Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-07 / 23. szám

10. oldal LONDONI LEVÉL: A SHAKESPEARE REJTÉLY Irta: HALÁSZ PÉTER Shakespeare irta-e a Shakespeare'-darabokat ? — a kérdés, mint századok óta annyiszor, ezen a tavaszon a feszültséggel teljes figyelem közép­pontjába került ismét. Egy amerikai, a virginiai Oakton­­ban lakó Charlton Ogburn, fo­lyamatba helyezte kérését, hogy föl nyithasson egy emlékművet a Stratford on Avon-ban levő Szentháromság templom falán. Az emlékmű Shakespeare-t áb­rázolja és Ogburn szerint a mell­szobor alatti szöveg mögött lé­vő üreg rejti a választ a kor­szakalkotó irodalomtörténeti kérdésre, úgy véli, hogy az üreg az eredeti kéziratokat tartalmazza. William Shakespeareről mindössze annyit le­het tökéletes bizonyossággal tudni, hogy Strat­ford on Avon-ban született, megházasodott, há­rem gyermeke volt és ott is halt meg 53 eszten­dős korában. Jómódú és vagyonával jól gazdálko­dó ember volt, a föl jegyzések szerint gabonával és ingatlannal kereskedett, három háza volt Strat­­fordon, 197 hold földje. Kisebb-nagyobb összegekért folyó pereskedé­seiről is fönnmaradtak a hivatalos írások az elöl­járóságon. Testamentumában vagyonát felesége, nővérei és gyermekei között osztotta föl. A végrendelet­nek egyetlen intézkedése mutat túl Stratfordon: hagyatéka három londoni színészre. Az örökha­gyó azonban egyetlen szóval, egyetlen utalással sem emlékezik meg harmincöt színmüvéről, 150 szonettjéről és két hosszú költeményéről. Egyet­len általa írott levél fönt nem maradt és különbö­ző hivatalos okmányokon mindössze hat aláírása és mind a hat másként betűzve. Egyetlen hozzá­irt levelet őriznek, amelyben valaki kölcsönért folyamodik. De autentikus kézirat — egyetlenegy sem! A rejtély szövevénye eddig kibogozhatatlannak bizonyult: hogyan írhatta az európai irodalom legjelentősebb müveit az az ember, akinek isko­lázásáról egyetlen föl jegyzés sem maradt az utó­korra? A darabok írója: a reneszánsz polyhisz­­tor .színmüveinek összességében 200 növénynek a neve, 60 madárfajtáé, 85 állatfajtáé, tökéletes tájékozottság a világ idegen országairól, a kor filozófiai tanításairól, s mint egy Shakespeare­­kutató megjegyzi: elegendő orvosi tudás ahhoz, hogy rendelőt nyisson az Erzsébet-korabeli Ang­liában, elegendő jogi tudás ahhoz, hogy ... és igy tovább. Miért véli azt Charlton Ogburn, hogy a Szent­háromság-templom falmélyedésében álló, homok­kőből készült mellszobor alatti felirat adja a rej­tély kulcsát és a felirat mögötti üregben a válasz ? zmegállapitaniuakReokézkézirat A kérdés évtizedek óta foglalkoztatja az ame­rikait, aki az oxfordi egyetemet végezte és az Er­zsébet-korabeli Anglia egyik legképzettebb tudó­sa, s most, évtizedek után, úgy hiszi, nyomra ju­­tély kulcsát és a felirat mögötti titkos üregben van a válasz? A szobrot hét esztendővel Shakespeare halála után helyezték el a templom-fal mélyedésében, feltehetően a család jóváhagyásával és igy tör­ténészek többé-kevésbé hitelesnek tekintik: ilyen lehetett Shakespeare. Alatta ez a felirat olvasha­tó — természetesen szabad fordításban: “Maradj utas, miért haladnál tova oly sietve? Olvasd, ha teheted, azt, kit az irigy halál Ez emlékmű mögé helyezett: Shakespearet, Kivel az eleven