Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-17 / 20. szám
10. oldal SVÁJCI LEVÉL: VISZONTLÁTÁSRA! Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Bolond áprilisi délután. Havas eső esik. Tegnap még napfürdőztem. Mindegy, le kell mennem a faluba, a postára. Élindulok az elég keskeny, kanyargó hegyi utón. Sürü köd fedi a Lac Lemant, a hegyeket, Veveyből se látni sokat. Jobb híján szidom az időt. Autó dudál mögöttem. Félrehuzódok az ut szélére. Sötétzöld nagy személyautó. Amikor mellém ér, megáll. A vezető — idősebb férfi — mellett ülő rokonszenevs, ugyancsak idősebb nő egy kicsit leereszti az ablakot és kiszól a kocsiból: — Are you going to the village? — Yes, I am. Akkor üljek be, a faluba mennek ők is, elvisznek. Beülök a hátsó ülésre és indulunk. Angolul szidjuk ezt a hülye svájci tavaszt. Londonban megtanultam angolul jól, hogy az időt hogyan lehet szidni. Aztán csak úgy mellékesen megkérdezem, hogy angolok, vagy amerikaiak? Nem, ők németek. — Dann wir können deutsch sprechen (akkor beszélhetünk németül) — mondom. '— Ön beszél németül? — Valamennyire. Több mint félévet töltöttem Bécsben. Áh, Bécs nagyon szép város áradozik f hölgy. Ebben maradunk. — Szabadságon vagyok? — kérdi a férfi. — Nem — mondom —, én itt dolgozom. író vagyok és ez a vidék a legideálisabb munkahely egy iró számára. — Miről ir? Svájcról? Brazíliáról. — Braziliáról. — Ön ismeri Braziliát? — Igen, én brazil vagyok. — Mi hosszú évekig éltünk Venezuelában — mondja a férfi. — Habla Usted castellano? Beszél ön spanyolul? — kérdezem most már spanyolul. — Si senor — mondja. — Voce pode falar castelhano, eu comprendo. Ön beszélhet spanyolul, én megértem — mondom most már portugálul. Most már igy társalgunk. ők spanyolul, én portugálul. Igen jól megértjük egymást. — Hol éltek? — Caracasban. — Caracas! Olyanféle város, mint Sao Paulo — mondom. — Igen — véli a férfi — olyasféle. De Brazília a legnagyobb, leghatalmasabb és leggazdagabb országa Dél-Amerikának! — Brasil é maravilhoso, Brazília csodálatos erősítem meg és büszkén kihúzom magam a hátsó ülésen. Közben leérünk a faluba. — Itt a postánál én kiszállok. A kocsi megáll. — Muioto obrigado, nagyon köszönöm — mondom, amig kikászálódok. — Gracias — teszem hozzá spanyolul is. Aztán az ördög tudja miért, kiszalad a számon: — Viszontlátásra! — Magyarul. Egy pillanatnyi meghökkenés. Most a férfi huzza le az ablakot és széles mosollyal mondja: — Viszontlátásra! Nem tudom, miért, de valami azt súgta, hogy maga is magyar! Kuiasi Kovác* Lajos NŐI SAROK: A FARMER FELESEGE Itt élek egy farmon, Coloradoban férjemmel és három gyermekünkkel. A férjem farmer és büszke a foglalkozására. Kitűnő férj, nagyszerű apa és kiváló munkás. Én csak tudom, hiszen a felesége vagyok. A földmunka mellett férjem még tehenészettel is foglalkozik és ez az oka, hogy mióta élek, még r.em haragudtam úgy meg emberekre, nem haragudtam a mi nagyszerű országunk elnökére úgy, mint most. Igazán megvan rá az okom, mert megállapították a marha, a sertés és a bárány legmagasabb árát. Hát mi van ezzel az országgal? Miért kell az én férjemnek hosszú és nehéz, — igenis nehéz — órákat dolgoznia az emberekért, akik egy fikarcnyit sem törődnek vele, milyen fáradságos egy farmer munkája. Vegyük csak például a mai napot: fent van hajnal óta, hogy megetesse a teheneket, most már csak jobb, mert tavaszodik, de télen gyakran 1—2 láb magas hóban kellett kimennie az istállóhoz, erős szélviharban. És mit tehet, amikor a kis, pár napos borjuk betegek és haldokolnak? Igyekszik minden áldozat árán megmenteni azokat. Ugyan kiért? A nagy Amerika háziasszonyáért, aki a húsárak miatt panaszkodik? Miért nem panaszkodnak más dolgok árai miatt? Miért csak a húsárak fájnak nekik? Miért mindig csak a húsárak? Miért nem bojkottálnak más dolgokat is, miért éppen a marhahúst? Az amerikai háziasszany hetenként elmegy a fodrászüzletbe, kozmetikushoz, hogy szép legyen, megvesz 1—2 karton cigarettát. Az talán kevesebbe kerül ? Annak nem ment fel az ára ? És ha partyt ad, nem költ-e többet italra? És ha lát egy csinos ruhát, azt okvetlen meg kell vennie abban a helyes kis ruhásboltban ott a sarkon. Igaz, helylyel-közel panaszkodik másra is, de a fodrász és a helyes kis ruha, a cigaretta nem életszükségleteik. Ám amikor arra a fontos dologra kerül a sor, hogy jó ebédet adjon a családnak, csak sírni tud az árak miatt. Azt