Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-11 / 2. szám
15. oldal SZLOVÁKIAI LEVÉL: POZSONY, AHOL AZ IDŐ NEM ÁLLT MEG... Pozsony, december hó . . . Még a szokottnál is szebbnek láttam a várost azon a koratéli verőfényes délelőttön. Kiváltképp, amikor a belvárosban kószálva, két óra alatt hatszor kellett áthaladnom bájos pozsonyi diáklányok sorfala között. Mondom, kellett, mert másfelé nem engedtek, minduntalan elállták az utamat. Igaz, hogy nemcsak nekem : aznap reggel 6- tól délután 6-ig mindenkinek, aki gyalogosi minőségben, akár ügyes-bajos dolgainak intézése, akár kényelmes sétája közben átvágott a pozsonyi főtéren vagy a Szlovák Nemzeti Felkelés terén. A járókelőknek udvarias határozottsággal papírlapot nyomtak a kezébe, feltüntették rajta az időpontot, majd a kiveztő utak torkolatánál elvették a távozóktól és zsákokba gyűjtögették. Csak ott értesültem róla, hogy belecseppentem Európa mind ez ideig legnagyobb gyalogosszámlálási akciójába. Az eredményeket felhasználják majd a tervbe vett aluljáró méreteinek meghatározásánál. A mai “közlekedési robbanás’’ idején az ilyen objektum — vethetné közbe valaki — ugyancsak közhelynek számit. Csakhogy Pozsonyban — s ezért is büszkék rá a helybeliek — többről van szó. Nemcsak arról, hogy a belváros szivében valóban megváltás lesz a roppantul megduzzadt forgalomban, hanem fontos alkotóeleme egyben az éppen a közelmúltban elkészült urbanisztikai programnak. Márpedig megvalósításra is alkalmas terve Pozsonynak most van először, noha a kérdéssel egyfolytában foglalkoztak a századforduló óta. A városrendezési hivatal ultramodern palotájának előcsarnokában Hauskrecht főépítész-helyettes sorra veszi a falon függő tervrajzokat. Az első terv még Pálóczy professzor nevéhez fűződik. Ám az 1917-ben előterjesztett munkát hamar túlhaladta az idő, nemkülönben a huszas évek próbálkozásait. Aztán csak a második világháború után került sor néhány részterv megszerkesztésére, de a kormány csak nemrég hagyhatta jóvá a legfrissebb változatot, amelyen már egész kollektíva dolgozott. A város terjeszkedése és iparosodása ugyanis olyan gyorsan és jobbára ösztönösen ment végbe, a lakosság lélekszáma annyira ugrásszerűen gyarapodott, hogy az urbanisztikai gondolkodás nem tudott lépést tartani vele. Most viszont, a hirtelen öszetorlódott közlekedési, környezetvédelmi és egyéb problémák megoldása nem tűr halogatást. A hatalmas falitérképen az óváros és mindaz, ami akár 1945-ben Pozsonyban számított, hüvelykujj nyi méretű a később hozzáépült részekhez képest. A lakosság száma Trianon és a második világháború befej eztéig csupán 40 ezerrel nőtt és 1945- ben 140 ezer volt. 1968-ban viszont már elérte a 280 ezret. Az összes lakások kétharmada — több mint 51 ezer, az 1945-ben elkezdődött időszakban épült, s a mostani ötéves tervben újabb 22 ezret kívánnak átadni rendeltetésének. Azóta pedig, hogy Pozsonyt a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosává tették, a lélekszám ismét harmincezerrel emelkedett, s jelenleg 310 ezer. A föderáció költségvetése lehetővé teszi, hogy a város jelentőségben és nagyságban nem. is oly sokára Prága után elfoglalhassa az alkotmány szerint is öt megillető második helyet: a prognózis adatai még a századforduló előtt 550 ezres lélekszámot jósolnak. Bármennyire ismerős erre az ember, látogatásról látogatásra mindannyiszor kicsit elveszettnek