Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-14 / 24. szám
11. oldal HOMOKI ERZSEBET i LELKI KLINIKÁJA i FONTOS TANÁCS JELIGE. — Kedves Miss Homoki, őszinte választ várok a kérdésemre. A családunk 56-ban jött ki, akkor én még kis lány voltam. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába. Most 24 éves vagyok é« bankfiókban dolgozom. A szüleimmel lakom 26 éves bátyámmal együtt, ő áruházban raktárban dolgozik. Édesapám már nyugdijas. A nyugdíj és kettőnk fizetése nem túlságosan sok. Nagyon szerényen kell élnünk. Bejár ide az irodába egy ügyfél, egy nagyon jómegjelenisü férfi. Láttam, hogy fontos lehet a banknak, mert mindig a manager beszéli meg vele az ügyeket. Körülbelül egy év óta mindig hozzám jött és velem intéztette az ügyeit. Látom, hogy nagy betétje van, egyik része le van kötve időre és a csekkszámláján nagy forgalmat bonyolit le, ingatlanügynök, sok pénz forog a kezén. Többször beszélgettünk, aztán egyszer meghívott. Elmondta, hogy elvált ember, gyermeke nincs, a házasság csak két évig tartott, mert a felesége majdnem tönkretette az életét. Az én családom után is érdeklődött. Ő azt mondta, hogy nagyon megszeretett engem, szeretne elvenni, de az első feleség példájából tanulva több kikötése van. Én vezetem a háztartást, a költségekkel azonban pontosan el kell számolnom. Uj ismerős csak olyan lehet, akit ő alkalmasnak tart. Barátnőm csak az lehet, aki ellen neki nincs kifogása. A leveleimet felbontja és ha én irok levelet, meg kell mutatnom neki. Vendégeket csak ő hivhal meg és az ő tudta nélkül nem fogadhatok el meghívást. A szüléimét és a bátyámat havonta egyszer hívhatom meg. Látta rajtam, hogy mennyire meglepődtem és hozzátette, hogy ha látja, hogy nem viszem túlzásba a dolgokat, akkor később szó lehet a feltételek enyhítéséről. Mondja meg kedves Miss Homoki, hogy menjek-e hozzá. VÁLASZ. — Ugylátszik ez nem is olyan ritka férfitipus. Néhány év alatt már több, majdnem pontosan ilyen kérő esetében kértem tőlem tanácsot lányok sőt házasságban tapasztalt elvált nők is. A maga számára csak meg tudom ismételni a tanácsomat. Inkább menjen börtönbe, mint ebbe a házasságba. A leveléből látom, hogy tépelődik ugyan, de azért hajlik hozzá, mert alighanem megszéditette egy kicsit a férfi jó megjelenése és nem utolsósorban az, hogy gazdag. De van olyan apollói szépség és van olyan gazdagság ami megéri a megalázást és az életfogytiglani rabságot? A kérője, beszélhet amit akar, nem más mint egy betegesen zsarnoki hajlamú ember. Kínszenvedés lenne mellette az élete. Nem felesége lenne, hanem rabszolganője. Nem egyenrangú házastársat lát a feleségben, hanem háremhölgyet. A török szultánok tartották ilyen rabságban a háremhölgyeket és ha valami nem tetszett nekik, akkor bőrzsákba varrva befojtották őket a Boszporusz vizébe. Lehet, hogy ő nem fojtaná meg magát, de maga rövid idő alatt lelkileg megfulladna. Azt ígérte, hogy ha jól viseli magát, akkor szó lehet a feltételek enyhítéséről. Hát kicsoda ő? Talán államelnök, aki kegyelmet ad a jó magaviseletü fegyencnek? Szerinte az első felesége majdnem tönkretette az életét. Szerintem valószínűbb, hogy ő akarta tönkretenni az asszony életét, de annak több esze volt és otthagyta. Magának még több esze legyen: hagyja ott még mielőtt elkezdené. 