Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-21 / 25. szám
12. oldal MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN: ECY PESTI ÚJSÁGÍRÓ BRAZÍLIAI BARANGOLÁSAI Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A hatvanas években valahányszor egy-egy magyar ujságiró jött Brazíliába, kapcsolatot keresett velem. így ismerkedtem meg Harmat Endrével is, aki az egyik budapesti pesti napilap belső munkatársa s akinek több útikönyve jelent meg az elmúlt években. Hoszszan elbeszélgettem a rokonszenves újságíróval, aki másfélkéthómapos brazíliai tartózkodása során néhány napot Sao Pauloban töltött. Sokfelé járt s aztán “Brazíliai barangolások” címmel megírta útikönyvét, mely a múlt év végén a Gondolat kiadó “Világjárók” sorozatában jelent meg. Mint “brazil”, kíváncsian vettem kézbe a könyvet. Mit látott meg pesti kollégám abból a hatalmas, Európányi országból néhány hét alatt — melynek megismeréséhez egy emberöltő is igen kevés. Harmat rutinos, könnyen iró riporter. Ösztönös ujságiró-szimattal pontosan megérzi, mit érdemes és mit kell megírni? De igen jól választotta ki a forrásul használt olvasmányokat is, hogy a brazil múltban és a jelenben tájékozódjék. Persze a brazil múlt csak satírozott mult a jelenhez, amelyet természetszerűleg sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak talál. Mint minden útikönyvnél, nála is azok az érdekes, izgalmas részletek, amelyekre a személyes élmény üti rá a hitelesség pecsétjét. Igen jól megláta a brazil jelen ellentmondásait, megoldatlan problémáit, a brazil politikai élet nem egyszer groteszkül ható talányait, ám összegezésében, véleményalkotásában megfontolt és higgadt. Nem mond könnyelmű Ítéletet, nem egysikban láta a problémákat és minden során érezni, mennyire megfogta ez a roppant ország, sokszínű népével, sokféle kultúrájával ,sokféle vallásával és eredeti művészetével. Harmatot megragadta Rio de Janeiro szépsége, Bahia patinája, érzékelte Sao Paulo lüktető ritmusát és meghökkentette Brasilia, az uj főváros bátor újszerűsége. Megsejtett valamit Amazónia titokzatos világából éppúgy, mint a végtelen déli pampákból. A lelkiismeretes riporter buzgalmával nézett utána mindennek, a népszaporulat, az ipari termelés és az infláció statisztikai adatainak, hogy az összefüggéseket megértse és megértesse. Igyekezett érzékeltetni árnyalatokban is az utolsó évtizedek politikai változásait, azok rugóit és a sokszor imponáló számok mögött az élet, a mindennapos valóság problémáit. Amit a brazíliai magyarokról ir, csak néhány villanásnyi pillanatfelvétel s éppen ezért eléggé elnagyolt. Nem világit rá a valóságos problémákra, de hisz nehezen is értheti meg az emigráció sorsszerűségét, drámáját az, aki nem emigráns, hanem utazó riporter. S persze, akad a könyvben néhány elírás, különösen a brazil múlttal kapcsolatban, — amikor pl. Aleijadinhoról azt írja, hogy “aránylag fiatalon” halt meg, amikor éppen 84 évig élt, s ebből a második negyvenet leprásan — de ezt valóban csak az veszi észre, aki nem néhány hetet töltött Braziliában, hanem néhány évtizedet ... A “Brazíliai barangolások” — már csak a cím szép alliterációja miatt is — szórakoztató és hasznos könyv és az olvasó egyfajta átfogó képet kap s fogalmat alkothat