Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-26 / 17. szám
10. oldal HÁZ Ir.ia: HALÁSZ PÉTER Kedvenc kínai közmondásom úgy hangzik: az élet olyan, mint egy hid, haladj át rajta, de ne építs rá házat. Korszerűtlen tanács, közeledik az idő ,amikor: akinek nem lesz háza, nem lesz otthona. Ez a folyamat ellentétben áll az idő szellemével, a nemzetköziség közérzetével, az általános vándorkedvvel, amely a turizmust a világ elsőszámú iparává tette. Dehát amilyen arányban növekszik a Föld lakóinak száma, úgy fogy az ingatlan, mind többen és többen teszik ki egyéni zászlaikat parcelláikra, a családi házak száz-kétszáz-háromszáz négyszögöles területeire, ez az enyém, megvettem, meghódítottam. Halász Péter A miniatűr honfoglalások korát éljük. Valaha a megállapodott emberek vásároltak családi házat, amikor már elértek egyet és mást az életben, ma — legalábbis itt, Angliában, házvétellel kezdik életük építését, a jelzálogkölcsön rendszere az ifjú vásárló távlataihoz igazodik, a harmincesztendei törlesztéshez. A Building Society-k, a családi házak építését finanszírozó társaságok kamatra kölcsönöznek, akik kamatot akarnak keresni pénzükkel. Ezidőszerint Angliában az a sajátos helyzet állt elő, hogy a társaságok magasabb kamatot fizetnek a betéttulaj honosoknak, mint amennyiért kölcsönöznek. Nem szivük szép szavára teszik, de azért, hogy ne veszítsék el betevőiket, amig emelhetik a kölcsönök kamatlábát. Rövidesen sor kerül arra is. A ház-szerzés vágyának intenzitása mind erősebb lesz, mind általánosabb. Rossz üzlet lakbért fizetni. Aki a saját családi háza vételárát törleszti, minden megfizetett részlettel növeli vagyoná. A kormányok is ezt támogatják. Akinek jelzálogkölcsön-tartozása van, az kevesebb adót fizet, mint akinek bérelt lakása van. Azt mondják a bérházban lakó emberre: kidobja a pénzét az ablakon. Minden havi lakbér elveszett pénz. S ráadásul a lakbérek mind magasabbak lesznek, ez is összefügg az ingatlanárak gyors, rakétaszerű emelkedésével. A kórházak financiális magasfeszültséggel üzemelnek. Minden bérház egy-egy erőmütelep, nem áramot, hanem vagyont fejleszt. Aki lakbért fizet, az idegen generátort füt. Aki viszont kölcsönét fizeti, az a sajátját, övé a termelt hő és a fény. A legutóbbi két esztendőben a londoni és London-környóki házak értéke ötven százalékkal emelkedett. De ez még mindig csekélység ahhoz viszonyítva, amit a háború óta nőtt. A “blitz” idején pompás városi házakat lehetett vásárolni ezer—ezerötszáz fontért. Tulajdonosaik szabadulni akartak ezektől a házaktól, Londonra a Luftvaffe szőnyegbombázása záporozott. Aki tehette, kiköltözött a városból, ötven—százkilométeres távolságra, ha Londonba járt dolgozni, vasúti bérlétének árát levonhatta az adóból. Ez a kedvezmény még a háborút követő években is érvényben maradt. Aki akkor ezer—ezerötszáz fontért vásárolt házat Londonban, annak háza ma ötven—hatvanezer fontot ér. S voltak, persze, sokan, akik nem egy, de három—négy városi házat vásároltak akkor, viktoriánus házakat, amelyeket eredetileg egy-egy család lakott, de amelyeket később könynyedén átalakítottak több-lakásos házakká. Az akkor garasért vett házak, ma pompásan jövedelmeznek, miközben értékük is egyre nő. Kései konjunktúra, aranyeső az egykori bombaesőből. Ennél azonban fontosabb és figyelemreméltóbb a fiatalok házvásárló kedélye. London szélén, a földalatti villamosok és vasútvonalak közelében vesznek családi házat, egy-egy uj településen, vagy pedig régi házat, amelyet aztán ízlésüknek és anyagi erőiknek megfelelően toldozgathatnak, foldozgathatnak, hozzáépíthetnek egy-egy szobát, fürdőszobát, modernizálják, fejlesztik. Ezek ugyanazok a fiatalok, akik nyaranként fölkerekednek és járják a világot. Álruhás vándorok, akik aztán hazatérnek családi házaikba, a cowboy-nadrágból visszaöltöznek civilbe és folytatják mesterségüket, törlesztik-a jelzálogkölcsönt, gyarapítják vagyonukat. Tehetséges és szerencsés fiatalok, akiknek sikerült egyesíteniük két egymástól (látszólag) oly távoleső életformát: a könnyed fölkerekedésre való készséget és a biztos támaszpont birtoklátás. Valaha ezt csak a nagyon jómódú emberek engedhették meg maguknak. Akiknek mindössze átlag-jövede’me volt, aki a fizetéséből élt, az, ha egyszer családi házhoz jutott, őrzője lett, nem tulajdono sa, de foglya. Amikor én ifjúkoromban “családi házról” hallottam, nagybátyám sorsa jutott az eszembe. Kedélyes, bohém fiatalember volt, banktisztviselő, társaságba járó, utazgató. Aztán megnősült. Hozományából családi házat vásárolt Kispesten. Savanyu ember lett belőle, “bejáró”, aki a hivatala után