Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
9. oldal "ÉLETKE" Irta: PAPP VARGA ÉVA Olvastam egy érdekes válóper indokolását: Mrs. Marie Van Zeim Válópert indított férje ellen, mert az első feleségének hamvait tartalmazó urnát a hálószobájában tartja és kijelentette, hogy két karácsonyfát fog venni, mert az egyik az első asszony emlékére lesz ... Ezen a kegyeleti túlzáson eszembe jutott “Életke”. Egy férfiről van szó”, aki távoli rokonunk volt, de közelinek is szívesen vállaltuk, mert Kálmán érdekes ember volt, zenei körökben is elismert pedagógus. Hegedűtanár volt, de saját szerzeményeivel is szerepelt néha, kivált jótékonycélu hangversenyeken. Ilyen alkalommal ismerkedett meg egy fiatal lánnyal, aki már ott bevallotta neki, hogy csak az ő játéka vonzotta a koncertre és viccesen megtoldotta ezt azzal, hogy majd ha megrözgött agglegénységét feladva nősülésre szánja magát, gondoljon rá, a neve Flóra. Azontúl gyakran találkoztak, mert a lány, aki tornatanárnőnek készült és leginkább a sport iránt érdeklődött, hirtelen zenei térre tette át minden figyelmét. Zongoraleckéket vett, minden hangversenyen ott volt és baráti körünkben nyíltan mondogatta, hogy azért teszi ezt, mert zenei képzettségben is méltó párja akar lenni az ő eszményképének. Kálmán eleinte velünk együtt nevetett a hódításán, bár a sikerhez hozzászoktatták a rajongó lányok és asszonyok. Mégis észrevehető volt, hogy ez az eset kiváltképp hizeleg a hiúságának. Flóra erős akaratú és céltudatos volt; barátságot kötött Kálmán hozzátartozóival és ha meglátogatta őket, fő-téma volt a művész személye és fő-szórakozás a családi album nézegetése, mert ott látható volt “Kalika” pólyás korától kezdve, különféle pózokban. Ezekből aztán mindig elkért egyet-egyet azzal, hogy ő gyűjti a Kálmánra vonatkozó dokumentumokat és az összes rá vonatkozó zenei kritikákat is albumokba ragasztja. Családi körben hangoztatta, hogy az egész világon csak egy férfi van, akiért ő minden áldozatra képes lenne . . . Tudta, hogy megszólják, de szinte észre sem vette az őt körülvevő pletykát, vagy rosszindulatú megjegyzést a többi nők részéről, mert neki csak egy sebezhető pontja volt: az érzelmei. Egyszerűen és egészségesen beleszeretett egy férfibe, és mások által “szemérmetlen”-nek, vagy “nőietlen”-nek mondott rajongása nála olyan természetes volt, mint ahogy a napraforgóvirág a Nap felé fordul . . . Mikor egy évvel később Kálmán felesége lett, gyakran hallottam, amint az idősebb nők rosszmáj uan jövendölték, hogy most majd csökken a Flóra imádata a művész iránt, de erre hiába vártak. A fiatalasszony folytatta: az urát elnevezte “Életké”-nek, azzal a megokolással, hogy az az ő élete . . . Férje dolgozószobáját valósággal múzeummá varázsolta, teleaggatva a művész életére vonatkozó tárgyakkal. Mindennek a betetőzése volt, amikor komoly összegért megvette a Kálmán életnagyságu portréját Edittől, Kálmán nővérétől, aki festőmüvésznő volt. Edit nem akart a képtől megválni, legjobb müvének tartotta, mégis hatott rá Flóra könyörgése, no meg a pénz, amely uj bunda beszerzését tette lehetővé számára. így aztán a festmény átkerült a “Kálmánmuzeumba”. Négy éves házasságuk ideje alatt Kálmán is boldognak látszott és ennek a szép, kiegyensúlyozott életnek vetett véget egy betegség: tüdőgyulladás, amelynek áldozata lett Életke . . . A feleség nem csinált jeleneteiket, nem kapott idegrohamokat, a gyásza csöndesebb volt, mint szerelmi fellobbanása, de talán még erősebb. Teljesen visszahúzódott az emberektől, a lakásában pedig minden úgy maradt, mint azelőtt. Csak a portrét vitte be a hálószobájába és az ágyával szemközt helyezte el, hogy elalvás előtt őt lássa és első tekintete is rá essen reggel. Az ebédlőben Kálmán kedvenc hamutatója is ott maradt, ahol annakidején legkényelmesebben elérhette, ha a kandalló előtt ülték. Ezeken változtatni bűnnek vélte a múlt ellen, amelyet ő valami konok elszántsággal “jelen”-né akart varázsolni. Két évig nem viselt mást, mint fekete ruhát. Aztán jött a lassú megnyugvás és azzal párhuzamosan egy kevéske szín a ruhákra és egy kissé több szin az életébe, világos blúzok és egy-egy színházi est, vagy mozi. Nyáron már együtt mentünk kirándulásra és ott ismerkedett meg “Berci”-vel. Az erdei séták idején már Berci volt a partnere és azontúl gyakran jártak együtt a korzóra is. Nem telt bele több mint pár hónap, Flóra közölte velünk, hogy feleségül megy Bercihez. Ezt megértettük és megbocsátotta volna a család is, hiszen örökké nem gyászolhat, de elkövetett valamit, amivel magára haragította Kálmán közvetlen hozzátartozóit: az eljegyzése előtti napon mindent visszaküldött a családnak, ami Kálmánra vonatkozott. A drágán vett és olyan drágának tartott portrét is visszaküldte Editnek, aki ezt olyan durva