Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-10 / 19. szám
10. oldal BÁBEL UTÁN... Irta: VÁRKONYI ANDOR ... és letekintvén a mennyekből, látta az Ur, hogy Shinar földjén, Bábel városában szokatlanul nagy embertömeg sürgölődik egy épülő torony körül. A rendkívül széles ■ alapokon nyugvó torony már jóval túlhaladta a szokásos magasságot, de az építők még mindig változatlan hévvel és energiával dolgoztak, rakták a téglákat, egyiket a másik után, öntötték és simították a cementet, mialatt az ácsok egyre magavárkonyi Andox sabbra emelték állványaikat. Azok, akik a torony legfelső részén dolgoztak, már csak apró pontoknak játszottak a földről. — Ha igy haladunk — mondogatták egymásnak az emberek —, három aratásnyi idő múlva feljutunk a mennyekbe. Ott aztán látogatást teszünk az Istennél, s megkérdezzük tőle, mik a továbib tervei velünk? Ezeket hallván elszomorodott az Ur. íme hát, ilyen mélyre süllyedtek teremtményei, ennyire hatalmába kerítette őket a Gőg, az Önteltség démona? Esztelen elbizakodottságuk, kevélységük immár nem ismer határt: a mennyekbe akarnak betörni, abba a birodalomba, amelynek küszöbét csak a kiválasztott, az üdvözülésre méltó lélek lépheti át. Ezt a képtelen, ördög-sugallta tervet meg kell hiúsítania és meg is fogja hiúsítani. De hogyan, miképpen? Intett egy angyalnak, aki maga is érdeklődéssel figyelte az emberi hangyaboly nyüzsgését a torony körül. Küldd be hozzám Gábriell, Mihály és Rátáéi arkangyalokat — mondotta. Az angyal elsietett, s rövidesen megjelent a három arkangyal. Az Ur röviden elmondotta nekik, mit látott és mit hallott Bábel városában, — azután igy folytatta: — Ezt az őrült tervet természetesen meg fogom hiusitani; a torony nem épülhet tovább, nem közelítheti meg a mennyeket. De mivel mostanában ezer más probléma foglalkoztat, rátok bízom : döntsétek el egymás között, milyen módon tegyem lehetetlenné a torony további építését. Gábriel fiam, téged kérlek meg arra, hogy a végső döntést elébem terjeszd. És én e döntés szerint fogok cselekedni. Az arkangyalok a földig borultk az Ur előtt, majd mesztelenül eltávoztak. Az eliziumi mezők egyik ligetének árnyas lombsátra alatt kezdte meg tanácskozását a három arkangyal. A sátor előtt egy őrangyal strázsált, kivont pallóssal, hogy senki se zavarhassa a tárgyalást. — Nos, Mihály — kezdte Gábriel, miután valamennyien helyet foglaltak az odakészitett kerékasztal mellett, —, mi lenne a te javaslatod? Én azt mondom: csapjon le az Ur legerősebb villámjával és rombolja szét a tornyot. Rombolja le, törje össze úgy, hogy egyetlen téglája se maradjon épen! — És te Ráfáel? Mi a te javaslatod? — Én azt javaslom ,hogy az Ur zavarja össze az építek nyelvét úgy, hogy senki se értse a másikat, ilymódon lehetetlenné válik a munka folytatása, a torony építését nem tudják befejezni, s a csonka építményt majd lassan szétmállasztja elpo riszt ja az idő! Gábriel eltűnődött a hallottakon. Mind a két javaslat ésszerűnek és hatásosnak látszott. Melyiket terjessze hát az Ur magas színe elé? három napon és három éjen át törte a fejét, mig végül megérlelődött lelkében a döntés: Ráfáel javaslatát ajánlja megvalósításra, zavarja össze az Ur az építők nyelvét, egyik ember se értse a másikat, s ha nem érti meg szavát, nem érti meg gondolatát sem. így is tett Gábriel. Az Ur pedig elfogadván az elébe terjesztett javaslatot, összezavarta a bábeli torony építőinek nyelvét. A kusza hangzavar fejetlenséget szült, s a munka folytatása lehetetlenné vált. A félbenmaradt tornyot pedig lasssan sorvasztani, emészteni kezdte a kérlelhetetlen és engesztelhetetlen Idő . . . Évezredek suhantak el a csillagmezbe burkolózó világegyetemben és annak egyik parányi pontján, a Földön .... Az Ur ismét magához hivatta Gábrielt. — Nézz már le fiam, egy kicsit a Földre — mondotta —, járj egy kicsit legkedvesebb teremtményeim, az emberek között és figyeld meg: mit csinálnak, hallgasd meg, miről beszélnek, mi foglalkoztatja eket, merre tartanak? Tölts el velünk egy-két emberöltőt olyan alakban és álruhában, amiben célszerűnek tartod. A megoldás módját, rádbizom fiam, a fontos az, hogy alaposan nézz körül, aztán mondj el nekem mindent, a lehető legrészletesebben. És Gábriel leszállt a Földre, hogy teljesítse az Ur parancsát. Elvegyült az emberek között, soksok országban járt, még több házban. Lakott a gazdagok palotáiban, és a szegények kunyhóiban. Volt egyszerű közember és nemes arisztokrata, volt uralkodók árnyéka és koldusok kísérője. Harcolt csatamezőkön és dolgozott a békét keresők táborában. Mindent látott és mindent hallott, amit az emberek között látni és hallani lehetett. S amikor lelke szinültig telt a tapasztalatok keserü-édes italával, felköltözött