hiszem, teljesen összezavarodtak már, hogy mi igazán fontos és mi a mellékes. Igen, elismerem, hogy az árak magasak. De kinek a hibája ez? Mindnyájunké, Meg aztán gon dől jen csak arra a kedves városi háziasszony, hogy mikor elmegy a szupermarketba vásárolni, először olyan dolgokat vesz, amik nem éppen a legszükségesebbek, de amiket olyan jólesik enni. Egy kis fagylaltot, egy kis süteményt, sört, na meg cigarettát, egy pár zoknit a gyerekeknek, egy pár harisnyát magának, 2—3 képes magazint, amivel agyonüti az unalmas órákat, vagy kozmetikai dolgokat — és mire a huspulthoz ér, majdnem kimerítette a költségkeretét. Akkor persze elkezd sírni és panaszkodni. De arra nem is gondol, hogy minden másnak felment az ára. Egyáltalán eszébe jut-e egy városi háziaszszonynak, milyen temérdek munkával jár, amig egy ökröt felnevel a gondozója, hogy egy ízletes marhaszelet, vagy hamburger kerülhessen az asztalra? Fogadok, hogy ez senkinek sem fordul meg a fejében. Mert a háziasszony csak önmagára gondol, annyira önmagát érzi központnak, hogy meg sem álmodja: az éremnek más oldala is van. Neki a tehén, az csak egy tehén. Én tudom. Én is városi lány voltam. De egyáltalán tudja-e közülük valaki, hogy mi is egy tehén? Vagy egy üsző? Vagy egy ökör? Talán az egyetlen, amit tudnak az, hogy bika is van a világon. A tehén kilenc hónapig viseli a borját, csakúgy, mint az asszonyoknak is kilenc hónapig kell várni gyermekük megszületésére. Ezalatt a kilenc hónap alatt a tehenek gazdája viseli gondjukat, méghozzá igen sok gondot és munkát kell ráfordítani. Utána kell néznie, hogy minden állat rendesen táplálkozzék, kapjon vizet és meglegyen a sótömbje, hogy nyalogathassa. Be kell szórnia minden tehenet bolhaölővei, nyáron pedig a legyek ellen kell megvédenie őket. Kérdezem, tudja-e valaki, mi az az üsző? Az üsző egy fiatal tehén növendék, amely még nem szült borjut. 15 hónapos körül van, amikor először viszik a bikához. És az első szülése legtöbbször nagy nehézségekkel jár. Sokszor 3—4 ember segítsége kell, hogy a kisborju a világra jöjjön. De ha még ez sem használ, állatorvost kell hívni, hogy a kisborju császármetszéssel jöjjön a világra. Az is pénzbe kerül, mégpedig sok pénzbe. Nyáridőfcen — ha szárazság van — a tehéncsordát többszáz mérföldre is el kell hajtani uj legelőre. Télen meg mindig ott van a hóviharok lehetősége, sőt, sokszor nagy tavaszi viharoké is, Colorado, Kansas, Oklahoma ege alatt gyakran kell látnia egy farmer feleségének urát is, meg az állatokat is szenvedni az időjárástól. És a városi asszony csak ül a jó meleg szobában és panaszkodik, hogy drága a hús. Nagyon haragszom mostanában a városiakra, amiért semmi megértéssel nincsenek a farmerek iránt. Hallottam mostanában, hogy sokan azt mondják: nincsen szükségünk a farmerre. így gondolkozik az egész ország? így gondolja az elnök is? Eddig úgy éreztem, hogy a mezőgazdaság a nemzet gerince. Lenne olyan szives valaki és megmondaná ezt a kormánynak Washingtonban? Megszabták a legmagasabb húsárakat. De vajon megszabták a traktorok, kombájnok és más gépek árát is, melyek segitenek a farmernek, jó munkát végezni? Tudja-e a városi asszony, hogy jó traktor majdnem annyiba kerül, mint a ház, melyben ő laikik? És kiírták a házak, az uj autók legmagasabb árát? Miért csak a húsárakat szabályozzák ? Igen, a férjemnek is, meg a többi farmereknek is körülöttünk jó gépeik vannak, léghűtéses kocsija rádióval, kényelmes üléssel a traktoron. Miért ne? A férjem sokszor heteket tölt el a traktoron ülve. A városi hivatalokban is léghütés van és kényelmes székek. És a hivatalnokoknak nem is kell megfizetni ezért a költségeket, mig a farmer maga fizet minden gépért, minden kényelmének költsége őt terheli. Mikor városi barátaink látják házunkat, a jó traktort, esetleg egy uj autót, azt gondolják, hogy az csak úgy az ölünkbe hull és nem kell keményen megdolgozni érte ? Mi nem kapunk havi fizetést senkitől. Ébredj fel, Amerika! Lásd meg az érem másik oldalát: a mi életünket is. Férjeink nehéz munkával szerezték, amink van. És most, amikor kereshetnénk egy kicsit, maximálják a húsárakat? Ébredj fel Amekika és működj együtt velünk, mert nektek épp olyan szükségetek van ránk, mint nekünk a ti munkátokra, városi dolgozók. Ébredj fel, Amerika és segítsd a fai-mért. ha mással nem, legalább megértéssel. Lamar, Colorado . . . 197'3 május hó . . . Mrs. Albert Reifschneider
