Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-29 / 13. szám
10. oldal A MANCI Irta: VÁRKONYI ANDOR Valahányszor New Yorkban járok, mindig felkeresem Lajos barátomat, akinek jól jövedelmező uriszabósága volt, most már csák queensi házának “mütermé”-ben dolgozik, kisszámú, de válogatott, gazdag megrendelőinek. Tulajdonképpen szeretett, idős nagynéném látogatására utaztam a metropolisba; az ő lakásáról hívtam fel Lajost, aki nagy örömmel fogadta jelentkezésemet. “Jöjj mielőbb, öreg koma!’’ — rikkantotta ,a telefonba — olyan vacsorát kapsz nálunk, amilyet a budapesti Mátyás-étteremben is csak a walesi herceg kapott, anno dacumál”. Lajos és örökké mosolygó felesége tárt karokkal fogadtak. Az asszony aztán elvonult a konyhába, mi pedig kényelmes fotőjökbe süppedve, elkezdtünk fújni a régi nótát: mi történt azóta, hogy nem láttuk egymást? Miután beszámoltunk egymásnak életünk kisebb-nagyobb problémáiról, Lajos megkérdezte, hogy van a nagynéném, akit hirből már jól ismert. — Nyolcvannégyéves korához képest, hálistennek jól mondtam. De most nagy-nagy szomorúságban találtam. Meghalt egy testi-lelki jó barátnője, akivel tiz év óta sülve-főve együtt volt. Az illető, egy magyar özvegyasszony, vagy huszonöt évvel fiatalabb volt nála — szóval valami anya és lánya-féle viszony alakult ki közöttük — de, ahogy mondta — a saját lányát, ha valaha lett volna, nem szerethette volna jobban, mint azt a drága teremtést. Órákig beszélt róla. Elmondta egész élettörténetét, szinte születésétől haláláig. — Magyar özvegyasszony? Emlékszel még a a nevére is? — Hogyne emlékeznék, hiszen tízszer is elmondta. A . neve Mrs. Harrison, született Ranolder Margit. — Ranolder Margit? — Lajos szeme kerekre tágult. — Nem tudod véletlenül azt, hogy mi volt az apja foglalkozása? — Dehogynem. Könyvkereskedésük volt Budapesten a Margit-köruton. Lajos izgatottan a térdére csapott. — Hát akkor ő az, ő ... a Manci! — Ismerted talán? — kérdeztem meglepetten.- Hogy ismertem-e? Hiszen távoli rokonom volt! És tizennyolc éves korában — én huszonöt voltam akkor — egy álló esztendeig életre-halálra udvaroltam neki. Tisztára bele voltam bolondulva. Térdenállva könyörögtem neki, hogy legyen a feleségem, ö azonban kerek-perec kikosarazott. Hozzámenjen egy kezdő szabómesterhez? ö, a tiziánhaju szépség, akink kezéért grófok, hercegek és válogatott cigánylegények versengtek? És valóban óriási pártit csinált. Egyszer betévedt üzletükbe egy gazdag amerikai fiatalember, — éppen akkor, amikor ő állt a pult mögött. Meglátni őt és feleségül venni két hét müve volt. Ez a harmincas évek elején történt. Az esküvő után az ifjú férj hazavitte nejét Amerikába. Azóta csak egyszer beszéltem vele itt New Yorkban telefonon, 57 januárjában. De ez a beszélgetés örökké emlékezetes marad számomra. Itt egy kis szünetet tartott; az emlék kópés mosolyt csalt az arcára. Kíváncsian vártam a folytatást. — Mielőtt visszaidézném ezt a különös telefonbeszélgetést, mé,g azt el kell mondanom, hogy egyszer, egyetlenegyszer, vad csókolózásba bonyolódtunk a Margit-sziget egyik ligetében, Akkor azt hittem: győztem! A csókcsata után azonban ismét takarodót fújt. Amikor ott a pad előtt letérdeltem eléje és könyörögtem: legyen a feleségem ! — a szemembe nevetett és azt mondta: őt a sors nem arra teremtette, hogy egy szabóhoz kösse életét. “Ugyan, ne bolondozz már Lali, — búgta ez szép este volt, de ennek a regénynek nem lesz folytatása”. Aztán már csak egyszer-kétszer láttam, mindig más-más elegáns fiú karján. A regénynek valóban vége lett. Lassan beletörődtem a változtathatatlanba, és elfelejtettem őt. — Nagyon érdeeks. Most pedig halljuk a telefonbeszélgetést. — Ez igy történt : Az ötvenhatos események után — mint tudod — New Yorkba kerültem. Mint jól képzett szabó, azonnal állást kaptam egy ruhagyárban. Egy este, munka után, a Broadway-n sétálva, találkoztam egy régi pesti ismerősömmel, aki jól ismerte Mancit. Valahogy szóbakerült őnagysága, mire megkérdeztem: Nem tudja-e, mi van vele? Elmondta, hogy egy gazdag ékszerész felesége, nagy társasági életet élnek, gyermekük nincs, kérésemre a telefonszámát is megadta. Alig vártam, hogy elváljunk, máris rohantam a legközelebbi telefonfülkébe és felhivtam. A beszélgetés — máig is úgyszólván minden szóra emlékszem — a következőképpen folyt le: — Halló! Női hang válaszolt: Yes? Angolul akkor még keveset tudtam, igy hát magyarul szóltam: — Manci! ... te vagy az? Erre ő is magyarul válaszolt. Hangjában