magának erről a hatalmas országról, melynek jelentősége nagyságánál, délamerikai kulcshelyzeténél, robbanásszerűen növő népességénél, kimeríthetetlen természeti kincseinél fogva évről-évre csak növekszik. CÁPÁK KÖZT . . . AZ ELSÜLLYEDT ANDREA DORIA KINCSEI Egy nemzetközi bizottság terveket dolgozott ki a 17 évvel ezelőtt elsüllyedt olasz luxushajó, az Andrea Doria kiemelésére. Az előirányzott munkálatok tetemes összegbe kerülnek, de maga a hajó legendás értéket képvisel. Szakértők szerint a kiemelés költségei sokszorosan megtérülnek. Az előkészítő munkálatokat ez év nyarán kezdik meg az olasz, amerikai és svéd vállalkozók együttműködésével. * * * 1966. julius 25-e, éjszaka 11 óra. Az Andrea Doria olasz luxushajó teljes fényárban úszik New York felé, ahol másnap délelőtt kell kikötnie. Most a Nantucket sziget közelében jár, 45 mérföldre a partoktól és 200 mérföldre a new-yorki kikötőtől. A tenger nyugodt, teljes a szélcsend, de szokatlanul sürü a köd, valóságos gomolygó felhőként terjed szét a viz fölött. Az Atlantióceánnak ezt a részét a tengerjárók általában úgy ismerik, amelyik mindig valami előre nem látható időjárási meglepetéseket tartogat; az év tizenegy hónapjában hurrikánok söpörnek itt végig, csak júniusban van viszonylagos nyugalom. A BÚCSÚ ÉJSZAKÁJA A hajóóriás utasainak többsége alszik, mások a csomagolás utolsó tennivalóit végzik, igen sokan vannak a Nagy Szalonban is, ahol estélyi ruhába öltözött nők és férfiak töltik vidáman a kikötés előtti bucsuéj szakát. Egyszer csak a hajó hirtelen élesen fordul; a ködből egy másik hajó körvonalai bontakoztak ki váratlanul. Aztán irtózatos lökés, recsegés, ropogás, az Andrea Doria 11 emeletéből hét belesodródik a tengerbe a ha'jótest közepén támadt hatalmas résen, az óriási hajótest minden izében remeg, majd lassan oldalára dől. Iszonyú a pánik: hálóruhás, pizsamás, estélyi Öltözetű emberek csúsznak, zuhannak az oldalra dőlt fedélzeten és a hajó belsejében. Egy ’’Stockholm“ nevű svéd luxushajó “gázolta el” az Andrea Doriát. A ködös sötétben azonnal megindult a mentés: a Stockholm és az odaérkezett mentőhajók fedélzetükre vesznek 1752 embert — ötvenen eltűntek a hullámokban. Máig sincs tisztázva, hogy miképpen következhetett be az összeütközés ; a hivatalos vizsgálat szerint a katasztrófát valószínűleg az okozta, hogy az időjárási körülmények miatt mindkét hajó elektronikus radar-jelzőrendszere felmondta a szolgálatot. A biztosítási tárasságok kifizették a 22,5 millió (akkor még nem lebegő) angol font kártérítési dijat, s ezzel az Andrea Doria-ügy lekerült a napirendről. A hajó is eltűnt: 1 órával az összeütközés után elsüllyedt, s oldalra dőlve elfeküdt a 240 láb mélységben húzódó tenger alatti homokpadon. Minden tengeri katasztrófát bizonyos idő múlva legendák vesznek körül, s ez alól az Andrea Doria sem volt kivétel. Hírek keltek szárnyra arról, hogy a hajóval mérhetetlen kincsek tűntek el a mélyben. A szobrok és festmények valóságos szépművészeti múzeummá avatták (ezek nyilvánvalóan tönkrementek a vízben), de megmaradtak és jelentős vagyont képviselnek az egyéb berendezési tárgyak, a személyi értéktárgyak, ékszerek ,prémek, s a luxushajó arany és ezüst diszitményei. A Nagy Szalonban egy tömör ezüst domborműves tábla van, értéke 400,000 “akkori” dollár. A páncélszekrényben mintegy 3 millió dollár készpénz és egyéb érték. 