érzi magát az uj látnivalók tömegében. S mindegy, hogy Prágából, vagy Budapestről érkezik az utas, a fejlődés tempóját lemérve nem állhatja meg őszinte elismerés nélkül. Az uj városfejlesztési koncepció azonban még kétségtelenül nagyobb meglepetéssel szolgál. A pozsonyiak ugyanis évszázados álmuk valóra válására, a Duna jobb partjának meghódítására készülnek. A makettasztalon már minden a helyén van: dús növényzetű parkok között modem lakótelepek sorakoznak, odébb hivatalok, mozik, szállodák modelljei, az uj közigazgazgatási és kulturális központ épületei. Hatalmas csarnokok, körülhatárolt térségek, a jövendő vásárok színhelyei, a nemzetközi hirü Incheba vegyipari kiállítás centruma. Mindez persze alighanem száraz felsorolás és semmit sem árul el arról, ami a várost a külföldi számára is oly vonzóvá teszi: Pozsony megejtő PETŐFIRE EMLÉKEZÜNK . . . AZ ASZÓDI DIÁKEVEK 1885 szeptemberétől 1838 júniusáig Petőfi három iskolaévet töltött Aszódon. Nyilván a költő számára is emlékezetes, emlékekben gazdag lehetett ez a három esztendő, ő maga igy értékeli ezt az Utíjegyzetökben: “mily eseménydus három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni — 2. Itt voltam először szerelmes. 3 Itt akartam először színésszé lenni.” Úgy gondol hát vissza az itt eltöltött esztendőkre, mint ahol és amikor élete számára legdöntőbb eseményekkel először találkozott: vers, szerelem, színészet! Halála pillanatáig végigkísérte a költő életét e három fogalom! “A verselés a szerelem eredménye volt” — olvasom a költő Okfejtését. Ezért szóljunk először a szerelemről. Valószínű, hogy egy iskolai majálison ismerkedett meg a 13 éves legényke a vele csaknem egyidős Kankrinyi Emíliával. Emilia a hartai evangélikus lelkész árvája volt, aki édesanyjával és testvéreivel ezidőtájt Aszódon lakott. Feltűnően csinos, barna leány, ő azonban az alacsony, sovány diákot és szerelmes verseit semmibe vette. Valószínű a szerelmes Petrovics Sándor ebben az időben Írogatta első verseit. Feltételezem, hogy a viszonzatlan szerelem érzése szólalt meg ezekben. A hagyomány tud egy olyan Emilia névnapjára irt köszöntőről, melyet a lány hosszabb ideig őrzött, s később elkallódott. — Amikor a költő 1845 tavaszán átutazott Aszódon, s eszébe jutott: “itt voltam először szerelmes” — Kankrinyi Emilia már menyasszony volt, s május végén a tápiószelei parókiára költözött Mocskonyi József evangélikus lelkész feleségeként. De ez az aszódi szerelem még “zűrzavaros kora tavasz volt” a költő szerelmében. Ugyanis itt egyszerre volt szerelmes Kankrinyi Emíliába, a színészetbe és egy színésznőbe: Túri Boriskába. A színésznővel azonban valószínű egyetlen szót sem váltott a költő. A szerelem emléke megmaradt a költőben, s talán Petőfi szerelmi * S Érthetetlen Értelem Ö érthetetlen örök Értelem, Te mindenre kiáradsz végtelen jósággal s vonzással felségesen. Teremtő és fenntartó Hatalom, az ujjnyomodat kitapogatom a jelenségekben s az anyagon. Amit alkotsz, mindaz műremek, Te kormányzód a csillagrendszerek suhanasát $ világegyetemet. S a harmatcsepp, ahogy ring tüzesen lombon, fűszálon, rózsalevelén, Téged hirdet s ez csupa kegyelem. ölbey Irén hangulatáról, életének fiatalos pezsgéséről. De erről úgyis csak az tudhat valamit, aki esti sétára indul a középkori Mihály-kapun át a girbegörbe ódon utcák sorát követve.. S ha a Hviezdoslav tér sarkán megpihen és feltekint a fényárban úszó várra, Szent Márton ősi templomára, vagy ünnepi ki világításban megpillantja a Szlovák Nemzeti Színház újonnan restaurált pompás épületét, nem könnyen felejti el a látványt. A színház előtt a turistát ismét kecses, régi szökőkút fogadja, rajta a helyreállított felirat: “A pozsonyi első takarékpénztár — Pozsony szabad királyi városnak. 