Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-10 / 19. szám
8. oldal BÖLCSŐ VAGY KOPORSÓ? Irta: MÁRER GYÖRGY Mélyen a Manhattan-sziget déli csücske felé, a ‘'Down Town”-nak nevezett banknegyedben áll New Yorknak talán legrégibb védett emlékműve, de mindenesetre legrégibb temploma, a Szent Pál kápolna. Még az angol uralom idején épült, amit elárul stílusa is, amely kimondottan angol koloniális stílus, amolyan se hús, se hal, vegyítve a régi görög oszlopcsarnokot a hódítók fennhéjázását jelképező hegyes, magas toronnyal. Az egész azonban, igy ahogy van, kecses és vonzó, valódi kis gyöngyszem, bezárva a körülötte épülő házkolosszusok kagylójába. Kis kertjében vakítóan fehér sírkövek jelzik az elinalt századokat, köztük padok, melyeken nyugdíjas öregek olvassák a sarki szemétkosárból kiböngészett “Leibjournaljukat”. Olykor rock-zenékarok lármáznak az ősi sirkertben, persze a helyhez illő, bár kissé túl ujjongó egyházi, dalokat. Néhány lépéssel odább, mellbevágó ellentétként tör az égnék a világnak ezidőszerint legmagasabb épülete, a World Trade Center két szögletes tornya. Két monumentális, de magasságához mérten kissé cingár ezüstszínű rúd, az ember már hajlamos volna azt hinni, hogy minden ezüstöt, amit a ‘dájmökból’, ‘kóderekből’ kivontak, ide öntöttek be. Kissé hidegen, ridegen, dísztelenül, szinte könyörtelenül merednek a hozzájuk olykor egy kis pletykára leereszkedő felhőkbe, s mintha versenyeznének egymással a magasságban, a káprázat játéka hol az egyik tornyot, hol a másikat mutatja magasabbnak aszerint, hogy honnan nézi az ember. Ezek persze csak az első benyomások, kissé felületesek, bizonyára elfogultak, mint ahogy elfogult mondjuk a száraz, kietlen, színtelen szagtalan TV-dinerrel szemben az, akinek kedvenc étele a serpenyős rostélyos. De hát nem akarok előre igazságtalan lenni még az épületekkel szemben Márer György DRAGA ÉDESANYÁK Az édesanyákat köszönti ma ország-világ. A virágot szorongató kisgyermek, a nagyfiú — aki már férfivá érett —, a nagylány, aki már talán szintén édesanya. S az édesanyák dehogy gondolnak most arra, milyen kevés ünnep jutott és jut nekik, mig felcseperedik gyermekük. Mennyi küszködés felnevelni a palántát. Elindulnak minden reggel a gyárba, a hivatalba, ki a szövőgép mellé, ki a mérnöki rajzasztalhoz, s magukkal cipelik az egész család gondját, baját. Okos szóval indítják útnak iskolába a gyerekeket. Most nem látszik arcukon, hogy mennyi félelemmel hajol a betegágy fölé, mennyi tépelődéssel jár, mig a szertelen kamaszból igaz ember válik, s most, amikor e néhány sorral köszöntjük az édesanyákat, a nagymamákra is gondolunk. A nagymamákra, a családok csöndes, és szívós segítőtársára, támaszára. Anyák napja van. Május szép ünnepén őket köszönti ország-világ, őket, akik ünneplést nem várva, boldogan és magától értetődően vállalják a legszebb hivatást — az édesanyákét. sem, amíg nem nézek jobban beléjük. S ezt majd csak akkor tehetem meg, ha a nagy mű teljesen készen áll. Ám az első benyomás kedvezőtlenségében nem állok egyedül. A new-yorki rosszmájuak már feltették a kérdést: Mire jók ezek a függőleges koporsók ? És mindjárt meg is feleltek rá: Hogy az egyikbe vagy a másikba eltemessék az Empire State Buildinget. Őszintén szólva nem tudom, szükség volt-e a két kolosszusra, jól épitették-e meg, céljainak megfelelően-e, a technika valóban legújabb vívmányai szerint-e. Egyet azonban tudok: magasságukat a versengés tetézte meg. Az sarkalta az építőket, hogy ezek a tornyok legyenek a “leg”ek. A legmagasabbak az egész világon. 100 lábbal magasabbak, mint az eddigi rekorder, az Empire State Building, amely “csak” 102 emeletes és “mindössze” 1250 láb (381 méter) magas. E tornyok magassága 1350 lábnyi, 110 emeletesek, de már javában épül a chicagói Sears felhőkarcoló, amely újabb 100 lábbal lesz magasabb a World Trade Centeméi is és, hogy a bánat ne járjon egyedül, nemsokára következik egy újabb chicagói világrekorder. Persze a két város harcában New York nem egykönnyen adja meg magát és felvetődött a gondolat, hogy az Empire State Buildinget megfejelik és igy állítják vissza régi jogaiba. A tervek szerint a megtoldott tető ronda és dísztelen lenne és eltűnne az épületnek monumentálissága mellett is bámulatos kecsessége. Persze ezek a keserű megjegyzések csak a 20 _ század acsarkodásai minden ellen, ami a 21. és a következő századoknak szól. Nem kétséges ugyanis, hogy az épület a jövendőre kacsint, mint ahogy az ilyen mindent felülmúlni akaró vállalkozásban mindig van valami kis kacérkodás a halhatatlansággal. Gondoljunk csak az