sértésnek minősítette, hogy jelenlétében többé nem volt szabad Flóra nevét említeni. Mikor véletlenül találkoztak és Flóra köszöntötte, Edit tüntetőleg elfordította a fejét. Ez után jött el Flóra az ón édesanyámhoz és én végighallgattam, ahogyan védekezett: “Anna néni, legyen a szószólóm: értesse meg a családdal, hogy nem én változtam, az életem változott. Halottal nem lehet együtt élni ... én megpróbáltam . . . Nékem mindent az uram jelentett. amig élt, de ha most más jön a helyére, azt akarom elérni, hogy az is minden legyen a számomra és ennek érezze magát. Az ő érzékenységét sem akarom sérteni olyan emléktárgyak ápolásával, amelyek a múltra és az elsőre vonatkoznak és sajátmagam ellen is védekezés ez, ha nem én őrzöm a tárgyakat. A halott iránti kegyeletnek a helye a szívben van, az élőt nem szabad azzal kisebbíteni . . .” SZILÁNKOK OK Az operáció után az orvos gyengéden érdeklődik a pácienstől: — Hogyan érezte magát az altatásnál? — Érdekes — nyögi a beteg — de az volt az érzésem, mintha bunkóval fejbevágtak volna. — Igen, sajnos, kifogyott a kloroformunk . . . VENDÉGSÉGBEN Kinálgatunk egy vendéget, süteménnyel, szendviccsel, de egy falatot sem akar enni. — Fogyókúrán vagyok — szabadkozik. De látni rajta, hogy szenved, éhes. — Egy falatot legalább. — Nem! Inkább éhenhalok, csak egy pár évvel tovább élhessek. ROSSZMÁJÚSÁG — Hogy érzed magad, mint újdonsült férj ? — Akár a színházban! — Nem értem. — Egyik jelenet követi a másikat! Flóra kijelentése napjainkban nagyon is időszerű problémát érint. A világháború és az azt követő idők elsodorták egymás mellől az élettud lenni, az az ő saját egyéni ügye. De aki uj párokat. Aki úgy érezte, hogy vesztesége nem pótolható más személy által és egyedül is meg élettársat választott magának, az legyen nagyon tapintatos, mert ha az ujjal érezteti, hogy még mindig a régit gyászolja, azzal megöli ennek önbizalmát. Szép a kegyelet és nemes gesztus annak ápolása, de elég, ha a szivünkben emlékezünk . . . Kifelé azokhoz kell igazodnunk, akik az üresen maradt helyre kerültek és igyekeznek megállni a helyüket. Nehéz szerep ez úgyis, mert az emlékeken keresztül mindenki különbnek tűnik és halottal nem -lehet versenyre kelni . . . HUMORESZK: UDVARIASSÁG Bizonyos Szuhuncsik kolléga a múltkor megajándékozott két mozijeggyel az “Előre, vajtárak!” cimü film bemutatójára. Természetesen indíttatva éreztem magam, hogy utána levélben kifejezzem köszönetemet: “Mélyen tisztelt uram! Sok köszönet a jegyekért! Nagyon jóleső meglepetés volt a számomra. Remélem, viszonozni tudom kedvességét. Sok-sok üdvözlettel, stb.’ Nem telt bele sok, s máris választ kaptam: “Kedves tisztelt uram! Megtisztelő levelével a szóra sem, érdemes jegyekért, nagy örömet szerzett nekem. Boldog vagyok, hogy ez a kis szívességet tehettem. 'Higgye el nekem, szívesen tettem. Az ön őszinte tisztelője, J. Szuhuncsik.” J. a családi név előtt nyilván Jan-t jelentette, ezt mindenesetre ellenőriztem a telefonkönyvben, mert erre a levélre válaszolni illik. Helyesen jártam el, kiderült, hogy Szuhuncsik előneve nem más, mint Jaroszláv. Ezekután már legközelebbi levelem igy szólt: “Kedves Jaroszláv, talán megengedi, hogy igy szólítsam, a könnyekig meghat az irántam megnyilvánuló érdeklődése. E’zt bizonyította a levél, amelyet az én pár köszöntő soromra válaszolt. Nem is tudom, hogyan viszonozhatnám az ön előzékenységét és szívósságát! Kérem, sose felejtse el, mennyi lekötelezettje vagyok. Mégegyszer köszönet mindenért!” Amikor becsöngetett a postás, természetesen Szuhuncsik levelével, borzongás fogott el. Ezt irta: “Kedves és tisztelt Anatol ur! Valósággal megrikatott levelével. Senkire sem tudok emlékezni, aki az életben ily önzetlen érzelmeket fejtett ki, mint ön tette legutóbbi levelében. Nem csodálatos, hogy egyszerű emberek, mint ön és én, igy megértik egymást? Minden rokonszenvemmel bármikor állok a szolgálatára!” Másnap azután megpillantottam Szuhuncsik urat. Pillantásunk találkozott, ő gyűlölettel nézett rám és sürgősen befordult a legközelebbi kázba, miközben persze úgy tett, mintha nem is vett volna észre engem. De hát még rajtam volt a levélírás sora. “Drága Jaroszlavocska! Szívből köszönöm levelét, amely oly nemes és udvarias hangot ütött meg, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Hasonlót még nem értem meg, s szeretném érte legmélyebb köszönetemet kifejezni. Fenséges dolog olyan embert ismerni, mint ön! Csodálattal és tisztelettel!” Szuhuncsik válasza itt fekszik előttem. Még nem, nyitottam fel a borítékot, pedig ki fogom nyitni, ahelyett, hogy amit a legjobban szeretnék, lekennék neki egy pofont, amikor legközelebb találkozunk. És, sajnos, tovább levelezünk majd. Számunkra már nincs más kiút. Túl meszszire mentünk el. Anatol Potemkowski VARGA ÉVA
