Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-03 / 18. szám
10. oldal APRÓPÉNZ Irta: HALÁSZ PÉTER A Gallup közvéleménykutató intézet megkérdezte az angol lakosság minden rétegének és felnőtt korosztályainak képviselőit, hogy tartanak.e a zsebükben rendszeresen apró§ pénzt, most, ebben a pillanatban, amikor a kérdést kapják, mennyi aprópénz van a zsebükben, milyen értékű érmék, mekkora öszegben ? A válaszokból kiderült, hogy a lakosság kilencvenegy százalékának mindig van aprópénz a zsebében, egy vagy Halász Péter több érme, a legnépszerűbb érme a 10-penny értékű, amely a lakosság hetvenöt százalékának zsebében minden időben megtalálható. Huszonöt esztendőn aluliak 65 penny értékű aprópénzt hordanak zsebükben, 45 és 64 év közöttiek átlagban 83 pennyt. Összesítve a korosztályok és társadalmi rétegek napi aprópénz-állományát, minden angol zsebben átlagban 74 penny csörög. Kivételt képeznek a skótok, akiknek zsebében 61 penny az átlagos aprópénz-állomány. (Megerősítve a róluk kialakult általános felfogást.) A Gallup második kérdése igy hangzott: megesett-e önnel ma, vagy tegnap, hogy egy bizonyos névértékű aprópénz-érmére szüksége lett volna, de éppen nem volt a zsebében? Ha igen, milyen névértékű aprópénz-érméket hiányolt, vagy hiányol leginkább? A válaszokból az a kép alakult ki, hogy a fiatalemberek leginkább a 2 penny értékű érmét, mig az idősebb, én önálló hivatással rendelkező emberek az 50 penny értékű pénzérméket hiányolják a leggyakrabban, ha történetesen nincs a zsebükben. Skótokról ez a kérdés-kategória külön felvilágosítással nem szolgál, ugylátszik, ebben a vonatkozásban nem különböznek a lakosság többi részétől. Gallupnak szerencséje van, hogy nem sorolt a megkérdezettek közé, mert tőlem (legalábbis a második kérdésre) zavarbaejtő választ kapott volna. Nekem ugyanis a leggyakrabban még mindig a régi 10 filléres, 20 filléres és 50 filléres érmék hiányoznak, nem azért, mintha olyan rendkívüli értékük lett volna, de azért, mert gyermek- és ifjúkorom jelképei s mert életemnek azokhoz a korszakaihoz tartozó pénznemek voltak, amelyeknek birtoklása tökéletesen kielégítette minden vágyamat és igényemet. Amikor nem lehetett olyan kevés pénzem, hogy azzal már ne tudtam volna kezdeni valamit. Két fillérért négy színes agyag-golyót, vagy egy üveg-golyót lehetett kapni a trafikban, amivel az ember aztán “csin, vagy arasz”-szal további golyókat nyerhetett. Két fillér tehát már alaptőkének számított, lehetőség rejlett benne, vagyon-gyarapitás távlatai. Kisgimnazista koromban húsz fillérrel a zsebemben jómódúnak éreztem magam, terveket szőttem, válogathattam a lehetőségek között. Vásárolhattam négy fillérért egy Suhajda-szeletet, vagy hatért egy ovális-formájú Hindu csokoládét, felejthetetlenül jóizü krémtörmelékkel. Akkor még mindig maradt annyi pénzem, hogy 10 fillérért megvásároljam a legújabb Nick Carter füzetet (később Chick Carter) vagy pedig két használt 28-filléres Pesti Hírlap regényt, vagy 12 fillérért három használt 24 filléres Pesti Napló regényt. 28 filléres sárga regény-kiadásban olvastam Bulwertől Pompeji pusztulását, Pesti Napló kékregény-sorozatban pedig Sásdy Sándortól a “Nyolc hold föld”-et. Voltak könnyelműbb napjaim is és ha a 20 filléres forgótőkéhez sikerült hozzákunyerálnom még tiz fillért, akkor elvágtattam a Párizsi Nagyáruház 25 filléres osztályára, ahol 20 fillérért patronos pisztolyt vásárolhattam és 5-ért patront, vagy pedig apró versenyautót, amely akkora volt, mint a kisujjam, de mégis elég nagy ahhoz, hogy belemerüljek és fel-felhördülő motorral végigrobogjak benne a Nagykörúton, A kisautót magam elé tartottam, két ujjam között, s benne láttam magamat, én voltam a préselt bádogfigura a vezetőülésben, pilótasapkában és pilóta-szemüveggel. 