24 évével nem sürgős rabszolganőnek szegődni, jön még jobb lehetőség. Érdemes addig szerényebben élni * * * IGAZSÁG? — Kedves. Homoki Erzsébet, látom, hogy nem elfogult a nők javára és ezért bizalommal kérdezem meg, hogy mi a véleménye a nők igazmondásáról. 42 éves férfi vagyok, sok nőt ismertem meg és sokkal volt közelebbi kapcsolatom is, mondhatom, hogy akármilyen kapcsolatban voltam is velük, vagyis csak ismerős volt vagy barátnő, mindig éreztem, hogy amit mondanak az nem teljesen igaz, nem egészen igaz és én őszintén megmondom, hogy emiatt nem tudom úgy tisztelni a nőket ahogy kellene. Röviden összefoglalva az a gyanúm, hogy a nők nem mondanak igazat. így van ez? VÁLASZ. — Szó sincs róla. Egyik részük a felét mondja, a másik a dupláját. * * * MRS. E. S. — Kedves Erzsébet, olvastam annak a hölgynek a levelét, aki panaszkodik, hogy a mai gyerekeket nem nevelik. Én is mondok valamit a nevelésről. Két kislányom van és a női rokonok, barátnők, szomszédasszonyok folyton tanácsolják, hogyan neveljem őket. Én pedig úgy szeretném nevelni a gyerekeimet ahgyan én gondolom. Hogyan segítsek ezen, mert senkivel sem szeretek vitatkozni. VÁLASZ. — Nem ritka jelenség amit leir. Nem érdemes vitatkozni miatta, inkább mosolyognivaló, hogy minden anya kitünően tudja nevelni mások gyermekét, csak a sajátját nem. Hallgassa meg a kéretlen tanácsadókat békésen, aztán tegye azt amit maga akar. FÉRFI SAROK: ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Nagyon jól tetszik kinézni, tanár ur, de elnézést kérek, megint nem készültem. Hazudhatnám, hogy fájt a fogam, vérzett az orrom — nir\cs értelme. Elmúlt a kis mellébeszélések ideje. Megmondom, mint férfi a férfinak — mit számit ma már köztünk az a tizenöt év korkülönbség — megmondom őszintén . . . Á, dehogyis a matematikáról van szó! Nem készültem a negyvenéves érettségi találkozóból. Gyenge mentség, tudom, hogy nem értem rá. Pedig igy van. Túlterheltem magamat, mindenféle mellékessel. Az első világháború alatt születtem, a másodikat túléltem valahogy. Megtanultam irni-olvasni, ez is fárasztó következményekkel jár. A tévedéseket sem tdják ingyen, és dolgozni mindig kellett. Sohasem laktam kolostorcellában, puszta szigeten, toronyban — a közösség és a család is csak úgy eszi az ember idejét. Repültek az évek, észre sem vettem. így történt, tanár ur, hogy készületlenül ülök itt a banketten, az étlap furcsán mozog a kezemben, a gyomrom és torkom között egy ólomdarab szaladgál, nem is vagyok éhes. Éppen úgy. mint . . . Hogy miért nem blicceltem el ezt az órát? A sors kihívása, játék a veszéllyel, vagy ördög tudja, miért. Tessék elhinni, spártai jellem, római akaraterő kellett ehhez, amikor csak kifogásokkal tudtam volna felelni a matematika, a földrajz és egyéb tárgyak szakmai kérdéseire. Aránylag keveset lógtam annak idején, szerencse is van a világon, gondoltam, no de most, az adott helyzetben^ miféle szerencséről lehet szó? Csoda sem fog történni, ezt rögtön éreztem, amint nagy nehezen kinyitottam ugyanazt a faragott tölgyfakaput és akadozó lélegzettel kapaszkodtam fölfelé ugyanazokon a lépcsőkön. Felelni nem tudok, csodák nincsenek, mégis mentem — lesz, ami lesz. A folyosón gyülekeztünk, többé-kevésbé elhízott kóbor lelkek, lassan mindenki felismert mindenkit, megszálltuk az osztályt, ahol utolsó gimnáziumi évünket töltöttük, az