Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-22 / 12. szám

1«. ofafel

ECY JAPÁN LEGENDA NYOMÁN

Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT

Megszámlálhatatlan csillagaink között ragyog Kengyu, a csordapásztor csillag s Shokujo, a szövőcsillag. Mikor fényre gyújtotta őket Teremtőnk, fényük első pillantásával egymásra ragyogtak. De csak fénysugaruk érhette el egymást, mert a Tejut megakadályozza eket, hogy egymás közelségébe jutva ragyogjanak. Fényösszepillantásuk szerelemre gyújtotta Kengyut és Shokujot. Kengyu égi nyáját legeltetve bus melódiákban szólaltatta kis furulyáját az éji fényben. Shokujo bánatos szívvel szőtte, szövögette a szerelmesek vágyait . . . álmait ... és fénye egy-egy rezgésével vigasztalta a Tejut túloldalán panaszos szívvel furulyázó Kengyut.

Vénusz, a szerelmesek csillaga részvéttel hallgatta Kengyu busán zengő furulyáját és sajnálkozva nézte Shokujot, amint szövés közben át-átrezgette szerelme fényét a Tejutón Kengyuhoz. De egymásért sóvárgó szivüket sem a furulya csillagüzenete, sem az átrezgő csillagfény nem elégítette ki. Sőt! növelte egymás iránti vágyukat.

Vénusz merészet gondolt! Nem lehet, hogy Kengyu, a kedves csordapásztor csillag és Shokujo, a szorgalmas szövőcsillag elveszítsék ragyogásukat, fényüket; nem lehet, hogy szerelmi bánatukba vakulva kialudt csillagként zuhanjanak az űrbe. Julius első éjjele volt. A nyár mámorában játékosan helycseréztek a csillagok. Vénus Kengyurra irányozta legerősebb fénysugarát és kilökve* Kengyüt a helyéről, Shokujohoz röpítette, át a Tejuton. Egymásba szökellt a két csillag; Kengyu és Shokujo egymásba olvadtak, de csak egyetlen pillanatra és Kengyu máris a Tejut átellenében ragyogott . . , Pásztoriurulyáj a édesen zengte összeölelkezésük örömét . . . Shokujo fénye túláradva reszketett boldogságában . . .

A játszi csillag-helycserézés végétért. Minden csillag a Teremtőtől rendelt helyén ragyogott . . . betöltve mindenkori körforgásukat.

Kengyu elégedett fénnyel terelgette hajnali nyugovóra égi nyáját. Shokujo fényében is gyorsan pergett az orsó, vig kedvvel szőtte a szerelmesek kifogyhatatlan ábrándjait . . . vágyait ... álmait . . .

A legenda szerint Kengyu és Shokujo szerelmi találkozása megismétlődik minden év julius első éjjelén — Vénusz jóságából. Felkoszoruzzák a kertek, a parkok bamboo fáit, ágaikra színes lampionokat, papírszalagokat és ezüstcsengésü üveg csilingelőket aggatnak. Buddhának áldozatot mutatnak be, hogy szivüket el ne szakítsa egymástól a Tejut: a világ hamisfényü neonragyogásu csábítása. Nehogy, mint Kengyu és Shokujo, ők is csak egyszer láthassák egymást évente — egyetlen éjszakán.

Itt az Egyesült Államokban, Valentine napján, február 14-én ünnepük a szerelmesek szivük boldogságát. Japánban julius 1-én hangos az örömmámor. Itt báltermekben, háziestén vigadoznak a szerelmes párok. Japánban nappal, kint a virágzó szabadban, a fő utcán, a parkokban karneváli diszf el vonulással kedveskednek Vénusznak. De Buddháról sem feledkeznek meg: áldozattal áldoznak szivük boldogságáért.

Hogy melyik a szebb? Mind a kettő. Az egyik egy földi szent, St. Bálint (Valentine) főpap szivének szeretetéből fakad. A másik a csillagok égi birodalmán, Vénusz, a szerelem istenasszanyának részvételéből keletkezett. Példaképül mindkettő: hogy ne lenne boldogtalan szerelem szomszédcsillagán, a Földön.

