Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-10 / 19. szám
9. oldal ÖNVÁD Irta: MIKES MARGIT — Ni, hogy mosolyog megint az öregasszony, már benne van négy-öt pohár whisky —, szólt az egyik srác röhögve a másiknak, miközben figyelték, hogy tántorog az ‘öreglány’ az utcán. A supermarket előtt bele kellett fogódzkodnia a kerítésbe, mert különben eldőlt volna. * — Talán uj pálinkáért megy a boltba? — kérdezte az egyik fiú. — Vajon mit ihat? whiskyt, vagy Johnny kert? Skót Wal-Mikes Margit — Nem, ezért nem megy a marketbe, ládaszámra van neki otthon. Már korán reggel igy leszopta magát . . . Részeges vénasszony . . . De mikor az öregasszony leesett a földre, a két gyerekben mégis felülkerekedett a jó érzés' és odarohantak föltámogatni. Mig emelték, Liza néni valamit morgott, már nem lehetett érteni, hogy mit, a hóna alá nyúltak, az egyik a derekát ölelte át, s hazavezették. Mikor a srác becsöngetett, kijött Nelson Graham, a férj fölnyalábolva a feleségét bevitte a házba, miközben odaszólt a gyerekeknek : — Thank you boys! Liza néni egy kicsit többet ivott a kelleténél. Bent a szobában az ágyra fektette és kiment. Az ki se nyitotta a szemét, mély álomba zuhant. Mr. Graham tudta, hogy körülbelül négy órának kell eltelnie, mig kijózanodik. Ekkor visszament a szobába. Liza néni már tényleg nyitott szemekkel feküdt z ágyán és üres tekintettel meredt a plafonra. A férj leült a szemközti fotöjbe és igy szólt hozzá: — Figyelj rám, Liza. Nézd, én megértem mérhetetlen fájdalmadat, de ez igy mégse mehet tovább. Már az utcán esel össze és gyerekek támogatnak haza, Itt a kisvárosban kevesen tudják, hogy miért iszol, csak azt látják, hogy részeges vagy, a földön fetrengsz és utálkozva néznek rád. “Liza megint leitta magát a sárga földig” .— mondják és megvetően elfordulnak. Nekem kötelességem veled szemben, hogy valamit tegyek ezellen. Ez igy nem mehet tovább. — Dehogy nem . . . dehogy nem ... — felelte az öregasszony botladozó hangján. — Miért ne? Mit akarsz csinálni velem ? Meg akarsz ölni ? Hidd el, azt se bánom, tudod,, hogy nekem már . . . . mindegy , , , — felelte és befordult a falnak. — Dehogy akarlak megölni. Ha valaki megérti a fájdalmadat, az én vagyok. Hiszen ugyanaz ért engem is. Inkább segíteni akarok rajtad. Beviszlek egy kórházba elvonókúrára. Abbahagyod az ivást és rendes életet fogsz élni. — Abbahagyom? Soha. Miért? Ezt is irigyled tőlem, mikor ez az egyetlen . . . hogy kibirjam. Már rég öngyilkos lettem volna, ha ennek látnám valami értelmét. Ha hinni tudnék, mint régen, hogy van túlvilág, meg lélek, akkor már rég megtettem volna, hogy végezzek magammal. Hogy találkozhassam vele, hogy megint megölelhessem, megint lássam szép arcát, megsimogathassam, megcsókolhassam . . . mint mikor még élt . . . De tudom, nincs lélek, nincs semmi, az van, hogy ott fekszik a sírjában, elrothadt, lerágták a férgek, ez va n .. . férgek vannak . . . ő már nincs sehol, sose fogom látni. De van valami értelme, hogy én is? ... '■— dünnyögte elhaló hangon. — Egy másik sírban feküdjek dermedten és az emlékezés is kivesszen fejemből? Megérdemlőm ezt a büntetést, hogy itt kínlódjak és akkor ezt a kis enyhülést is sajnálod tőlem, amit az ital