Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-24 / 21. szám

16. oldal A MÁJIISFA “A májfa állítást a palóc legény el nem mulasz­taná semmiért sem. Ha május elseje hétköznapra esik, a májfát rendszeresen a legközelebb eső va­sárnap reggelre szokták felállítani. Kimegy a le­gény előtte való nap az erdőbe, olykor a harmadik falu határába is, ha közelebb nincs, kiválasztja a legszebb, a legsudárabb fiatal nyírfát, s ha kell, nem sajnálja érte megfizetni az 1-2 forintot sem, ha pedig nem adják, ellopja szépszerével. Odaha­za aztán a nyírfát gallyaitól szépen megtisztít­ja, csak a tetején hagyván egy kis lombkoronát, azt azután cifra kendőkkel, pántlikákkal feldí­szíti, éjnek idején elviszi szeretője udvarára és ott a kapu mellett földbeásva felállítja. S ki bol­dogabb, mint akinek kijutott a maga májusfája, s büszkébb, mint az, akié a legmagasabb, legsu­dárabb az egész faluban.” A múlt század végén megjelent Magyar my­­thológia cimü könyvében Kandra Kabos sok eh­hez hasonló leírást gyűjtött össze a májusfaálli­­tásról az ország különböző részeiről. Szeretett vol­na ősi magyar szokást látni benne. A maga korá­ban sok vitát váltott ki könyve de érdeme, hogy sok, akkor még élő népszokást összegyűj­tött. Megtudjuk tőle, hogy sokhelyütt divatozó szokás, s “ilyenkor reggel majdnem minden ház előtt, melyben eladó lány lakik, látható ilyen fa.” Más vidékeken — Írja — közös májfát szoktak állitani, mint például a lengyeltóti legények So­mogy megyében. A hatalmas fát a templom előtt hagyják pünkösdhétfőig, amikoris a legények ko­ra reggel lóháton, színes zászlókkal berugtatnak minden ház udvarára. Zöld gallyakkal díszített “maskurás” vezeti őket. Körülnyargalják az ud­vart, az egyik legény verset mond, amelynek az a vége, hogy adjanak nekik pénzt vagy tojást, mert különben felapritják az udvart. (E fenyege­tésre meg is jegyzi Kandra Kabos, hogy ez nem lehet magyar szokás.) Az összehasonlító néprajz azóta már kiderítet­te, hogy a májusfa szokása szerte Európában megtalálható. Shakespeare is említi például a Szentivánéji álomban, amikor Hermia igy gúnyol­ja Helénát: te festett májfa — thou painted may­­pole. Igaz, ezt Kandra Kabos nem tudhatta, mert Arany János fordításában “te festett karó” sze­repel. Megvolt tehát a szokás az angoloknál is. Má­jus elsejére virradóan a legények kimentek a ha­tárba “hazahozni a májust”, s reggel ágakkal, vi­rágokkal megrakodva tértek haza a templom előtt felállított májusfát feldisziteni. Ez — ten­gerésznép lévén — árbócnagyságu fát jelentett, s arra törekedtek, hogy még a templomtorony­nál is magasabb legyen. Csigavonalban kétszinüre festették, s mindaddig használták, mig az idő meg nem viselte. A május elejének virággal, fákkal való ünnep­lése ősi időkre megy vissza. Megvolt a keltáknál a beltein-ünnep, amikor a dombtetőkre vonultak ki tüzeket gyújtani, vagy a rómaiaknál az április 28-án kezdődő és több napig tartó virágünnep, a Floralia. Egészen uj tartalmat nyert a májusfa a fran­cia forradalom idején, amikor felvette a l’arbre de la liberté, a szabadságfa nevet. Az 1848—49-es szabadságharc idejéből pedig szabadságfához fűződik az osztrák megtorlás egyik legszégyenteljesebb epizódja. — 1849-ben, Bem tavaszi győzelmei során honvédek