leplezetlen meglepetés csengett. — Igen, én. Ki beszél ott? — Vágó Lajos. A Lali. Nemrég érkeztem Pestről, s nagyon örülnék, ha találkozhatnék veled. — Nem ismerek semmiféle Vágó Lajost — mondta most már hidegen. — Ugyan ne bolondozz már Manci. Szegről-végről rokonok is vagyunk. Klári húgom esküvőjén az egész éjszakát veled táncoltam át. Klári nevű lányt sem ismerek. — Manci mondtam lehűtve — nem kérek tőled semmit, jó állásom van, jól keresek. Csak éppen látni akarlak néhány percre, ez az egész. — Sajnálom, idegeneket nem fogadhatok. — De Manci . . . hát nem emlékszel a margitszigeti estére sem? — Sohasem jártam este a Margit-szigeten. Jónapot.! És letette a kagylót. így zajlott le tehát utolsó beszélgetésem Manóival. Azóta nem láttam, férje nevét sem tudom, fogalmam sem volt eddig, mi történt vele. Az Isten felvitte a dolgát, s tudni sem akart többé a régi világból származó emberekről. Ezt ugyan más formában is megtehette volna, dehát ő ilyen volt, ez volt a természete. Most már aztán pokolian érdekel, hogyan került mint özvegyasszony, nagynénéd közelébe. A néni - úgy tudom — szegény anyagi viszonyok között él, egy — ha nem tévedek — kisjövedelműek által lakott területen. Mi történt hát vele? — Nagynéném előadása nyomán ezt pontosan elmondhatom neked. Férje valóban gazdag ékszerész volt. Jódarabig a vagyonos emberek gondtalan életét élték, egyik estélyről a másikra jártak. Egy fényes party után, éjszaka, férje erősen italos állapotban vezette kocsijukat. Az autó nekiszaladt egy fának és pozdorjává tört. A férj rögtön szörnyethalt, a felesége igen súlyos sérülésekkel került kórházba. Évekig lebegett élet-halál között. Az üzlet azonnal a férj kapzsi rokonai Váxkonyi Andor kezébe került. Amikor testben-lélekben összetörve kikerült a kórházból, annyi vagyona maradt csupán, aminek kamataiból nagyon szerényen élhetett. Dolgozni már nem tudott. Utolsó éveiben abban a házban lakott, ahol a nagynéném. Öszszemelegedtek, összebarátkoztak. Segítették egymást, ahogy tudták. Végülis belehalt a szörnyű baleset következményeibe. Ennyi az, amit nagynéném lényegileg elmondott róla. A kisebb részletek, gondolom, nem érdekesek. Lajos szomorúan rázta a fejét. — Nem — mondta kis ••«n _ A többi nem fontos. Szívből sajnálom szegényt, noha velem igen kurtán-furcsán bánt el. Szépsége megszéditette. Azt hitte, övé a világ. S minden álma teljesült is volna, ha azon az estén nem mennek el arra a partyra, ha ott a férje kevesebbet iszik, ha az a fa, melynek nekiroht>"+ kocsijával nem ott lett volna, hanem néhány lábbal odébb . . . Igen — szóltam közbe — ez a “ha” irányítja sorsunkat. Ha Bécsben az amerikai követség előtt nem találkoztam volna veled, sohasem tudtam volna, hogy itt vagy ... Ha nincs ötvenhat októbere, nem kerültünk volna ki ide, Amerikába .. . — De kikerültetek — szólalt meg most a hátunk mögött egy kedves hang, Lajos feleségének a hangja — és ha már együtt vagyunk, és ha most már megéheztetek, fáradjatok az ebédlőbe ............... És elmaradhatatlan mosolyával még hogzátette: — ... de csak akkor, ha nem zavarlak benneteket a nagy beszélgetésben ... A vacsora ugyanis tálalva van. H-U M-O-R Cvihorek megkérdi Klepcsányit: Meg tudnád nekem magyarázni Einstein relativitás-elméletét ? — Mi sem könyebb ennél — válaszol Klepcsányi. — Ha a borbélynál egy percig vársz, egy órának tűnik az eltöltött idő, ha azonban egy szép nőnél töltesz egy órát, azt csupán egy percnek érzed. Rossz férjnek tartották, pedig még a mások feleségeit is szerette. • Anyu, sikerült belógnom egy 18 éven felüli filmre — újságolta boldogan Jencike. — Jézusom, mit láttál? — Ó semmi különöset, semmi újat. Ugyanazt, amit a papa csinált a szomszéd nénivel, amikor te nyaralni voltál. • Két barátnő találkozik az eszpresszóban. Az egyik igy szól. Drágám, fogadd részvétemet, hallom, szegény férjed gázmérgezés áldozata lett. — Bizony ilyen csapás ért. És milyen nagy volt a gázszámla! • Laboda boldogan meséli ismerősének: — A feleségemnek tiz évi házasság után fia született! — Gratulálok — mondja Glazurek —, és ki a kisfiú apja? Laboda felháborodik: — Tiz évi házasságom után azt merészeled kérdezni, hogy ki a kisfiú apja? Pardon igyekszik a másik lecsillapítani —, azt hittem, tudod. • Egy fiatalember szobát vesz ki. Mikor beköltözik, igy szól a főbérlőhöz: — Kedves asszonyom, higgye el, az én régi háziasszonyom sirt, amikor eljöttem. — Velem ez nem történhet meg, fiatalember, mert nálam előre kell fizetni . . .
