívánságodat és hasonlóiképpen kívánjuk — fogadta a köszönést a gazda, Szekeres András, aki éppen egy rettenetes nagy késsel babrált az asztalon. Na, üljél mán le. Esik, esik? Só Mihály meghökkent. Mi lesz akkor, ha ezek a disznótort a hóesés miatt elhalasztják? Hiszen ő már hetek óta készült erre, hogy milyen finynyások is ezek a gazdák az időre. — Esik, dehát ez még semmi, hászen úgy szép a disznótor, ha fehér — védelmezte az időt és leült egy székre az ágy elébe. Takarosán összetette a csizmája szárát, sarkát csendesen öszszekocogtatta, két hüvelyke szaporán kerülgette egymást. Körül-körül. Mint a motola. — Csakis Só Mihály, csakis —. mondta ki a vétót a gazda, aztán asszonyára szólt: — Anyja te, keresd meg mán azt az üveget. Só Mihály tette magát, mintha ezt nem hallotta volna, pedig tudta, hogy a gazdáné most a szekrényhez lépett, most kinyitja, most benne kaparász . . . olyan muzsikával csörrentek össze a csészék, üvegek, hogy kéjesen behunyta a szemét. Csak akkor nyitotta ki, mikor megállt előtte ;a gazdasszony. — Kóstolja csak, Mihály. Barack, kisüsti . . . — Hü . . . ha — futott össze Só Mihály szájában a nyál. — Éppen evvel álmodott az éjszaka. Kisüstivel. Barackkal, merj hajh, az efféle itókáknak Só Mihály a hírét hallotta csupán, nagyon messze eeik a kisüstitől a harmados kapás. Mindazonáltal megemberelte magát és azt mondta: — Köszönöm szépen, hászen nem azért jöttem én . . . — de vigyázott, hogy hangja ne áruljon el se egyet, se mást. — Fogadd el mán, Mihály, hászen disznóölésre készülődünk most. — Az üveg csábitón lötytyen és Só Mihály meredt nyakkal nyújtotta ki az üveg után a kezét. Kinyújtotta az üveg után a kezét, amelybe őszi hamvak, fények, szelek voltak bédugaszolva, de kegyetlen józansággal arra gondolt, hogy éppen csak megcsókolja az üveg száját. Legfeljebb egy parányit kóstol belé, egy gyüszünyit, egy leli el letny it, ezt is csak azért, hogy ne mondhassa: még kisüstit se ivott a gazda-disznótorban. Szép és emberséges volt benne a szándék, de az üvegben volt a hiba, hogy olyan mohón a szájához billent. Egyetlen egy kortyot ivott csupán, de az aztán korty volt, meg kell adni. Kicsit rémsülten bámulta a gazdáné könyökét, ahogy az üveget az asztal közepére tette. Mintha tűz volna, de mégis édes volna, úgy ömlött széjjel benne a barack, szája mosolyra húzódott és sapkáját a tarkójára taszította. Csodálatos, milyen kedvesen ketyeg a falon az óra. Pár pillanatig csendesen tollászkodtak szemében a tárgyak, de megrémült, mert egy pillanatban úgy látta, hogy Szekeres gazdának négy szeme van . . . . vagy három? . . . ő már nem is tudja. Szekeres gazda újra felvette az asztalról a kést, hüvelykujját végignyomogatta az élén és azt mondta: — Nézz ki mán anyja, hogy mi is lesz evvel az idővel? A gazdasszony kiment és ha visszajött volna hamarosan, nem is lett volna baj. De ez az, hogy az asszonyok néha olyan hamar mennek, vissza pedig olyan soká jönnek, hát igy esett meg, hogy ezenközben ismét Só Mihály szájához billent azi üveg a barackpálinkával. Unalomból. Tisztára unalomból. Az igazság az, hogy nem ivott sokat. Dehogy ivott. Honnan is tudná egy harmados kapás, hogy mi a sok a barackból, mi kevés? Nem volt több az