Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-29 / 13. szám
I Olfel NEM CSAK A TÖRTÉNELEM... Irta: PAPP VARGA ÉVA — Egy-egy történet is ismétli önmagát. íme: innen, Hollywoodtól, nem messze fekvő városkában automobil-összeütközés áldozata lett egy nő, bizonyos Sandy Mae Burby. Néhány nappal később másodszor is írtak a lapok az esetről, érdekes fordulat kapcsán. Jelentkezett egy kissé távolabb fekvő kisvárosból egy nő. Iratokkal bizonyította, hogy hogy halálhírét keltették. Az, aki a balesetben meghalt, nem Sandy Mae Burby. A rendőri sajtóiroda összetévesztette a neveket. Neki ebből a névcseréből és hírből nagy erkölcsi és anyagi kára van, tehát kártérítési igénnyel lépett fel; követel 100,000 dollárt. Azt nem kapta meg — de ötezret megítélt neki a biró. Olvasás közben arra gondoltam, milyen hatásos lenne ez az eset televízión, mert többféle bonyodalmat lehetne belőle kihozni. 1. Az elhunytnak mondott nő férje, aki véletlenül éppen tigrisvadászaton van a dzsungelben, amint értesül az esetről, azonnal feleségül veszi titkos szerelmét, aki őt elkísérte az életveszélyes vadászatra. — A feleség azonban — sajnos — él és . . . 2. A tévesen halottnak nyilvánított asszony házvezetőnője a baleset hírére magához veszi úrnője százezer dolláros nyakláncát és azonnal Nevadába szökik a szerencsejátékok birodalmába, ahol megismerkedik egy perzsa herceggel . . . 3. Egy milliomos nagynéni a hir következtében azonnal megváltoztatja régi végrendeletét és vagyonát egy másik unokahugára hagyja, akit eddig gyűlölt, mert . . . Folytathatnám még jónéhány változatban a téma feldolgozását, annak lehetőségeit, aki azonban ennek az esetnek az alapján akarna TV-drámát Írni, annak a számára elég maga ez az értékes anyag kiinduló pontnak, nekem pedig elég jó alapnak arra, hogy majdan plágiumpert indíthassak . . . Minek erőlködjem igy tovább ebben az irányban? Inkább átkapcsolok egy kérdéshez, amely összefügg az említett furcsa névcserével: Szeertik-e az emberek egyáltalában azt a nevet, amelyet szüleik választottak számukra ? Hátha megszólal valamelyik kedves olvasóm és elmondja, hogy mit választott volna, ha választhatott volna . . . Nemrégiben olvastam a legújabb közvéleménykutatás eredményét. E szerint minden tiz ember közül legfeljebb öt van megelégedve azzal a névvel, amelyet szüleitől kapott. Itt, az Egyesült Államokban a bevándorlóknál nem nagy ez a probléma, mert ha polgárosodásuk előtt névváltoztatási kérelmüket jelentik, a biró készséggel érvényesíti azt az uj nevet, amelyet a kérelmező választ. Ez kiterjed a keresztnevekre is. Áldásos törvény ez. Mert a családneveknél nem Ízlésről van szó, hanem arról is, hogy az idegen származásúak életét igy megkönnyítsék. A néha kimondhatatlan, nehezen érthető nevek felcserélése által az üzleti életben könnyebben boldogulhat az idgen. Egy európai ismerősünk mesélte, hogy Belgiumban a szülők nem adhatnak a gyermekeiknek bármilyen nevet. Ha a név különös, kirívó, vagy a közhasználatban levőktől feltűnően eltérő .akkor jóváhagyásra van szükség. Ez lényegében a régi Magyarországon is igy volt: csak “elfogadott” neveket lehetett keresztnévnek adni, tehát “kalendáriumi” neveket. Volt egy mozgalom, amelyet egy budapesti lap indított azzal, hogy adják meg a jogot az ifjúságnak arra, hogy 16 éves korukban megváltoztathassák keresztnevüket tetszésük szerint. Ebből nem lett törvény. Annál élénkebben élt és tüntetett, “virágzott” a formális névmagyarosítás. Hivatalos helyeken kihangsúlyozták, hogy a magyar állampolgársághoz a magyar név is hozzátartozik, mert ez bizonyítja, hogy annak viselője külsőségekben is hü fia akar lenni a magyar hazának.. így aztán a névmagyarosítást szinte minden nehézség nélkül engedélyezték. Voltak, akik visszaidézték, hogy a kossuthi időkben a gróf Zichy család egyik ága hazafias felbuzdulásból “Zicsi”-nek irta a nevét. Arra is emlékeztek az emberek — bár erről nem volt illendő beszélni . . . —, hogy 1918-ban megtörtént, hogy József főherceg gyorsan eldobta a Habsburg nevet és egyszerűen “Alcsuti József”-nek irta magát s igy tett hűséget a Károlyi-kormánynak. Jött aztán egy másik véglet, amikor a névmagyarosítás elnyeréséhez külön érdemeket kellett NŐI SAROK: SZERENCSE Vegyek sorsjegyet? — kérdezte tőlem egy napon Kati néni, a takarítónő. Kétfelé simította hüvelyk- és mutatóujjával a szájaszélét, ami nála a töprengés jele volt. — Legalább tizet szeretnék venni — mondta, majd bevonult a másik szobába és földrengésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak benne. Mintha egyszerre hősies elszántság ütközött volna ki az öregaszszonyban. Mintha boldogult férjének, a zord népfelkelőnek a lelke költözött volna belé. Tudtam ,hogy ez a tisztasági roham nem magáért a rendért történik, csupán azt akarja bizonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már