Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-21 / 25. szám

SAJÓ ÉS TÖRÖK

Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT

A madárvilág egy kedves eseménye jött napvilábra a madarak királya és királynőjéről. California Holly wood-jáhan történt. A nevük kapta meg a figyelmemet: Torok és Sajó. Torok a nőstény, Sajó a him. Mind a kettő harpies: gonosz, romlott, támadó fajzata Dél Amerika sas-nemzedékének. Torok, Lima, Peruból jött; Sajó, mint régebbi bevándorló, csak innen 5t. Louis-ból való. Ivan Tors hozatta őket Hollywoodba, egy most készülő filmlévay Margit jének főszereplőiül. Eme mindössze 21 soros hir nem említi e két harpies-sas magyareredetü nevét, de Ivan Torstól kaphatták a nevüket, amennyiben Ivan Tors: Törzs Iván; nevezzük tehát ékezettel: Török és Sajó-nak e két dél amerikai sas keselyüt.

Mikor párosjelenetük színpadi első próbájára hozták őket, a színen lévők ámulatára, a két harpies-sas első egymásra pillantásukra búgni kezdtek, és karmaikkal összefogództak és búgtak ... A sasok eme fajtája rendkívül falánk; nagyfalásokba habzsolja az eléje tett ételt: malacot szőröstülfíbőröstül,, nyuzpttmadárbőröket tollastól, sündisznók tüskésbőrést és hasonló undokságokat falnak. A megfigyelések szerint, mikor Sajó és Török elé rakták az ételeiket, a figyelők bámulatára, megosztva faltak. S jólakás után Sajó, a him, kitárta hétláb (seven-foot) széles szárnyait és mint a páva, büszkélkedve legénye-Ez a történet még abból az időből való, amikor a magyarok szerettek otthon üldögélni.

Az Angyalzugban például sohasem lehetett lépéseket hallani; legfeljebb éjfélkor, a kisértetek órájában, amikor mindenki aludt. Ámde az nem volt lehetséges, hogy napközben láthatta valaki a szomszédját, ha csak lyukat nem fúrt a kerítésbe. A kerítések pedig többnyire sárból voltak építve, a tetejükön mindenféle vadnövények teremtek, amelyeknek magvait a madarak hordták egyik házból a másikba, mert másvalaki amúgy is hiába kopogtatott volna velük. De a stiglincet, amely az ördögszekerek magvait piros mellénykéjében fütyürészve hozta: nem lehetett felelősségre vonni. Ugyanígy nem a szarkát sem, amely mindig a kertek végében szeret csatangolni, beljebb sohasem merészkedik, mert fél az emberektől. A cinke is maghordó madárka, ő pedig nagyon szereti a néma kerteket, ahol egyedül mulatozhat. Ilyenformán történt, hogy a kerítéseken, a kerítések mellett rengeteg csalán nőtt az Angyalzugban. A csalán bozótokká, ligetekké, sűrűségekké növekedett, miután senkinek se jutott eszébe irtani e mérges, csípős, haragos növényt. Az Angyalzugban tán örvendeztek is magukban az emberek, .hogy ez a gyűlölködő növényzet választja el őket egymástól.

De azért mindenki tudta, hogy például Anderes, aki nyáron táncmester volt, mig télen henteskedett: mivel foglalkozik igazában, Nagyhaju, ragyavert, hóbortos ember volt, — aki nem volt való erre a világra, — koldus és rongyos, — az igazság szerint régen a kertben kellene a madarakat ijesztgetni, — mégis tudott feltűnést kelteni az Angyalzugban, amikor csak egy vöröshagyma elfogyasztásához fogott is. A hagymával és a zsebkésével kiállott az udvara közepére, és onnan hangos szónoklatokat tartott:

— Bolond az egész világ, mert azt hiszi, hogy sonka vagy véreshurka nélkül nem lehet megélni — szónokolt Anderes, hogy az alvó házikókban olyan mozgolódás keletkezett, mintha a lalők, film-szereplésük felvétele után Sajót és Törököt egyketrecbe tettek. Jelenleg Los Angeles állatkertjében ők az attrakció. De az esemény csattanója, hivatalos megállapítás szerint, ami eddig még nem történt, hogy fogoly sasok párzottak volna, Sajó és Török várják a kis harpy megérkeztét.