rohant a Nagykörút és az Üllői ut sarkára, a 43-as villamos végállomásához, hogy háromnegyed órán át villamosozzon Kispestre, s aztán félóráig gyalogoljon a Báthory utca végében álló házához. Diákkoromban egy-egy hétvégére meghívott, de én nem szerettem ezeket a vendégségeket ,s ha lehetett, kibújtam a meghívás elől, mert amikor a Báthory-utcára ráborult az éj, egyszeriben a világ végén éreztem magam, reménytelen elszigeteltségben. Nagyszüleimnek meg Nagyváradon volt házuk, s mikor nagyapám is elhunyt, gyakran hallottam esti beszélgetéseket az “örökségről”, kire mi jut, kinek mennyi a hányada, kit mi illet, ügy emlegették, hogy “a ház”. És én ettől a kifejezéstől azóta is irtózom, a névelős háztól, a nagybetűs háztól, a nagy A-val megtisztelt A HÁZ-tól. Lánc csörgését hallottam benne, odakötöttséget, házőrzői elkötelezettséget. Innen eredhetett az, hogy a másik végletbe estem és azt tűztem ki magam elé, hogy majd, ha önálló felnőtt leszek, szállodában lakom. Hunyady Sándor volt a mintaképem, aki a körúti Royalban lakott és portások, szobapincérek voltak a családtagjai. Keresztury Dezső: Dal Ö tavasz, végre tavasz vagy?! Ne biztatgass, gyere már! Rügyező fák közt a havas, vad késő tél szele jár. Ha ily öldöklő időt küld ránk újra a március, mikor lesz végre, te őrült, hogy szelíden révbe juss? Ö édes nyugtalanság, jó volt zavaros italod, rét nyers szaga, céltalan hajszák, nyíló szívek, fiatalok. Didergünk a szmogba fúló utcán: meteoropaták; mint egy-egy elfakult szó, idejét-vesztett plakát. Tavasz, éleszd újra a régi bizsergést, mely a szelek őrjöngésében is érzi gond-tépő igézetedet! A háztulajdonos iró, újságíró, színész ritkaságszámba ment akkor. A Molnár-családnak bérházai voltak Budapesten, de Molnár Ferenc egyikben sem lakott. Amikor Zilahy Lajos villájára a háború alatt bomba zuhant, a villa ügye nagyobb szenzáció volt, mint a bomba. Az köztudomású volt, hogy Herczeg Ferenc gyönyörű villában lakott a Hidegkúti utón, de Herczeg Írófejedelem volt és egy fejedelemhez úgy illett, hogy saját kastélya lgyen. Voltak még háztulajdonos irók, de azok mind gazdag irók voltak, akik nagysikerű színmüveket írtak és átmenetileg szinigazgattak is, mint például Csathó Kálmán. Fatal irók, újságírók azonban vagy a szülői házban laktak vagy albérletben, vagy olcsó panzióban, a ház egyet jelentett a tökéletes beérkezettséggel. De még azzal sem mindn esetben. Életstílus volt a ház, világszemlélet. Mindezek a fogalmak átértékelődtek, megváltoztak. A bohém, aki egykor divatos, vonzó alak volt, sőt irigylésreméltó mintakép, ma már a panoptikumból is kikopott figura. A kávéház, a kártyaszoba elvesztette füstös aurájának magnetizmusát, visszapillantva buvárharangnak tűnik, amelynek ablakán túl sejtelmes valószerűtlenséggel élte mélytengeri életét a járda népe. Abból a látószögből nézve azonban sok volt a rossz fénytörés, a torzulás, az értékek réteg-csuszamlása. őszinte elismeréssel kalapot emelek tehát az ifjak előtt, akik járják ugyan a világot, de időt szakítanak arra is, hogy betérjenek a building Societyhez és eljegyezzék magukat egy jelzálogkölcsönnel, házvásárlás ügyében, ők az ujtipusu. háztulajdonos bohémek. Nem adnák semmiért világszabadságukat, de azért azt is tudják, hogy kell az embernek háromszáz négyszögöl, ahol szögre akaszthatja a kalapját. Négyszögre. A játszótéri fogócska jut eszembe, melynek szabályaihoz tartozott, hogy mindig volt egy “ház”, amit elég volt megérinteni és akkor az üldözött biztonságban érezhette magát, a fogó pedig tehetetlenné vált. Ez a “ház” lehetett játszótéri pad, vagy a tér fáinak egyike, akár a kerítés is. Jelképes, bűvös ereje volt a fontos, a védettség, amit nyújtott. Megérintette az ember és ezt kiáltotta: — Ház! S akkor a fogó megtorpant. Ház! Nem névelővel, hogy “a ház”, nem csupa nagybetűvel, hogy a HÁZ, csak magátólértetődő és természetes egyszerűséggel, hangsúlytalanul és a becsületes szabályok által mindenkinek kijáró biztonsággal: ház! HUMOR MINDENT Nők beszélgetnek. — Gyönyörű ősz haja van a férjednek. — Ezt is csak nekem köszönheti. GYŰRŰ A fiatal nő közli: — Szakítottam Pistával. Teljesen megváltoztak az érzéseim iránta. — Igazán? És visszaadtad neki a brilliánsgyürüt is. — Nem. Az érzéseim a brilliánsgyürü iránt változatlanok. RÉGÉSZET Egy turistacsoportot valahol Spanyolországban igy tájékoztat az idegenvezető: — Itt láthatják Kolumbusz Kristóf csontjait, kedves vendégek. — De hiszen ezek nem felnőtt ember csontjai — jegyzi meg valaki. — így igaz — válaszolja a talpraesett vezető —, ezek a csontok ugyanis a négy felfedező gyermekkorából származnak.