vonultak be az erdélyi Ruszkabányára is. A lakosság sza­badd 'günnepet rendezett, szabadságfát állítottak fel, amelynek tövére a nők hazai földet szórtak, mintegy jelképül, hogy a szabadságban Magyar­­ország, Erdély és a katonai határőrvidék egye­sült. Mikor a honvédek szerencsecsillaga leáldo­zott, az osztrák Gröber kapitány a szabadságfa helyén meztelenre vetkőztetve megkorbácsoltat­ta az ünnepség egyik lelkes szervezőjét, Mader­­spach Károlynét. Férje, akinek vasüzeme fegy­vert szállított a honvédeknek, a szégyen hatására öngyilkos lett. Az önök szabadságfája a Mayflower, a májusi virág — mondta egy alkalommal a már emigrá­cióban élő Kossuth, angol hallgatóság előtt mon­dott beszédében — célozva a hajdan Angliából Amerikába kivándorló üldözöttek hajójának ne­vére — a miénk pedig az osztrákok akasztófája. S ekkor bizonyára eszébe jutott Madespach Ká­­rolyné meghurcolása is, amelyre, mint később ki­derült, a vérszomjas Haynau adta ki a parancsot. Kelecsénvi Gábor GÖRBE TÜKÖR: A LEVÉL Süss, süss, süss rám, énekli az öregasszony, és forog közben, szép lassan és megfontoltan, most lerúgta facipőjét lábáról, Ívben repülnek a kerí­tésig és ő még gyorsabban perdül a kis almafa alatt. Süss, kedves Nap, énekli hozzá. Feltürte blúza ujjait és csupasz karjait ingatja. Kis, vé­kony árnyékok hullanak a fácska ágairól, fényes dél van, az öregasszony kis léptekkel forog. Süss, süss, süss rám. A házban egy levél fekszik az asztalon. Ameri­kából. Ez áll benne: Kedves édesanyám. Tudatom veled, hogy nem fogunk hozzád utazni. Csak né­hány nap, mondom a feleségemnek, aztán otthon vagyunk és néhány nap, mondom Alicenek és itt vagyunk, és: tiszteld apádat és anyádat és ha apa már meg is halt, a sírja ott van, és anyám öreg és ha most nem utazunk, nem utazunk soha. És a feleségem azt mondja: hallgass ide, John, John­nak hiv engem, szép lehet ott nálatok, mesélted nekem, de korábban volt. Az ember fiatal vagy öreg, mondja, és a fiatal ember nem tudj^, ho­gyan lesz, ha öreg lesz és az öreg ember nem tud­ja, milyen volt fiatalnak lenni. Itt már lettél va­laki, és ott már többé nem vagy senki. Ezt mond­ja a feleségem. Igaza van. Tudod, apja ránk Írat­ta az üzletet, az üzlet jól megy. Idehozhatod az anyádat, mondja a feleségem. De Te azt Írtad Mama, hogy nem jöhetsz, mert valakinek kell már maradnia ott, ha már közülünk mindenki elment. A levél még hosszabb. Amerikából jön. És a végén: fiad, John. A szobában hűvös van. Kötegnyi üröm függ a mennyezetről, zümmögő legyek lepték el. Az öreg­asszony felveszi a levelet az asztalról, összehajt­ja és a konyhába viszi a tűzhelyre. Ismét vissza­megy a szobába. A két ablak között függ a tükör, azon, lent, a baloldali sarokban, a keret és az üveg között egy szép fotográfia Amerikából. Az öregasszony kiveszi a képet, az asztalhoz ül, és a hátoldalára írja: Ez az én fiam, John. És ez az ón lányom, Alice. Lecibálja blúza ujjait és kisimít­ja őket. Szép fehér anyag, kis kék pontokkal. — Amerikából. Feláll és mig a tűzhelyhez megy, ki­csit meglebegteti a képet a levegőben. Amikor Annus jött Tauroggenből, valaha, és itt maradt, valaha; a karjai miatt, mondta, ilyen fehér karok nem voltak amarra fönn, ahonnan jött és itt sem, ahol azután maradt. És harminc