Egyiptomi piramisokra, amelyeket a fáraók a hírnevük meghosszabbítására építettek olyanra, amilyenek. És ők is versengtek egymással, hogy nagyobbat építsenek, mint elődjeik. A piramisok pompás sirvermeknek készültek, bennük az építő uralkodó arany koporsóba zárt múmiájával és a koporsó körül mérhetetlen értékű kinccsel. Mint Madách ‘Az embert tragédiájá’ban, a Fáraó-Ádám szájába adja: E -müvei, melyet alkotok Azt tartom, hogy megleltem az utat, Mely a valódi nagysághoz vezet, Művészetét a természet csodálja S évezredekre hirdeti nevem. Valami kis okosság volt a halhatatlanságra való spekulációban. Hiszen immár 5000 éve, hogy a piramisok épültek s ma is állnak, uru kemlékét és nevét is megőriztek, legfeljebb csak a kincseket lopták el időközben a hírnévvel és a halhatatlansággal keveset törődő, inkább a jelen perceinek élő kis és nagy tolvajok. Egyéb párhuzamot is találunk a két világcsoda között. Itt is munkások ezrei sürögnek a mai csodagépek körül, mint a fáraók korában történt az akkori csodagépek körül, (amelyek mibenlétére, titkára, hogy miként fuvarozták fel a soktonnás köveket a gúlák tetejére, máig sem jöttünk rá.) De volt egy lényeges különbség is. Egyiptomban a munkahajcsárok még korbáccsal hajszolták a munkásokat, akik nem voltak semmiféle szakszervezet tagjai és igy semmi mást nem tudtak tenni, mint hogy jajgattak. A vaj szivü fáraó, aki ezt nem bírta hallgatni (most újra Madáchot idézem), megkérte miniszterét, Lucifert, hogy némitsa el a jajgatást. Mire Lucifer: Azt nem bírom, ez már a nép joga, Együtt öröklé az igával azt. Ma már a jajgatás technikája modernebb: a munkások, ha valami nem tetszik nekik, piketelnek. Jelenleg is ezt csinálják a tornyok körül, piketelnek a World Trade Center gazdája, a Port Authority ellen. A mü még nincs befejezve, de az 'irodák egy részébe már beköltözött több mint 300 vállalat 7 ezer alkalmazottja s ha minden kész lesz, mintegy 800 cég működik majd benne 50,000-nél is több hivatalnokkal, akikhez naponta bizonyára elmegy majd kétszer annyi ügyfél és turista. Valóságos kis város lesz ez, amelynek hűtését, fűtését, világítását komputerek fogják intézni, liftjainek százai nagy gyorsasággal fognak száguldozni, telefonjainak ezrei folyton foglaltak lesznek és a falára szözezett emléktábla bizonyára büszkén fogja hirdetni I. Nelson fáraó és Ronan munkafelügyelő nevét. Hogy 5000 év alatt nem kopnak-e le az emléktábla aranybélelésü betűi, ki tudná megjósolni azt. És ki tudná egész bizonyossággal megmondani, bölcső lesz-e a World Trade Center, vagy pedig kripta és koporsó: az elkövetkező gyakorlatiasan rideg falanszter századok bölcsője vagy egy soha vissza nem térő, egykor szép reményekre jogosult világ mauzóleuma? Mint valaha az egyiptomi piramisok? NAPFELKELTE Ha elgondolom, hogyan nevelt fel minket az anyám, mit ki nem eszelt, mert az akarata mindig előbbre járt, mint a módja . . . Semmink se volt az égvilágon, de ezt a semmit oly tüneményesen osztotta szét, hogy néha már valóságos kiskirályoknak éreztük magunkat, és a sózott krumplit nyújtott kisujjal eszegettük. Épp, hogy elhagyta a harmincadik esztendejét, s máris özvegyen maradt az anyám, vékonyka asszony, diószemekkel és három kislánnyal, akik közül a legnagyobb én voltam, csupa kéz, csupa láb ,s minden oly nagyra nőtt bennem, a bánat, az álom, az étvágy, alig lehetett csillapítani akár ezt, akár amazt. Képek merültek fel bennem, látszólag összefüggéstelenek, mintha eső érné az emlékeimet, amitől azok szint eresztenek és összefolynak. Egy didergés téli délután, amikor annyira fáztunk, hogy mindenre elszántan Loli babát dobtuk a tüzbe, s nem mertünk egymásra nézni, mikor a baba dereka hangos reccsenéssel megadta magát a lángoknak. Akkor lépett a szobába anyám, megdermedve a hidegtől, kifújt, érdes arccal, s egyenesen a kályhának tartott. Felemelte a vasajtót, s ahogy belenézett a lángokba, hátralépett, s meghökkenve bámult a tüzbe. A baba akkor már elhamvadt, csak egy rózsaszínű kar nyúlt ki a parázs közül segélyt kérőn és csonkán, egy kar, mely már sehová sem tartozott, s mégis tele volt gyöngédséggel. Távolabb két égszínkék üvegszem, becsúszva a parázs közé: a drót, mellyel a két szem öszsze volt fogva, átizzott, s a két halott babaszem oly szemrehányóan nézett ránk, hogy elsírtuk magunkat. — Ennyire fáztatok? — kérdezte anyám ,s lehajtotta a fejét, mert az üvegszem egyet pattant s már vége is volt. Többet nem szólt, de valahogy megéreztük, hogy néha a szenvedés és a lemondás is melegít úgy, mint az a vérszegény láng, melyet erőszakkal csiholunk ki. (Folyt, a 10. oldalon)