jött is kifelé, s valóban ilyesformán gondolkodhatott, mert helyreráncigálta fején a kendőt és azt mondotta : Ezt csinálja utánam az a sok taknyos. Én még most is félperc' alatt kiprakkolom a szőnyeget, s úgy felsikálom a padlót, hogy enni lehet róla! — Jól van, Kati néni — nyugtattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Kati néninek egyéb célja is volt a rendcsinálással. — Már megvettem a sorsjegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Mért olyan biztos? Kati néni arcán mosoly fészkelődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret engem a jó Isten! — Miből érzi? — faggattam azzal a kétkedéssel, melyet viszonylagos kényelmem, fürdőszobás lakásom belém nevelt. — Hát sokmindenből — felelte Kati néni és restelkedés nélkül adta át magát a boldogságnek, még a kendője csücske is ragyogott. — Első helyen vagyok én beirva a jó Istennél! Nem tudtam mit szólni ehhez a nagy boldogsághoz. Kényszeredetten hallgattam. De Kati néni már benne volt a dicsekvésben. Köténye zsebéből kihalászta a sorsjegyeket, sorolva az okokat, melyek arra indították, hogy a jó Isten kedveltjének érezze magát. Úgy látszik, még valamit tartogatott döntő érvnek, mert mély lélegzetet vett, tisztességtudóan köhintett, s csak aztán vágta ki: szerezni. Eizt a helyzetet felváltotta egy ugyancsak nevekkel és a háború alatti viszonyokkal kapcsolatos buzgalom; amikor a jó magyar hangzású neveket sietve visszanémetesitették ... Majd végül a háború után már tömegesen tértek vissza a levetett régi jó magyar nevekhez. Itt Amerikában talán a legfurcsább a fekete polgártársak névhasználata: Washington néger polgármesterét éppenséggel Washingtonnak hívják . . . de sok ott is, másutt is a Mr. Jefferson, Mr. Madison, Mr. Cleveland, sőt éppen itt Los Angelesben javította egyszer a kocsinkat egy Mr. Roosevelt. Állítólag ezek ősei a nagynevű famíliák rabszolgái voltak, ott vették fel neveiket. Levelet kaptunk a minap; a feladó — Alt. A harmincas években Budapesten szomszédunk volt egy bizonyos Alt Margit tanárnő, ő a legrövidebb magyar szót választotta, azt, amit Mikszáth adott egyik hősének, igy lett belőle “Ó Margit”. Fia a háború után visszavette az Alt nevet, amely a szótár szerint — németül — öreg, vagy régi, Ó, tehát ódon. Mindenképp igaza van Shakespearenek: “A rózsa bármely néven illatos . . .” Tehát ime, egy-egy mondás is gyakran kerül ismétlésre . . . és gyakran helytálló . . . — Hetvenéves múltam az ősszel, s még mindig úgy dolgozok, mint egy brigád! S még csak girhes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig rajta. Olyan, mint a fazék alján maradt aszalt szilva, melyről lefőtt már a lé. Idősebbnek látszik, mint amennyi. Bizony ideje volna már ölbe ereszteni a két kezét, kiülni a ház elé pihenni. De ő annak örül, hogy tovább vesződhet, hajlonghat, cipelhet, futja az erejéből! Hetek múltak el, aztán hónapok, de a sorsjegyről nem esett többé szó. Kati néni végezte a dolgát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa átrendezési düh kerítette hatalmába, sutbadobott holmikat léptetett váratlanul elő, felfújta, megtisztogatta őket és a férőhelyre álliotta. Ami alul volt, azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoznának benne, melyek igy törnek utat. Egyszer aztán mégis rászántam magam és megkérdeztem : — Na, mi lett a sorsjeggyel, Kati néni? nyert-e már valamit? — Egyet sem húztak ki — mondta egyszerűen. Várt egy darabig, gondolkozva kevert, kavart egy fazékban, majd, mint aki rájön valami fontos dologra, melynek birtokában minden megvilágosodik, felszabadultan sóhajtott: — Tessék elhinni, egy szerencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csináltam volna anynyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna a nyakamba. Elbiztam volna magam és akkor régen fuccs lenne Mozsár Jóskának. Nálam lakik tiz hónapja, igen rendes ember, sose alszik ruhában, előre fizet, mondom, jóravaló ember, nincs vele semmi baj. Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt valamit, s mire innen hazaértem, úgy hörgött, hogy egy köménymagot se adtam volna az életéért. Én aztán rendbetettem. Mert ahhoz is értek. A lelkire beszéltem, hogy igy meg úgy, nem érdemes elemészteni magát, mikor olyan jó dolga van, két rend ruhája fekszik a láda alján, minden este beszalonnázik, sört iszik hozzá, munkája meg akad bőven, mert ért ő mindenhez, ha éppen kell. A végén már úgy meglágyult, hogy enni akart. Marhapörköltöt főztem neki. Eszébe se jutott, hogy meg akart halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszta szerencse?! Ki tudja, nem pusztul-e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a találat! Fakó szeme rám villant: — Mondtam én mindig, hogy szeret engem a jó Isten. Ezt is milyen jól elrendezte. Palotai Boris