Tanulságos ez a “vad” szerelem, mely az egymással és egymás ellen harcoló hárpia sasokat megszeliditi; nem állatiassá teszi őket, hanem szerelmi-ösztönükben engedékennyé lesznek. Érdekes, mint eme másik eset is :

Két kisfiú összeveszik egymással a kiskutyájuk feletti vitatkozásban. Mindkettő a maga kiskutyáját tartja harciasábbnak. És hogy bebizonyítsák az igazukat, füttyentenek a kutyájuknak. Szaladva jön a két kiskutya és megáll mindegyik a maga gazdája előtt. A két gyerek uszítja egymásra a két kiskutyát . , . a kiskutyák mozdulatlanul kérdőjelként nézik a gazdájukat?! Aztán egymásra néznek és közelednek egymáshoz, de nem támadólag, hanem farkcsoválva; és mikor egymásközeiébe érnek, összeteszik az orrocskájukat és eszkimó módra csókolod znak . . . s egy pillanat, és mindkettő a gazdájára támad . . . A két kisfiú szaladva menekszik két irányba, ugatva kergeti őket a kiskutyájuk.

Ez is tanúság: Mért uszittok egymásra minket, hogy marjuk, hogy tépjük és öljük egymást?! — mikor mi nem haragszunk egymásra. Miért nem egyenlítitek ki egymásközötti bajaitokat nézeteltérésteket TI magatok! S hagyjatok minket békességben élni.

kók leakasztanák magukat a szegekről, ahová régen felköltötték életüket. Holott a hús voltaképpen csák a vadembereknek vagy a vadállatoknak való nem pedig rendes polgárembernek. Az igazi erő — a szellem, a fantázia, az eszprit, a nagy gondolat és a táperő a vöröshagymában van. Ez hosszabbítja meg az életet, ez mulasztja el a betegségeket. Ez teszi hűségesekké a nőket, hogy még bolhafogdosás közben sem gondolnak a hamiskodásra.

Anderes meghámozta a vöröshagymát és nagy passzióval enni kezdte a levágott gerezdeket. Sustorgott, recsegett, harsogott fogazata alatt a hagyma, hogy kitüzesedett az arca, megizzadt a homloka. A szomszédság persze, amely a kerítések mögül vagy a padláslyukakból leste a bolond Andercset: nagy csodálkozással nézte Anderes táplálkozását. És a sánta szabó igy szólott a feleségéhez:

— Keríts nekem egy vöröshagymát, megéheztem.

Máskor, őszi vermelések idején Anderes megint csak kiállott az udvarára és káposztafejet tartott a kezében. A káposztának kivágta a torzsáját és ropogtatva ette a kemény gyökeret.

— Hm, milyen balga voltam eddig? — morfondírozott magában, mintha valami nagy felfedezést tett volna. Mire a megritkult csalánbokorban, de a száradozó bozótokban, a kerítéseknek állított nádcsomókban, de még a télire való kukoricaszárakban is, amelyek a házak elkülönítésére szolgálnak: zörgés támadt, mintha szél kerekedett volna. Pedig csak a szomszédság figyelt fel Anderes szónoklatára.

— Balga voltam, mert azt hittem, hogy a káposzta csak savanyítva, főleg pedig töltve élvezhető —, folytatta Anderes, amint a káposzták torzsáit vagdalta és ropogtatta fogaival —, pedig a káposztának a levele csak a kecskének való, nekünk, embereknek, a káposztagyökeret teremté az Isten. Ebben van az erő, mint akár a csontban. Ebben van a halál ellen való védekezés, mint

akár a jámbor életben. Ebben van a jó, finom, nyugodt álom, ami csak kevés embernek az ajándéka. Bezzeg én gondtalanul alszom, mert a káposztának csak a torzsáját eszem.