természet távozott . . Shakespeare azonban nem ez alatt az emlékmű alatt nyugszik, sírja a templom szentélye alatt van. Tehát akkor ki tévedett? Vagy tévedett-e bárki ? Ogburn egy napon Ben Johnson hódoló szöve­gét olvasta Shakespeare összes drámáinak első gyűjteményes kiadásában. “Emlékmű vagy te, sírhely nélkül ... !” — Ekkor hirtelen eszébeviT- lant az ajánlás a Folióban: “a legalázatosabban fölszenteljük Shakespeare e földi maradványait.” Ogburn a homlokára csapott: miért szólítja föl az emlékmű alatti felirat az utast, hogy olvassa el, ha teheti, azt, amit az emlékmű rejt? Miért akarná elhitetni az elhihetetlent, hogy Shakes­peare van az emlékmű mögött? Egyetlen magya­rázat lehet: nem személyre utal, de a Műre! Ez és más motivumo-k vezették Ogburnt arra, hogy hosszadalmas eljárás során a külön erre a célra egybehívandó Egyházi Tanács elé terjesz­­sze kérelmét a mellszobor körüli fal felbontására Megkapja-e az engedélyt? Egyelőre még ezt a kér­dést is sürü homály fedi. EMBEREK ÉS ESETEK: LANGUSZTA Marcel T., az ismert párisi építész vendégei vol­tunk Korzika szigetén. Tiz évvel azelőtt frissí­tettük fel a régi barátságot — mert persze, hogy ez az izig-vérig franciának tűnő kiváló tervező is pesti gyerek volt valamikor — és azóta gyakori találkozások, izgalmas viták tették mind benső­ségesebbé csaknem fél évszázados szívélyes kap­csolatunkat. Marcel, aki hosszú esztendők óta Korzika sze­relmese, és ott tölti'minden vakációját, egy kis­diák lelkesedésével és energiájával kalauzolt min­ket. Lobogott a forró szélben az őszülő haja, kék szeme úgy csillogott, mint a Valinco öböl felett feszülő ultramodern égbolt. — Ez a földi paradicsom! — harsogta, és fá­radhatatlanul rohant velünk és még vagy féltu­cat angol és skandináv vendégével a tengerpart talpat égető homokjában, versenyt úszott a kem­pingben táborozó német sportolókkal, órák hosz­­szat röplabdázott a gyerekei iskolatársaival, akik közül nyolcán vagy tizen ugyancsak az ő vendég­látását élvezték itt, a szigeten: rnlázsás, hőálló ételládákban cipelte a környék egyetlen, árnyat adó bokra tövébe az ötfogásos lakomákat, jegelt italokat és gyümölcsöket, amit hajnalban mind ő maga készített el a feleségével, Jeanette-tel, a hegytetőn álló nyári otthonaikban, majd több­szöri fordulóval fuvarozott harminckilométeres távolságból ide, az öbölbe. Aztán beugrott me­gint a kocsijába, mert otthon maradt még a kutya vagy a macska, vagy az egyik gyereke, vagy va­lamelyik vendég fürdőköpenye. — Éljen az élet! — kiáltotta, amikor a bokor tövében kibontotta az apéritivet, és lelkesen tá­lalta saját kezűleg mindenkinek, a maga ácsolta asztal fölött a kaviárt, a remek salátákat, a for­rón párolgó sülteket. Aztán felcipelte a társaságot a dombtetőre, mert onnan festőibb a tengerbe hanyatló nap lát­ványa, majd nyolcasával a kocsijába préselve az immár több tucatnyira nőtt áttekinthetetlen csa­ládi és baráti kört, átvitt mindenkit a huszonöt kilométerre levő Propriano kikötőjébe, mert ott jobb fagylaltot lehet enni. Onnan a harminc ki­lométerre levő hegyi városkába, Sartenébe, mert ott meg kell hallgatni a templom orgonáját. S hajnalban negyven kilométer autózás me­gint, mert reggel nem a tengerben, hanem a kris­tálytiszta, jéghideg