1888.” Mert a tanács nemcsak az uj lakótelepekre, a jövőre gondol. Gondozza a múlt emlékeit is, s évről évre nagy összegeket áldoz megőrzésükre. Mindarra, ami annyira kedves a pozsonyiaknak, szlováknak és magyarnak egyaránt. Flesch István költészetét tápláló érzelem szárnybontogatása nyilvánult meg diák-szerelmében. A vers-csinálás első lépéseit keresve a szerelem mellett az iskolában végzett munkára is figyelnünk kell. Mint minden akkori iskolában, itt is elmaradhatatlan “tárgy” volt a versek patetikus előadása, a szavalás. Az aszódi diákok magyarul, latinul, és németül szavaltak. A latin irodalomból Ovidius, Horatius és Vergilius lehetett a leggyakrabban idézett költő. Németül valószínű többek között Schiller költeményeit szavalták, ugyanis ezek nyomát Petőfi ifjúkori verseiben felfedezni vélik a kutatók. A magyar irodalomból pedig jól ismerhették Kazinczy, Szemere Pál, Berzsenyi és Kölcsey verseit. A másik, amire még figyelnünk kell, az, hogy verseléssel a 19- század közepéig minden diák foglalkozott: a verscsinálás kötelező volt a verstan műhelygyakorlataként. Petőfi nem tűnt ki Aszódon a verscsinálásban. De az állandó verstanulással és szavalással ma szinte elképzelhetetlen versközeiben élt Petőfi is. Első ismert verse bucsuvers. A cime is ez: “Bucsuzás”. A tanévzárón hangzott el 1838 júniusában. A vers gyakorlott verselőről árulkodik, de nem kész költőről. Tanára, Koren István — akivel nyilván megbeszélte Petőfi a Bucsuzást — dolgozatnak tekintette. A verset azonban Petőfi úgy tudta elkészíteni, “hogy én dolgozatát könyvembe Írtam” — emlékezik Koren István. A vers tehát jelesen megoldott feladat! Talán a szavalásra lehet gondolni indokként akkor, amikor még arról kell Írnom, hogy a színészet szelleme Aszódon is megkísértette Petőfit. Már Pesten is “a színházak körül ólálkodott”, de 1838 tavaszán Aszódra jött Balogh István és Gaál Mihály vándortársulata. Az ifjú diák úgy döntött: elhagyja az iskolát és felcsap vándorszínésznek. Jelentkezett is az igazgatónál, aki azt a feltételt szabta a társulathoz csatlakozáshoz, hogy a professzortól kérje ki a bizonyítványát. A vakmerő szándékkal merészen ált Koren István elé, aki azon a napon, amikor a színtársulat utrakelt, szállásán a szobájába zárta Petőfit és tüstént értesítette Petrovics Istvánt. Az apa pedig “a veszedelmes hirvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedő fia megmentéséért rohanni” — emlékszik vissza a történtekre a költő. S az apai tanácsok nyomai még hetekkel később is meglátszottak . . . hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein”. S később, 1847-ben ez az emlék az “Első esküm” c. vers ihletője. Eljött 1838 júniusa. A tanévzáró ünnepélyen abban a templomban mondta el első ismert versét, a Bucsuzást, ahol édesapját keresztelték és szülei házasságát megáldották. Többet nem jött vissza Aszódra — csupán átutazott egyszer a városon. Mégis szivében magával vitte a kedves hely emlékeit, bármilyen messze is került innen. Gyakran gondolt vissza erre a helyre. Detre János