— Hozzatok fel a veremből egy káposztafejet —, szólt suttogva hozzátartozóihoz a gazdag timármester, aki harmadik szomszédja volt Andercsnek, de egyébként még a köszönését sem szokta fogadni.

No de muladozott az idő, a fák és bokrok mind távolabbra mentek az emberektől, mintha szégyellenék kodusságukat, késő ősz lett, Anderes tökmagot pirított és olyan hangos szóval dicsérte a tökmag jóságát, egészségességét, tápláló erejét, hogy aznap még a háziurak is tökmagot ebédeltek az Angyalzugban. Különösen azok, akiknek valamely vétek nyomta a lelkét. És valamiképpen könnyebben érezték magukat a tökmag elfogyasztása után. Majd mindenféle aszott kökényekkel, a földben felejtett répákkal, kalarábékkal állott ki Anderes az udvar közepére és messzihangzó szóval dicsérte azoknak a mezei növényeknek a jóságát, amelyek egész esztendőben érnek és igy olyan erőre tesznek szert, mint azok az idegemberek, akiket a halál se mer bántani. Nem, sehogy se lehet meghalni annak, aki a földben felejtett kalarábéval táplálja magát, mert ez még a tormagyökémél is erősebb.

— Főzzetek ebédre kalarábét — intézkedett háznépével a gazdag boltos, aki már réges-régén semmit sem tudott enni, mindent kiadott a gyomra. És a kalarábéból egy tállal evett.

Igazi ideje Andercsünknek azonban télen következett be. Disznóöléshez azonban nem hívták, mert kiment a divatból. Otthon ült tehát és mindenféle szerkezeteket állított fel a varjak fogdosására. Ezek a madarak ugyanis még Andercset is meglátogatták, mert még nem tudták, hogy milyen szegény ember őkelme. A mély hóba mindenféle csapósavakat, hurkoltat, csapdákat dugdosott és az udvarát ellepő varjakra rádörrentette az ajtót, hogy azok ijedten elmenekültek a kopárságból. De néha egy-két varjú zsákmányul maradt a csapóvasakban.

A varjulevessel — mert hiszen levesnek főzte meg Anderes a vadmadarakat — kiült a ház eresze alá ét ott fújta hütögette a forró levest. És igy beszélt:

— Most már tudom, hogy miért hal meg annyi ember a világon, akinek módjában volna akár a legfinomabb pástétomokkal táplálkozni!

Andrecs szavaira most nem rezzentek meg, a csalánok, sem a bokrok, sem az örökösen rekesztő, reszkető, zirgő-zörgő kukoricaszárak ,-téiL volt, kopár és üres minden az Angyalzugban is. Csak a padlásokon hallatszott valami dörömbölés, mintha unatkozó kandúr kergetné a száradó diókat.

— Most már tudom, hogy az emberek botorul élnek, nem azt eszik, amit enniök kellene, hanem mindenféle haszontalanságokkal töltik meg a gyomrukat. Ártatlan állatok húsával ,amely állatokat maguk mellé szoktattak meg alattomban. Pedig abban az állatban, mely az ember közelében, az ő táplálékán növekedett fel: annyi erő sincs, mint magában az emberben. Csak a vadban, a szabad természet gyermekében van erő, mert ő távol él az emberektől és magára van utalva élete fenntartásában. Ugyanezért egy tányér varjulevest nem adnék oda egy tányér legfinomabb tyuklevesért sem, mert a varjú a madarak igazi őse. Ő az a madár, aki mindent megeszik, amit a világ neki kínál. Ő az a madár, amely összeszedi magába a holtak és elvenek erejét, mert egyformán megeszi a holtat és az elevent. Ő az a madár, amely a legkisebb hulladékon is elél, mert abból is kiveszi a nagy természet erejét. Éljen a természet, amely a varjúban összpontosította a világ erejét.

A nagybeteg boltos hallván Anderes szavait, félretolta a finom pecsenyéstáiakat ágya mellől, felkelt és mezítláb végigment az udvaron, hojjy a varjufogó csapóvasat felállítsa.

sen berzenkedett Török körül. Ezt latva a figye-KRUDY GYULA:

VARJULEVES