SZABÓNE LÉVAY MARGIT

Életág sorsok

(Folyt, a 9. oldalról)

— Azt hiszi, engem boldogít a Bandi kitüntetése? Tőlem akárhány dijat kaphat, az engem hidegen hagy. Különben elég szegényen élünk, kereset néha sokáig semmi, aztán egy-két állami megrendelés kihúz a vízből. Ó, magának az élete egészen más . . . New York . . . Amerika . . .! A Broadway, a színházak, a hangversenyek, a ragyogó világváros . . . Magának nincsenek gondjai ... itt is, mig itthon volt, mindig több pénze volt mint nekünk . . .

— És Bandi mégis hogy lenézett engem ... az

ő szemében csak kereskedősegéd voltam, a vizesnyolcas ... — kényszeredetten nevetett. — Én csak fölnézhetek rá, a nagy művészre, de ő már nem vesz észre engem ... '

— Tudja, a művészpálya itt se valami rózsás, sok küzdelemmel jár, mig valaki elér valamit a nagy versengés . . . Bandinak is végig kellett csinálnia a szocialista realizmust, festette a sok megalkuvó mázolmányt, mert az kellett a hivatalos köröknek.

— Szocialista realizmus? Mi az? — kérdezte csodálkozva Feri.

— Az egy idegen irányzat volt a festészetben,

most már vége ... — Magában azt gondolta, hiába milliomos, a régi kereskedősegéd. Igaz viszont, hogy Amerikában nem tudhatta, mi a magyar képzőművészeti ideológia, nem is érdekelte, még az amerikai művészet se ... — Igen, azokat a képek amelyeket akkor festett, most már szég> i . .

i '1 megreggelizett, láthatóan élvezte a szokat o:iomságokat, Feri minden jót eléje rakott, Aztán az asszony hosszasan nézte a szemközti, lenyűgöző pesti panorámát, Feri őt nézte, majd Bözsi lassan visszafordította az arcát és Feri szemébe nézett; váratlanul megszólalt, idegesen lökte ki magából á szavakat: — Nem jól élünk . . .

— Nem jól élnek? Azt hittem, a hires festő mellett megelégedettnek érzi magát . . .

— Á, dehogy. Bandi csak önmagával törődik, a karrierjével. Én csak annyiban vagyok szükséges, hogy szolgálom ... a titkárnője vagyok, a cselédje . . . Szeretője is van, a miniszterhelyettes felesége ... Az egyengeti az útját . . .

— Ó, ezt nem gondoltam volnt! . . . Azt hittem, az élete csupa gyönyörűség.

— A maga élete ott a tengeren túl lehet csupa gyönyörűség, mindent megtehet, mert a pénz korlátlan szabadságot jelent, hiszen maga milliomos, a felesége is biztosan megelégedett, boldog...

— A Gizi?

— Igen, a Gizi. Még biztosan mindig olyan szép, karcsú, magas, kettőnk közül ő volt a szebb. Azért választotta őt, Bandi mesélte, hogy elhódította előle . . .

— Már rég elváltam tőle.

— Ne mondja! . . . — a csodálkozástól kitágult szemekkel nézett a férfire. — És miért?

— Kibírhatatlan volt a modora. Veszekedő. Azt hitte, hogy a szépsége mindent elkendőz, a hiányos neveltségét is, a zuglói környezetet, amit Amerikában sem tudott levetkőzni ... Jól járt a Bandi, hogy én vettem el helyette. Node most már szabad vagyok. Azért jöttem Budapestre, hogy még egyszer vivszontláthassam a rég elhagyott helyeket, ahol fiatal voltam, a régi kedves arcokat . . . elsősorban magát . . . Tudja mit?

— szólt hirtelen ötletétől felvillanyozva. — Volna egy indítványom! Itt a kocsim a szálló előtt, üljünk bele és keressük fel a régi szép emlékeket, ahol felnőttünk . . . Elmegyünk Zuglóba, a zuglói mozi elé, ahol megismertem magát, ahol a kijáratnál megvártuk magukat . . . Lenne kedve hozzá ?