a mennyek birodalmába, hogy e tapasztalatokról beszámoljon az ő Urának, Aki egyben ura a Világegyetemnek, ura a Földnek és minden földi teremtménynek is. Hosszan, nagyon hosszan ecsetelte Urának Gábíiel földi tapasztalatait. Hangja egyre szomorúbbá vált, egyre jobban remegett a megindultságtól. Végül reszkető szájszéllel ezeket mondotta: “. . . igen Uram, a helyzet most az, hogy az emberek nemcsak országokon kívül, hanem saját hazájukon belül sem értik meg egymást. A szegényt nem érti meg a gazdag, a munkást nem érti meg a munkaadó, uralkodó nem érti meg népét. De a megnemértés szelleme még tovább terjed: a gyermekek nem értik meg szüleiket, s a szülők nem értik meg gyermekeiket, a fiatalok nem értik meg az öregeket, az öregek a fiatalokat, férjek feleségüket, feleségek férjüket. E szörnyű értetlenségből születtek egyrészt a háborúk, amelyeket az országok vezetnek egymás ellen, másrészt az országok belső bajai; tüntetések, polgárháborúk, a kábítószerek ijesztő mértékű elterjedése, a bünhullám hatalmas arányú emelkedése . . . szomorú, nagyon szomorú kép tárult elém ... az emberek céltalanul kóvályognak összevissza, — nincs aki irányt adjon nekik, nincs aki vezesse őket ... az igaz emberek számára megfogyatkozott . . . senkisem érti meg a másikat . . . Kezdetben, Bábel után, csak a nyelvek zavarodtak össze, később aztán a lelkek is ... talán éppen a bábeli nyelvzavar következtében . . . És Gábriel egész testében reszketve tette hozzá: — Most már látom ,hogy akkor inkább Mihály javaslata szerint — mégis a tornyot kellett volna leromboltatnom Veled, óh Uram! .. BÖLCSŐ VAGY K0P0RSÖ? (Folyt, a 8. oldalról) Anyám kora reggeltől késő estig dolgozott. Sohasem nyűgösen és agyonhajszolva ,szinte mellékesen tett-vett,. mintha a saját mulatságára csinálná. Ám éjjel, amikor ágyba került, úgy rohant az álomba, hogy szinte ökölbeszorítottá a két kezét, hogy minél előbb odaérjen. Arca egészen elmerült az éjszaka iszapjába és az ébredés mozdulatai nehezek és ragadósak voltak, vézna szervezete vissza-visszazuhant a zsibbadt semmitevésfce. De ahogy sikerült ellóditania magát az álom örvényéből, az előbb még merev arc csupa érdeklődés, csupa elhatározás lett, pőkhálóráncai szétfutottak és összehajoltak, mint titkos öszszeesküvők, akik tervet forralnak, hogyan lehet a gondot eltenni láb alól. — Mit csinál, anyu — kérdezte kishugom, s én nagykomolyan rávágtam: — Teremt. — S hittem is benne, hogy anyám nem csupán szab és varr, hanem valósággal megteremti azokat a ruhákat, amelyek a szegénynegyed asszonyai részére készülnek. Talán a mód, ahogy kézbefogta a festékszagu kelmét, ahogy kedvtelve elhelyezett rajta egy hajtást, felüditette egy gallérkával, mely az álmos mellett kigömbölyitette — holott az egész ruháért oly keveset kapott, hogy tűbe fűzni sem volt érdemes érte—mindebben benne volt, hogy a maga örömére formál valamit, önmagát adja, alkot! Egy napon rejtélyes mosollyal vezetett minket a házban levő bodegába, a kirakat felé intett, s előrehajolva leste arcunkat. Kartonruhák virítottak a kirakatban, két tál túró között egy pettyes karton, amit előző este fejezett be, majd keménytojások és verejtékes szalonnadarabok következtek, s odébb egy fodros, pirosmintás kimenőruha .. . Elragadtatva kiáltottam fel: — Ez most már mindig igy marad? — Amíg a kirakatból meg nem veszik. Sokan járnak erre, talán megtetszik valakinek — mondotta bizakodva édesanyám. A tejcsarnokba oltott divatüzlet nem váltotta be a reményeinket. A gyárba siető asszonyok állva hörpintették fel a tejet, mohón kapták be a lekváros buktát, ügyet sem vetve a pettyes ruhára, melyre úgy rakódott le a finom porréteg, mint hrmadnapos túróra a penész. Próbálkozott még anyám sok mindenfélével és nem fáradt el soha. Késő este vetődött haza, a hó fehéren ült meg szempilláján, arca dermedtre fagyott, dió-szemeiből könnyeket facsart a hideg. Percek kellettek hozzá, mig kissé felengedett, s gémberedett ujjaival végigborzolta hajunkat. Arról beszélt, hogy ideje lenne már nyelveket tanulni, s talált is egy német kislányt, aki lekvároskenyér ozsonnáért eljátszogat majd velünk. Édesanyám halála előtt néhány nappal arra kért, hogy huzzuk az ágyát az ablak elé. Nagyr.ehezen felült, de csikorgó csontjai visszaparancsolták a párnára. Hanyatt fekve bámult ki az ablakon, s noha már alig látott, sóhajtva nézte a napfelkeltét. — Milyen szép! — mondta vékonyba hangon — violaszinekkel ébred a Nap. S mintha nyilak cikáznának keresztül rajta! Fáj, nagyon fáj, hogy olyan későn jutottak el hozzá a napfelkelte színei ,s már csak akkor villantak a fények, amikor megviselt, ezüst feje fölött sötétbe hajlottak az esztendők, s a nap rézsutosan hullt lefelé. Palotai Boris