egész mindössze, mint parányi szemhunyás, befelé való nézés és mégis, karikára görbült tőle a valóság. Mint a perec. Vagy mint az óros itt ni, a kemence tetején . . . Nem szólt volna egyetlen szót az égvilágért, dehogy szólt volna. Csak lassan, félelmes nyugalommal kezdte olvasgatni Szekeres gazda mellényén a gombokat. — Esik a most is — toppant be a gazdasszony és kendőjéről lerázta a havat. — Na hát . . . mit szólsz te ehhez, Só Mihály? — kérdezte a gazda, mintha idő, tél, disznó Só Mihály gondjaira volna bízva. Só Mihálynak keresztül száguldott a fejében mindaz, amit a számára a disznóölés vagy nem ölés mellett tartogatott a mai nap; csak van jó dolga, hogy nem hagyja annyiba, ha már egyszer ilyen szépen indult. .. Felállt, de meghajolt, mert úgy érezte, hogy menten a mennyezetet éri a feje .pedig a valóságban elveszett a magas szobában apró termetével és kevés híja volt, hogy el nem rikkantotta magát. Iszonyú erejébe került, hogy nyugodtan kimondhatta: — Megölöm én, ha csákány-balta hull is . . . — s felvette az asztalról a legnagyobb kést, megmarkolta és félelmetesen jártatta körül szemét a szobában. — Hát szóljál anyja a szomszédoknak is — rendelkezett a gazda és ez a rendelkezés aztán az ajtót Só Mihály mögött végképp betette. Mert hajh, a disznóölés elé újra időtlen idő fordult, ezen időben pedig az üveg újra a Só Mihály kezébe került. A gazda unszolására pedig, ő, Szekeres András egyáltalában nem iszik. Dehogy iszik. Dehát jó ez annak, aki él vele . . . Só Mihály él vele ez alkalommal és ivott. Ivott szemérmetlenül, vadul, elszántan, ivott a szegény harmadok kapások szomjúságával és utáni minden olyan egysikba folyt. A lámpa, a gazda, a kemence és a szomszédok . . igen, a szomszédok, akik nagy kívánságok között adták kézrőlkézre az üveget. A hóesés kicsit meghökkentette, de aztán elszántan bujt be az akolba. Bátran. Elsőnek. Megöli ő, ha maga az ördög is . . . — Melyik ólba van a hízó, szekeres gazda ?! — kiáltott ki és lassan, félelmetesen csikorgatni kezdte a fogát. — A túlsó ajtón! — kiáltott a gazda ,mert a csendes beszédet darabokra tépte a fergeteg. — Melyik a túlsó, az errülső, vagy amarrulsó? — rikkantotta ki az akolbái Só Mihály és a két ajtó közt babrált. — Mondom, hogy a túlsó, na! —- feleselt a gazda, mint ahogy illik és szél elől, hó elől a gallérba húzta a nyakát. Só Mihály most már végképp megzavarodott, de aztán röhögve nyitotta ki az ajtót, ahonnan vészes száguldozással ugrott ki egy disznó, mint valami rém. A szomszédok fülére, farkára kaptak, a disznó ordított. Só Mihály késsel kereste a torkát és egyszerre minden olyan csendes lett. Nyugodalmas. A gazdasszony sietve hozta a lámpást és ekkor látták, hogy a fiaskoca fekszik oldalán a havon. A szomszédok álmélkodtalk, a gazda káromkodott. Só Mihály nem bírta tovább, bokázva zenditette rá a. nótát: — Séhaj, amit világéletömbe kerestem . . . TURBÓK ATTILA: Pengén táncolt Szánkóval jöttem, bukhatok, röppen a fagy sirálya, szárnyával a boltozatot fényesre most sikálja. pengén táncol áld táncol, tudja, hát nagyon vidám, nem alkuszik egy selypitó kalmárral, mint az apám. nem dönti jégre az idő. lékbe nem ülteti, szánkóval jöttem, bukhatok, óvnak reményem fékjei.