okoz? Ez az egyetlen ,ami egy kicsit enyhiti a szenvedésemet . . . Ó drág Johnnykám ... kis fiacskám. ... — öreges, döcögő sírásba kezdett, egész teste rázkódott és a könnyei végigfolytak az arcán. — Eredj ki, te is ellenségem vagy, eredj ki! . . . Én nem megyek semmiféle kórházba, semmiféle elvonókúrára! ... — zokogta. — Gondoljanak az emberek, amit akarnak, kegyetlenek, gondolják, hogy részeges, vén disznó vagyok, nem érdekel... jaj, most is hallom, ahogy hörgött, hánykódött, késő volt a gyomormosás, a méreg már átjárta a testét ... És mikor lehanyatlott a feje, kihűlt a keze, hiába fogtam az enyémbe, hiába melengettem, jéghideg volt és ha elengedtem, visszaesett a takaróra. Ó, fiam . . . egyetlenem . . . — Hát tehetszt te arról a borzasztó szerencsétlenségről, hogy az orvossága helyett egy másik üvegből ivott és megmérgezte magát? Ez a végzet, a sors . . . — Tehetek róla! Miért nem vigyáztam jobban, hogy a tizenkét éves fiúnak ne kerüljön a kezébe a másik üveg! . . . Én, csakis én ... én vagyok az oka! . . . Ma már húszéves lenne, szép fiatalember és nincs . . . nincs sehol, az én fiam nincs... Ebbe bele lehet őrülni . . . Ebből akarsz kigyógyitani, hogy nincs fiam? Mig meg nem halok, mindig szenvedni fogok emiatt ... Az emlékezés is borzasztó, látom, amint holtan fekszik a koporsójában, de mégis csak látom, arra is emlékszem, mikor még dajkáltam . . . mikor fürösztöttem, látom kis rózsás testét a vízben, ahogy a játékhallgatóját úsztatta és gyönyörűségeseket rikkantott örömében. Látom, amikor iskolába ment, elkészítettem a lunchot a kis táskájába és elkisértem az utón. Okos kérdéseket tett fel. Egyszer azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy az emberre őrangyal vigyáz? Én azt feleltem, hogy igaz, erre ő: Akikor miért jössz velem, miért vigyázol rám, hogy autó el ne üssön? Az őrangyal vigyáz rám . . . Igen ... az őrangyal! Az is bitang, szélhámos, aki ilyen mesékkel tömi tele a kisgyermek fejét, én is hibás voltam, hogy megerősitettem ebben a hazugságban, hogy van, amikor már régen tudtam ,hogy nincs . . . Semmi sincs ! . . . Közöny van . . . Senki se vigyáz ránk, az Isten se! Szeméttel tömik tele az ember fejét már kiskorában . . . Eriggy, hagyj békén . . . — De Liza, gondold meg, ha valaki nincs többé, azon már nincs segítség, nem lehet föltámasztani, az emlékezet tudja csak, abban nincs köszö-Anyám Anyám Te sohase vádolsz mindent elfogadsz már Mint gyümölcsfa olyan lehetsz Te - szomorú letépett gyümölcse láttán Igen -Mi régen leszakadtunk gyermekeid e testedből naprajöttek régen megértünk -s már régen nem értünk -Te meg hallgatsz - hallgatod beszédünk Anyám Tudom ki vagy és tudom már mit jelentesz Én e város zsongó utcáit lakom de fénynomádok csákók s lázaim közt mindig érzem simító kezed Anyám — csak higgyél nekünk. Zimonyi Tibor net, szürke árny dereng az ember agyában, mely egyre fakul ... és végül az se marad. Én meg akarlak menteni a rettentő szenvedésedtől .... nagyon megértelek ... de te is értsd meg, hogy én meg felelős vagyok érted, feleségem vagy, halott gyermekem anyja, én az apja voltam, nekem is kimondhatatlanul fáj, hogy elveszett, de a tied is csak tetézné a bánatomat, kötelességem van