25 fillérért ezüstszínű parányi repülőgépet is lehetett vásárolni és akkor, persze, felrepültem benne, elhúztam a város fölött és a Boráros-tér magasságában integettem Aszódy Évikének, aki csillogó szemekkel nézett a felhőkbe s meg-megcsillanni látta gépmadaram acéltestét. A változatok és a lehetőségek csakugyan kimerithetetlenek voltak. Felszálltam egy villamosra, — akármilyen villamosra — 16 fillérért szakaszjegyet vátottam, megálltam a peronon, nekitámaszkodtam a rácsajtónak, a síneket néztem, a kövezetét, a sinék mellett és utaztam, irtózatos sebességgel, idegen városokon, országokon, sőt földrészeken át. Világjáró fölfedező voltam, aki ismeretlen tájakra bukkant és idegen törzsek fogságába esett, de aztán patronos pisztolyom segítségével kivágtam magam szorongatott helyzetemből. Máskor pedig mesterdetektiv, Edgar Wallace megelevenedett hőse, vagy pdig borusabb napokon Tuskólábu, aki visszatért. Megérkeztem az idegen városba és éppen most száguldottam a nagy veszély felé, percek múlva szembenállók a nagy bűnözővel, aki monoklit hord, simogatja kecskeszakállát, sárkánydiszes selyemköpenyének jobbzsebében pedig mérgezett tőrét szorongatja. Néhány filléres befektetéssel minden lehettem tehát, csakis kedvemtől és elhatározásomtól függött. Egyszerre csak omladozni kezdtek körülöttem a házfalak, a Gellérthegy oldaláról láva hömpölygött alá, szempillantás alatt Pompejben voltunk valamennyien és reám várt a feladat, hogy kimentsem a sistergő tűzesőből Aszódy Évikét. Máskor én voltam a kapitány, aki elindult Atlantiszba, az elsüllyedt világrészbe, hogy Pierre Benoit után szabadon végigjárja a rejtélyes délibáb-létezés misztikus útjait. Az összes ilyen (Folyt, a 13. oldalon) KRÍU.YES ASSZON YK A — Oszkár, azl csinálod, amit tnoailtam: It*ft;»n nincs választó jogod! KUTYATÖRTÉNET: FIDO Borgo San Lorenzo vasútállomásán láttam Fido kutya szobrát. Alacsony kőtalapzatról feszült várakozásba dermedt kuvasz figyel az első sínpárra. Hódolatom a művésznek: kőbe lehelte a szüntelenül égő, zabolátlan, vak szeretetet. Fido gazdája Firenzében dolgozott, a kutya minden hajnalban elkísérte a pályaudvarig, az első sínpár előtt leült, kicsit nyüszítve várta, mig a gazda megjelenik a kupéablakban. — Eredj haza, Fido! Mindenki nevetett. Dehogy ment haza Fido. A vonatot rég elnyelte a messzeség, a kutya még mindig utána nézett. Megérkezett az ellenvonat, a kalauz, a vezető és az utasok versengve szólongatták: — Fido! Gyere ide Fido! A kutya vakkantással üdvözölte ismerőseit, csóválta a farkát, de nem mozdult, csak amikor Firenze felől befutott a nemzetközi gyors: mint a nyíl, ugrott az étkezőkocsiba, ahol a szakács és a pincér teletömte minden jóval, majd a következő állomáson útjára bocsátotta. Fido átugrott a másik sínpár elé, s az első vonattal visszautazott Borgo San Lorenzoba. A pályaudvaron nézelődött egy kissé, aztán teli hassal, ráérősen hazakocogott külvárosi otthonába. — Megjöttél, Fido? Jóllaktál, Fido? Útközben sokan szólitották, mindannyiszor egy egy vakkantás volt a felelet. — Okos dög — mondták —, önellátó. Hazaérve leheveredett a vackára, s elaludt. Álmában rövid, panaszos hangok törtek fel a torkán. A nap már erősen a lila hegyek felé tartott, amikor mindig ugyanabban az időpontban — hirtelen talpraugrott, megrázta bundáját és elindult a pályaudvarhoz vezető utón. — Jön a gazda, Fidó, siess! A hang irányába fordulva vakkantott egyet. Bizony, jön. Az volt ám látnivaló, amikor megjött! Táncolt, ugrált a gazda körül, körbeszaladt, előre száguldott, s vissza, harapdálta a gazda kezét, orvul belenyalt a képébe. Mindenki megállt, bámulta, nevette. így volt ez nap-nap után, hosszú évekig. Aztán egy szeles őszi este hiába várt Fido a sínek mellett, a gazda nem jött meg. Az emberek tudták, miért, a kutya nem. A vonat már rég továbbrobogott, a gazda sehol. Fido szerencsétlenül kódorgott fel-alá, először hallották hosszan vonítani. A vasutasok és mások is hívták, de mintha nem is hallotta volna, órákig sírta panaszát. Végül is a vaksötétben eltűnt. Hajnalban már a sínek mentén ült és didergett. — Odanézz, a Fido! A firenzei vonat beállt, füttyentett, s továbbrobogott. A kupéablakból nem integetett senki. A szokott időben befutott a gyors is, az étkezőkocsiból szólitották: — Gyere már, Fido! De a kutya nem mozdult. A pincér az ételmaradékot a kutya elé tette, aztán sietve visszaugrott a mozgó kocsiba. Dél is elmúlt, amikor Fido lassan hazacammogott, s leheveredett a gazdátlanná vált házacska kapujába. Délután a szokott időben — feltápászkodott. elkullogott az állomásra és leste a firenzei vonatot ... Évekig leste. Hajnalban és este. Szőre fényét vesztette, piszkos, gubancos lett, képére könnyes bánat fagyott. Egy napon elkésett: a firenzei vonat már átfutott az állomáson. Homályos szemmel végigtekintett az üres peronon ,aztán lassan elnyúlt az első sínpár előtt. Azon a helyen, ahol most a szobra áll. Kőműves Imre