patakban kell fürödni, a hat­százéves genovai kőhid tövében. — De ez mind semmi, barátaim! — harsogta egy délután Marcel. — Az igazi élvezet, a korzi­kai vakáció csúcspontja most következik: Boni­facio, ahol frissen fogott langusztát fogunk enni! De az indulás előtt még futóversenyt tartot­tunk a parti fövenyen, aztán Marcel gumitestü motorcsónakba terelt minket, a hirtelen kere­kedett szél kétméteres hullámokat vert, azokon repültünk, zuhantunk szivet és gyomrot szoron­gató tempóban. — Most pedig a kocsikhoz! — vezényelt Mar­­cél. — Irány Bonifacio és a languszta! Mindenki az én vendégem lesz! Még két autót beszervezett a langusztaexpe­­dicióhoz ,az egyiket egy Jean-Pierre nevű hosszú hajú ifjú autóversenyző, a másikat Georges, a zömök marseilles-i taxisofőr vezette. Kutyák, fürdőruhás gyerekek, délben kiürült ételládák közt szorongtunk, megszámlálhatatla­nul sokan Marcel kocsijában. És az ut Bonifacióba! Száz kilométer, hol a ten­gerparton, hol ezer méter magasban, kopár bér­cek tetején, mézillatu erdők között, fel-le, fel-le, millió hajtűkanyaron át. — Még világosban kell oda érnünk, hogy lás­satok valamit! — kiáltotta Marcel, és beletapo­sott a gázpedálba. És folytatódott a hajsza, az eszeveszett verseny a szerpentineke, az autó­­versenyzővel, meg a marseille-i taxisofőrrel. A gyerekek visitoztak és izzadtak, az egyik kutya a lábam előtt nyüszített, kellemetlen szagot árasztva, kínjában a cipőmet rágta. Az én gyom­rom meg a századik, az ezredik kanyarban a tor­komba nyomult, majd a mélybe szállt megint. Nagyokat nyeltem, zsebkendőmet a szám elé szo­rítottam. — Éljen! Megérkeztünk! — Marcel villámse­besen fékezett, máris egy fenyegetőn ringó mo­toros hajócskába taszigált minket. — Bonifaciót a tengerről kell megpillantani! Valóban csodálatos volt: az égbe nyúló mész­kőszirtek, melyeket homoruan kivájt a tenger ár­ja, a tajtékzó viz fölé tornyosodó, szinte belehaj­tó ősi városka, a fantasztikus alakú barlangok so­ra. Apró kis hajónk vidáman, könnyedén tán­colt a sistergő, kavargó hullámok tetején, és mintha gyomromban is ott kavargóit, hánykoló­dott volna ez az egész mediterrán csoda. Aztán rohanás, gyalog, fel az óvárosba: ez itt az ifjú Bonaparte hadnagy szállása volt, amott most is az idegenlégionáriusok kaszárnyája . . . lám, az a csapszék .. . azok az alakok . . . gyom­rom már amúgy is oly szívesen elmellőzött vol­na. Halleves. De ez még nem languszta, csak apró halacskák, csigák, tengeri pókok, moszatök, és a szürkésbarna lében a tenger illata, a tenger em­léke, mely úgy felrázott, megkavart. . . Aztán sült halak tömkelegé . . . még ez sem a languszta, csak szemrehányóan rám néző, 1 kí­nosan emlékeztető vad illatokat árasztó tengeri szörnyek iszonyú adagja. — Edd, csak edd! — nevetett villogó foggal Marcel. — Remek, ugye? De most majd, a lan­guszta! Ünnepélyes csend. A vendéglős és a felesége, mint szertartásmesterek, büszkén, átszellerhül­­ten hozzák hatalmas tálakon a remek, húsos, om­lós, féhér langusztadarabokat. De ó jaj, az is csak tengeri szörny, annak is csak tengerillata, hal­szaga, rákszaga van! Kétségbeesetten piszkáltam a késemmel. — Edd csak, edd bátran! Ugye milyen remek? (Folyt, a 11. oldalon) Halász Péter

Next

/
Thumbnails
Contents