éven át beszélt erről. Annus. Az ember fiatal vagy öreg. Ugyan, mi kell egy öreg embernek? A nappali fény sötétebb lesz, az árnyékok világosodnak, az éjszaka nem alvásra van már, az utak megrövidülnek. Csak még két­­három ut, végül egy. A tűzhelyre teszi a képet az összehajtogatott levél mellé. Azután gyufát hoz a szekrényből és melléjük teszi. Fel fogjuk forralni a tejet, mond­ja és kimegy fáért. Johannes Bobrowski A tavasz ébredése a Fehér Ház kertjében Washington — A vadalmafák virágban állnak. Még a gondokkal teli elnök is ki-kinéz az abla­kon, hogy gyönyörködjék a virágok eszeveszett, illatos orgiájában. A vendégeket, mint a Singa­­poreból nemrég ott járt miniszterelnököt is, vé­gigvezeti a kerten. Milyen jó kifogás, hogy ő is szívjon egy kis friss levegőt és röpke pár percre elfelejtse az ország vállára nehezedő gondjait, élvezettel szívhassa be a virágok illatát, csodál­hassa, mint a lehulló virágszirmok rózsaszínű “hóval” fedik be a fák alját. A Fehér Házba megérkezett a tavasz, nemcsak az elnök érzi, de mindnyájan és Mrs. Nixon meg­nyitotta a Fehér Ház kertkapuit a hét végén a látogatók részére is. Nem tudja senki kivonni magát a tavasz örök varázsa alól. Mrs. Nixon a rózsakertben vendégeivel A Fehér Ház eddigi lakói is érezték ezt a va­rázst tavaszonként, talán azért is érezték magu­kat a hivatalszobák rabjainak, mert ha kinéztek az ablakokon át, a megújulás évszakának lehel­­lete megcsapta őket és vágyódtak ki a szabadba, ahol nincsenek állami gondok, csak friss fü és vi­rág és madárdal. Jefferson volt az első, aki megunva a gyep egy­hangúságát, az első bokrokat, virágokat, fákat hozatta a kert diszitésére. A fa, amit még Quincy Adams ültetett, ma 85 láb magas, férgek rágják, méhek fészkelnek benne, villám sújtotta, de még él és hirdeti a plántáló elnök emlékét. John Kennedy az Andrew Jackson által ülte­tett magnóliák árnyékában szeretett pihenni, ker­ti házat is tervezett oda, de a gyilkos golyója megakadályozta, hogy megvalósítsa tervét. A le­genda szerint Theodore Roosevelt plántálta a bükkfákat és Franklin D. Roosevelt a jobb és bal­szárny hársfáit. Lyndon Johnson szeretett leheveredni a sürü fü közé, csak úgy, mint otthon texasi farmján és esténként ott sétáltatta kedves kutyáit, keresve a mókusokat. Lady Bird keze varázsolta oda a tu­lipánokat, az aranyesőt, s mielőtt elhagyták a Fehér Házat, tölgyfát ültettek, mely ma már a felhőkig nyúlik. A Fehér Ház kertjébe megérkezett a tavasz. A cseresznyefák szűzi szeméremmel rázzák meg néha virágos fejüket a szellő érintésére, a mag­nóliák ragyognak a napfényben, az áleák, jácin­tok ontják bőkezűen illatukat, de nem fukarkodik a többi virág sem. Ha az elnök kinéz a kertbe és látja, érzi a sok szépséget, úgy érzi: a világ gyö­nyörű és telve van édes ígéretekkel, a hatalmas ország kormányzásának súlyos gondjai távolba tűnnek, csak a tavasz van ott, virágzó fák, illatos szirmok, lenge tavaszi szellő és az a gyönyörű, máris óriási sequoia fa, melyet ő és felesége ül­tettek 1971-ben, még megnőhet száz lábra is. Ta­lán éppen ezért választotta ezt a fát Nixon el­nök. Milyen kár is, hogy vadalmafák, tulipánok közül vissza kell térnie a tavaszi kertet beárnyé­koló Watergate-ügyhöz.

Next

/
Thumbnails
Contents