Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-21 / 25. szám
13. oldal VIDÁM SAROK: HÁROM KIS TÖRTÉNET Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE iNe vegyék tőlem rossznéven, hogy a multit idézgetem. Elmondok három kis történetet. Hát kezdem két érdekes vámvizsgálaton. Az egyik Környei Bélával a nagy tenoristával esett meg, aki egyik diadalmas nyugati vendégszereplés körútjáról volt hazatérőben, amikor a határon a vámhatóság szigorú közege belépve a hálókocsi fülkéjébe udvariasan feltette a kötelességszerű kérdést a nagy művésznek: Van-e valami elvámolniv^lórja? — Hát hogyne volna? — mondta Környei készséggel. Három méter brüsszeli kézimunka csipke, két liter párisi Guerlain partfőm, 500 darab havannai Henry Clay szivar, külön a számomra készitve, továbbá . . . A finánc eleinte meghökkenve bámult rá, majd elmosolyodott és közbevágott: — Köszönöm művész ur! És örülök, hogy ilyen jó kedve van. — Majd kacsintott és tovább folytatta ellenőrző útját. Környei ezt a történetet igy fejezte be baráti társaságban: — Látjátok? Ez a becsületes őszinteség jutalma. Valóban ennyi vámköteles holmival tértem haza, sőt még többel, de ezt már a derék vámtiszt nem is engedte bediktálni. A másik vámtörténetet Ihász Lajcsi mesélte el, aiki olyan könnyen vette az életet, ahogy egy jóizü cigarettát szív el valaki. A jó cigarettákat valóban nagyon szerette, az egyiptomiakat különösen. Az I. világháború után a valutáris nehézségek következtében ilyesmit odahaza nem lehetett beszerezni. De ő egy ügyes trükkel megszerezte a nyugati vízumokat, és néhány hétre ellógott Párisba. Be is szerzett vagy háromszáz darabot kedvenc egyiptomi cigarettáiból. (No. de hogy hozza át a határon. Tudvalevőleg csak 100 darabig vámmentes az ilyesmi, ez is csak nyitott dobozban. Ihász Lajcsi a határon leszállt az Orient express hálókocsijából, könnyed és magabiztos lépésekkel, balkeze kisujján egy elegáns hosszúkás csomagot himbálva, jobbjában kézitáskájával és nagy poggyászának a kulcsával ment a vámhivatal felé. Mikor a vámhivatal ajtajához ért, megjátszott, ideges tanácstalansággal nézett Időiül, végül a bejáratot őrző inspekeiós vámőrhöz fordult: Ugyan kérem, legyen szives már ezt a kis csomagot tartani, amig a vámvizsgálaton átestem. S azzal a hosszú cigaretta göngyöleget, mosolygó arccal, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal átadta a jámbor osztrák pénzügyőrnek, aztán odabent azonnal felnyitotta bőröndjét és fölényesen tolta oda a vámtisztek elé ellenőrzés végett. Azok persze semmi elkobozni valót nem találtak és útjára engedték Ihászt. Hősünk annak rendje módja szerint összecsukta pogygyászát, majd kivette a cigarettás dobozt a meglepett pénzügyőr kezéből, és kedves mosollyal megköszönve szívességét, búcsút intve távozott ... Befejezésül álljon itt egy csinos kis történet Krúdy Gyuláról és Sugár Károlyról. Sugár Károly a színművész jó barátságban volt Krúdy Gyulával. Hü szesztestvérek voltak mindaddig, mig egy csúnya őszi estén, az óbudai Kéhli borházban össze nem kaptak valami ostoba semmiségen. De Kéhliék bora olyan erős volt, hogy az ilyesmi nem maradhatott nyom nélkül, és igy a két férfi attól kezdve nem beszélt egymással, holott továbbra is szorgalmasan látogatták kedves esti tanyájukat. Egyik