— Jó, — mosolygott beleegyezően Bözsi. —

Ha magának kellemes emlék lesz a Gizivel való első találkozása . . .

— Az szép volt, mint minden kezdet a szerelemben ... de hogy aztán mi lett belőle ... — legyintett Feri és már fölálltak az asztal mellől,

Bözsi látta, hogy Feri dagadó pénztárcájából akkora összeget fizetett a reggeliért, amiből ők napokig élnek a férjével, mikor nincs képeladás, s olyan borravalót hagyott az asztalon, hogy a pincérek hétrét hajlongtak előttük, mig a kijáratig értek. Feri beült a volán mögé, melléje Bözsi, egymásra nevettek és a kocsi elindult. Puhán suhant a Cadillac, hintázva, mintha a levegőben úszott volna, valami elragadtatott mámorban repültek. A mozi előtt megállt Feri és sóhajtva mondta:

— Itt ismertem meg és rosszul választottam.

Bözsi nevetett:

— Rég volt . . . Jóvátehetetlen . . .

— Miért? — kapta föl a fejét Feri. — Miért volna jóvátehetetlen? Most sincs későn! Semmi sincs későn . . . Mindent újra lehet kezdeni. Látja, én már egyszer újra kezdtem ott kint és sikerült.

— Dehát hogy gondolja? — kérdezte meglepődve Bözsi. — Hogy maga? Hogy én? . . .

— Miért ne? Maga néhány nap múlva ugyanígy beül a kocsimba, kiviszem a reptérre és velem jön Amerikába. Egy kicsit messzebb megyünk a Zuglónál ... — nevetett Feri az ötletén felvidulva. — Azt gondolja, lehetetlenség? Előttem nincs lehetetlenség! Ott kint egy hónap alatt elválasztom magukat, a formaságok elintézése után elveszem. Magát kellett volna akkor választanom és ha most elviszem, semmi bosszú nem \

vezet, hogy a művész ur elnézett a fejem fölött.

ő csak éljen tovább a karrierjének, maga úgysem számított neki, fontosabb a miniszterhelyettes felesége ... ;

Bözsi maga elé meredt és képzeletében elvonult előtte a jövő lehetősége: Amerika, vágyainak tündérálma, a ragyogó New York, a nagy ház, az estélyek, mit adnának, a pazar toalettek, a hangversenyek . . . megtanulna angolul ... a káprázatos élet, mindez az ölébe hullna, úgy érezte magát ebben a puhán száguldó autóban, mintha segítene beleringatni álmaiba suhanása ...

— Elkéstünk — mondta maga elé lehelve a hangokat, de Feri meghallotta.

— Miről késtünk volna el? Soha semmiről se késik el az ember! Csak merni kell. Vegye úgy, hogy húsz évvel ezelőtt melléfogtunk, most a sors belátja, hogy helytelen útra terelt bennünket, önként jön, hogy jóvátegye hibáját . . . Mert ott a mozi előtt ő szólt közbe, a sors, most bünbánólag jelentkezik, a mellét verve, mintha mondaná, lányom, egy csacsi tévedés volt eddig az életed, most kezdődik minden! Jól gondolja meg, ilyet a sors is csak egyszer tartogat az ember számára, hogy jön és kijavítja az életét.

— Csak egyszer? — gondolta Bözsi a meszszeségbe nézve. Könnyfátyolán keresztül ránézett a férfire, aki most kiteríti előtte a meseszőnyeget, amely átrepül Velük az Óceánon. Ezt a szerepet átveszi tőle ugyan a modern jet, két ^ nagy szárnyával lebegve a viz felett . . . Ezzel a férfivel, aki szintén a boldogság hajótöröttje és most vele akarja újrakezdeni az életét,

— No, jön? — kérdezte Feri most már kissé türelmetlenül.

— Jövök . — felelte halkan Bözsi és igent intett a fejével. Letörölte könnyeit és mosolyogva nézett a férfire.