érettségi reményéiben és árnyékában. Bepréseltük magunkat a padokba, és a ‘‘névsorolvasásnál” ha csoda nem is, valami azért történt. Mind összetartoztak a megjelentek. Akik megmaradtunk és itt maradtunk, tizenöten a negyven diák közül, és a tantestületből Ön egyedül, tanár ur. Gyászemlékezés illeti a halottakat, jókívánságokat irtunk a betegeknek, és kézről kére mentek a távolból érkezett levelek. A találkozóra természetesen mindenkit meghívtak a szervezők. Csaknem mindenki válaszolt, Svájctól Ausztráliáig terjedt ki az üzenetváltás. Beszámoltak a fiuk az életükről, munkájukról, családjukról. Jól megy a soruk, vagy kevésbé jól, egyformán sajnálkoztak, hogy nem lehetnek köztünk. Mi is őszintén sajnáltuk. Egyetlen levélben sem volt fölényes dicsekvés, zavartalan öröm. Boldogulás, titkolt vagy hangos honvággyal, fájó emlékezéssel — ez a tényközléseik zenei felhangja. Boldogulás igy-ugy, fájó emlékezés az ifjúságra — ez jutott az ittmaradóknak, honvágy nélkül. Sokan közülünk évtizedek óta nem látták egymást, néhányan rendszeresen találkoznak. Alig valami különbség az összetartozásban. Budapesten és az országban, együtt vagyunk. Ugyanazt akarja a főállatorvos és a raktárkezelő, ugyanaz bosszantja ebben az itthoni világban a nyugdíjazását alig váró könyvelőt és az “elpusztíthatatlan” sportembert (már edzővé lépett elő). Ebből nem készültem, tanár ur. Ahogy a kusza évtizedekből, változó és változatlan karakterekből, egyenes és tekergő életutakból összetartozás lesz, egy tisztes számjegyű érettségi találkozón. Meghatottságból nem készültem, miért szégyelljem. Talán ebből a kadarkából egy kortyot, vacsora előtt. Kedves egészségére, tanár ur! Budapest, 1973, junius hó ... GYENES ISTVÁN MAKK ÁSZ, BETL! ES A TÖBBIEK (Folytatás a 10-ik oldalról) adódhat, mint amilyenről Kellér Andor egyik könyvében esett szó. Szemere Miklós és Potoczky József gróf a “boldog békeidőben” a bécsi Jockey Club kártyatermében mérte össze a szerencséjét. Szemere, a lóverseny és a kártya mágusa, egyetlen éjszakán 2,200,000 koronát nyert a lengyel gróftól. Ez olyan sok volt, hogy Ferenc József ki is tiltotta Bécsből a kártya-história legnagyobb mérkőzésének résztvevőit. Mennyit nyernek-vesztenek ma Budapesten? Az előírások tiltják a hazárdjátékot, a nagy tételeket. Mégis előfordulnak százforintos partik, egy este többezer forintos nyereségek-veszteségek. Mai hírhedt kártyacsaták? Mesélik, hogy egyik labdarugó ex-csillag egyetlen éjszaka elpókerezte az autóját. És fölemlegetnek egy Fufujka nevű férfit, aki külföldről jött haza, hogy játsszék. Néhány hétig tartózkodott Magyarországon. Mindenkivel minden tétben játszott, még a kibiccel is fogadott s általában — nyert. Rövid idő alatt jó nyolcvanezer forintot gyűrt zsebre. A szó betű szerinti értelmében gyűrt. A kártya megbabonázott jai ugyanis úgy kezelik a pénzt, mint a cséplőmunkás a töreket. De hogy ne csak közkeletű ismeretekhez jussak látogatásom során, egy vidor pedikűrös megajándékozott három olyan közmondással, amelyek a kártyával kapcsolatosak. íme: Ki-ki a maga kártyájából játszik. Vagyis: maga tudja, mije van az életben.) Olyan, mint kártya között a hétszem. (Tehát: nincs súlya a szavának, fölösleges.) Nincs ki a kártyája. (Ezt a félnótás, bolondos emberre mondják.) Budapest, 1973, junius hó . . . Bajor Nagy Ernő