este is ott borozgatott a horihorgas iró az egyik asztalnál, és a fura, külöpc színész a másiknál. Nem szóltak egymáshoz egyetlenegy szót sem, pedig csak ketten voltak az ivóban már másfél órája. S ekkor berontott nagy lármával három berúgott osztrák katonatiszt. Kardcsörtetve, ordítozva rendeltek italt, és kivont karddal kezdték verni az asztalt éppen Sugár előtt, aki csendesen olvasgatta esti lapját. Az egyik tiszt kardjával a színész újságját kettéhasitotta, és ráorditott: Te Kossuth hund! Hinaus! Ekkor felállt a sarokban Krúdy, tempósan odalépett a randalírozó hadnagyhoz, szótlanul mellenragadta — mindig szűkszavú ember volt —,waffenrokjánál fogva felemelte és célirányosan odavágta a másik, szintén hepciáskodó kamerádjárhoz. Majd a harmadik okvetetlenkedő társukat egy bal egyenes segítségével, az előző kettő földszinten elhelyezett halmára hajította. Majd odaszólt a kissé megszeppent, erősen meglepődött Sugárhoz: — De, azért nem békülünk! ♦ * MAGYAR ÚTTÖRŐK AMERIKÁBAN: '48-AS HONVÉD EMLÉKÉT ŐRZI PALATKA FLORIDAI VÁROS Palatka, Fia. 1973, junius hó... A Wounded Knee-ben lefolyt 69 napos indiánháború kapcsán érdemes feleleveníteni egy magyar vonatkozású esetet a múlt századból. Hőse Bírta Ferenc, az erdélyi Palatka községből származó magyar legény, aki a sabadságharc bukása után kénytelen volt menekülni, hiszen sok falujabélivel együtt Bem zászlaja alatt harcolt. Mint kazánfűtő kelt át az óceánon, s a floridai Jacksonville városkában telepedett meg. Eleinte rakodómunkásként dolgozott a kikötővárosban, de fél év múltán csónakkal elindult fölfelé a St. John’s folyón, az akkor még uttalan, ember nem lakta vadonba. Kiszemelt egy megfelelő helyet, s nekilátott házat építeni. És itt kezdődik Kari May tollára emlékeztető története. Az indiánok megtámadták a területükre bemerészkedett sápadt arcút, aki azonban nem hagyta magát: egyet megölt közülük, kettőt megsebesített, de azután elfogták. Mielőtt kinzócölöphöz kötötték volna, indián szokás szerint előadhatta védekezését. Csekély angol tudásával sikerült megmagyaráznia, hogy nem amerikai, nem angol, nem spanyol, hanem a nagy vizen túlról menekült ide, mert az ő törzsét is leigázták, akárcsak az indiánokat. A főnöki tanács végülis úgy döntött, hogy ez nem igazi “sápadt arcú”, és ha hajlandó elfogadni a megölt indián feleségét és gyermekeit, felveszik a törzsbe. 1857. október 28-án a jacksonvillei misszió lelkésze a következő jelentést küldte egy, a vadonban lefolytatott házszentelésről: “Innen öt ven-egynéhány mérföldnyire délre, a St. John’s folyó jobb partján épült házban lakozik Franciscus Bírta, aki indián származású aszszonyát és annak gyermekeit, szám szerint hármat a katolikus vallásra áttéritett és az említett asszonyt hites feleségül vévé. Halászok és nyomkeresők szóbeszéde szerint a nevezett Birta valamilyen módon a seminole indiánok törzsének tagjává lett. Hogy mi igaz ebből, azt nehéz eldönteni, annál is inkább, mivel Birta az osztrák birodalom menekültje, csak nehezen képes magát megértetni •'.kár angol, akár spanyol nyelven.” Akárcsak a Winnetouban szereplő Kleki Petra. Az indiánok megkedvelték, gyakran használták fel közvetítőnek a fehérek felé. Földműveléshez Székely-Molnár Imre fogott, ő oltotta be az első floridai vadnarancsot, s 1868-ban egy utazó naplójában már ezt olvashatjuk: “Embertől távolt egyseire csak. viruló narancskert és ápolt veteményes tárul elénk, egy magányosan élő fehér ember és tucatnyi barátságos indián keze munkája . . .” 