15 ezer palack drága bor a raktárban s a hajófenken 200,000 kézbesítésre váró csomag, feltehetően értékes tartalommal. Olyan hírek is szárnyra keltek, hogy utibőröndben elrejtve csempészett aranyrudak voltak útban a hajón Amerika felé. Nem meglepő, hogy a katasztrófát követő csaknem minden évben alkalmi kincskeresők egész serege lepte el a Nantucket sziget környékét. A kutatások baljóslatuan kezdődtek: egy búvár meghalt, sokakat a cápák rémitettek meg és a viz alatti kincskeresés abbamaradt. 1968-ban kutató-szakember, Bruno Vailati olasz óceanográfus szakember kezdte meg a munkát az Andrea Doria sírja körül; két társával, A1 Giddings, amerikai oceanográfussal és Stefamo Carletti olasz mélyvizi fotóssal merült le a mélységbe és átvizsgálta a Andrea Doria “holttestét”. “240 láb mélységben vagyunk az Atlanti-óceánban” — irta jelentésében Bruno Vailati. — A kavargó viz szurokfekete és jéghideg, kezeink dermedtek. A viz alatti fényszórók tompa sugárnyalábokat fúrnak a sötétségbe. A fény idevonzza a cápákat; egyik hatalmas példány kíváncsian nézte a fényt, felénk úszott, aztán meggondolta magát, megfordult és eltűnt a sürü feketeségben.”. “HÓESÉS A TENGER ALATT” A sziget körül rendkívül gyors a tengeráramlás még a nagy mélységben is. A lemerülőket sodronykötél rögzíti egy halászhajóhoz: “ezen a kötélen függ az életünk”. Több napos lemerülés után végre felfedezték az elsüllyedt Andrea Doria sötét testét. “Lassan felismertük az ember alkotta formákat, elővettük az árammal működő drótkeféinket, leszedtük a lerakódást a hajótest oldaláról és egyszer csak kibontakozott a név: “Andrea Doria”. (A hajót arról a hires génuai flottaparancsnokról nevezték el, aki 1528. április nyolcadikán, négy és fél évszázada tönkreverte V. Károly hajóhadát a nápolyi öbölben.) A merülök 16 percet töltöttek a vízben, s minden merülés után egy óra hosszáig egy különleges keszonban tartózkodtak. Három hétig vizsgálták a hajóroncsot; a művelet végére egyébként 9—12 kilót fogytak. Mindhárman gyakorlott, Cousteau kapitány által is jól ismert mélyvizi búvárok. “Minden korábbi élményünk és tapasztalatunk elhalványult a Nantucket-nél” — Írja Bruno Vailati. “Minden merülésnél úgy éreztük, mintha öngyilkosságot követnénk el. A legnagyobb veszélyt a cápák jelentették: néha valósággal forrt a viz ezektől a hemzsegő bestiáktól. Fémkalitkában kellett dolgoznunk: Giddings a filmfelvételek miatt olykor kimerészkedett — kétszer a robbanó szigony pontos találata mentette meg az életét.” Ebben a fémkosárban “tapogatták végig” a cápák között az elsüllyedt hajó testét. A kisebb halrajok és a planktonok úgy kavarogtak a búvárok körül, mint egy téli vihar hópelyhei. “Fantasztikus látvány volt, amelynek télies jellegét aláhúzta a jéghideg viz. Ez a víz alatti hóesés épp olyan Iidércnyomásos látvány volt, mint a cápák kísérteties keringője.” Az oldalán fekvő Andrea Doria 700 láb hosszú teste ledőlt felhőkarcolónak látszott. A mentőcsónakokat, amelyeket az összeütközéskor az oldalradőlés miatt nem tudtak leengedni, egytől egyik elsodorta a tengeráramlás. A hajó hátsó részén (Folyt a 13. oldalon) Kutasi Kovács Lajos