irántad, meg akarlak gyógyítani. Én nem menekülök semmiféle narkózishoz ... elviselem, mert el kell viselnem ... Te is el fogod . . . — Ne akarj rajtam segíteni! ... Van olyan ember . . . akin már nem lehet . . . Aki már beletörődött, hogy segítség nélkül kell élnie ... — Mindenki csak önmagán segíthet, ha tud ... én nem tudok ... Ki kell várnod, mig én is meghalok és megkönnyebbülten élhetsz, tudom, hogy ez is lenyom, hogy részeges vénasszony a feleséged, de megszabaditlak tőle . . . nem sokáig huzom . . . éppen az alkohol az, ami megszabadít tőle . . . meg engem is, magamtól . . . Ó, kis fiam, hogy nézhetsz ki most a sírban, a szép kék szemed kifolyt, rózsaszínű bőröd elrothadt, csak a csontok . . . . azok maradtak meg... a kis karodban a csont . . ujjaidban, amelyekkel az arcomat cirógattad, akkor még puha hús volt rajta ... A tenyereden... most már nincs. . . A férj nem birta tovább hallgatni, kitámolygott a szobából és könnyeit törölgette. Liza néni előhúzott egy whiskys üveget az ágya alól és a felét egyhajtásra kiitta. A szesz úgy ömlött végig a testén, mint artüz... az agya megint homályosodni kezdett, a részegek kifejezéstelen tekintetével bámult a mennyezetre, jobban érezte magát, az alkohol átringatta a semmibe. Néhány hét után már nem birta tovább. A férje ott találta holtan az ágyán. Mikor lefogta a szemét, összetette a két kezét a mellén, az ágy alá pillantott és megdöbebnve látta a sok üres üveget. Vodkát ivott Liza, a legerősebb orosz pálinkát. A koporsójában az alkoholtól szétdult arcán a ráncokat szétsimitotta a halál. Mikor temették, az emberek nem is annyira részvétből, mint inkább kíváncsiságból jöttél el a ravatalához és egyes csoportokból suttogások hallatszottak: “no, ez is elment ... a föld terhe volt... egyszer se láttam józanul . .. szegény férje jól járt . . .” Nagyot bámultak, amikor a pap igy búcsúztatta az öregasszonyt: — Ti csak azt láttátok ,hogy szegény megboldogult testvérünk mértéken felül ivott ... Az italba kapaszkodott, mint hajótörött a mentődeszkába ... Az alkoholmámorba menekült, mert elvesztette egyetlen gyermekét . . . — Mások is elvesztették, mégse vedeltek anynyit, mint ez a vénasszony ... — hallatszott az egyes csoportokból a suttogás. — Mikor itt állok a koporsója előtt, — folytatta a pap —, csak a legnagyobb szeretetet látom benne: az anyai szeretetet, ennél nagyobb dolog nincs az egész világon! Mikor Jézus Urunk a szeretetre tanított bennünket, ö is bizonyára viszszaemlékezett édesanyja önfeláldozó szeretetére, aki csókolgatta, fürösztötte, öltöztette, a bethlehemi jászoltól egészen a Golgotáig mellette állt... — Talán mégis túlzás ezt a részeges nőt az Ur anyjához hasonlítani? . . . Mária nem ivott a fájdalmában ... — hallatszott újból a fölháborodás. — Liza testvérünk is elvesztette a fiát, mint a Szüzanya . . . — Ez már Istenkáromlás! ... — zúdultak fel egyesek és méltatlankodva távoztak. — Imádkozzunk szegény Liza testvérünkért... Miatyánk, Ki vagy a mennyekben . . . A temetés után a férj egy napon újságot olvasott és meglepő hírre bukkant. Az egészségügyi minisztérium vizsgálatot rendelt el számos gyógyszerész ellen, mert az egészségre nézve káros or(Folyt. a 11. oldalon)