1872-től már Írásos nyoma van, hogy a település neve Palatka. Vándorkereskedők is gyakran forogtak arrafelé, s az egyiket az indiánok — miután “tüzes vízzel leitatta é scsunyán becsapta őket — megölték. A szomszédos erődből kivonult megtorló csapatokat azonban Birta meggyőzte az indiánok felháborodásának jogosságáról. Amikor erre az erdőbe menekült indiánok előjöttek, a kapitány mégis Kivégeztetett nyolcat közülük. Erre a vörösbőrüek ásták ki a harcit bárdot. Birta közbenjárására azonban ismét megszületett a megegyezés. De a zindiángyülölő kapitány megint szavát szegte. Éjszaka a folyó felől akart rajtaütni a falun. Terve kitudódott, s a katonák csónakját Birta Ferenc fogadta: — Kapitány ur, ezt a földet szerződés védi, és aki rátesi a lábát a katonái közül, azt magam verem a folyóba! A kapitány mégis kilépett, mire Birta belökte a folyóba, az indiánok előretörtek s hat katonát megöltek. Birta katonai hadbíróság elé került, de egy év múlva felmentették. Az indiánok persze ezalatt sok kellemetlenséget okoztak a fehéreknek, még az erődöt is lerombolták, s a helyőrség tagjait megölték. A zavaroknak végül a “nagy indiánháboru” vetett véget, amely a vörösbőrüeket messze délre, a mocsarak közé szorította. Palatka leégett, akárcsak erdélyi névelődje kétszer is a szabadságharc során. Az Erdélyből Amerikába vetődött Birta további sorsáról nem tud a krónika. Sok magyar helységnév tűnt el azóta Amerika térképéről, s vett fel angol nevet — Palatka azonban ma is megtalálható Floridában, Gainsvilletől kőhaj itásnyira, nem messze St. Augustine-től a St. John’s folyó partján, s áőrzi a floridai narancsot meghonosító magyar honvéd emlékét... Az elsüllyedt Andíea Doria kincsei (Folyt, a 12. oldalról) újabb meghökkentő látvány: a szórakozó utasok nylonhálókkal halászgattak. Ezek a hálók az elmerüléskor elszabadultak, tömegével nyelték el a kisebb-nagyobb halakat .amelyek a háló szorításából nem tudtak többé szabadulni. Nem jutva élelemhez, elpusztultak a sürüszövésü hálóban, amely megakadályozta, hogy ők maguk zsákmányai legyenek a mélyvizi ragadozóknak. Most “holtan lebegtek életük közegében”. ELSODORT VAGYON A hajó belseje összekuszálódott fémalkatrészek, drótok, rudak, hátborzongató szövevénye. A légmentesen záró berendezések felmondták a szolgálatot, igy valószínű, hogy a hajó berendezéseivel együtt minden más “legendás kincset” is elsodort az ár. A kiemelést azonban mégis rentábilissá teszi a hajóroncs érteke. Bruno Vailati jelentése alapján dolgozták ki a munkatervet; a kiemelési munkálatok átnyúlnak majd a következő esztendőbe is, minthogy a munka végzésére lényegében csak egyetlen hónap, a nyugodt julius alkalmas. A “Sea-Lab” — tenger alatti laboratórium — különleges változataival kezdik meg a munkát. Ott találják majd azt a fémtáblát, amelyet Bruno Vailati és társai forrasztottak a hajó oldalára, közvetlenül a név alatt. A táblán a következő vésett szöveg áll: “Eljön a nap, amikor a lehetetlen lehetségessé válik és az Andrea Doria ismét meglátja a napfényt.” Maron Ferenc
