Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-22 / 12. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Erdélyben megtelepülő magyarságot a tordai sóbányák és az' Aranyos folyó aranytartalmú homokja vonzotta ide a 10.—11. században. A torockói völgy talán megmaradt volna erdőségnek, legelőnek, ha nincs vasérc a föld mélyében, oly nehezen megközelíthető és szűk helyen fekszik az Erdélyi-érchegység keleti végében. Ma mindössze négy község található benne, a magyar lakosságú Torockó és Torockószentgyörgy, valamint a román-lakta Gyergyános és Bedellő. A völgyet hatalmas hegycsúcsok fogják közre: Tilalmas, Egyeskő, Ordas, Szilaskő, Puposkő, Vidálykő, Ragadozó, de legnevesebb köztük a keleti határt alkotó Székelykő. A Székelykő látványának hatása alól aligha vonhatja ki magát, aki először látja. Nem hiába fűztek alakjához az ittlak ók és az erre jártak mondákat és mítoszokat. A vár egykori védői, az aranyosszéki székelyeket V. István király még erdélyi herceg korában, 1264 körül telepítette le. A torockói völgy ekkor már nem volt lakatlan, különben a székelyek szállásterülete nem végződött volna éles határvonalban a Székely kőnél. Hogy Torockónak voltak-e valóban Árpád-házi királyoktól származó privilégiumai ? Ez nem bizonyítható. De bizonyos, hogy a bányászvároska belső önkormányzatot és a jobbágyközségekhez képest viszonylagos függetlenséget vívott ki magának. A völgy birtokosa, a Thoroczkay-család mindezt nem nézte jó szemmel, és az ellenségeskedés 1514-ben fegyveres harcba csapott át. Dózsa György keresztes hadj áratáí'ák hire ide is eljutott, és a jobbágyok rohammal elfoglalták a torockószentgyörgyi várat. Thorockay Ferenc, az uraság, 1516-ban megjelent II. Lajos király előtt és a harcokban megsérült birtoklevelét ujjáiratta. A torockóiak fondorlattal vádolták, azt állitván, hogy a város sohasem volt a birtoka, csak az újraíratáskor sorolta jószágai közé. Hosszú viszálykodás kezdődött, melynek során a város minél több jobbágyi kötelezettségtől igyekezett megszabadulni, a Thoroczkayak pedig a földesúri hatalmukat akarták érvényesíteni. A fejedelemség idején sem dőlt el a küzdelem. Bár a város I. Rákóczi György uralkodása folyamán ezüstbányákat is nyitott, nem kapott ki-ERDÉLYI KÉPESLAP: TOROCKÓ ÉS VIDÉKE Ű j fi í Ir Toroekó főtere a templommal, háttérben a Székelykővel Torockói népviselet Torockó és vidéke térképe váltságokat, sőt Barcsay Ákos fejedelem az 1659 évi besztercei országgyűlésen a földesur javára ítélt. 1702-ben a város lakói ismét megtagadták a jobbágyi szolgáltatásokat és a Thoroczkay-család most már a rettegett Rabutin tábornokot hívta segítségül. A katonaság november 17- én éjjel tört rá a városra. A lakosokat összefogdosták és megkötözték, a templom kerítés mögé terelték. Az ellenszegülés két vezetőjét mindenki szemeláttára bitófára húzták. A többiekre is hasonló sors vár volna, ha az egyik vezérl őtiszt tanácsára a város legszebb lánya kibontott hajjal térdencsuszva nem kér kegyelmet a jelenlévő földesurtól. Kegyelmet azonban csak azok kaptak, akik aláírásukkal nyilatkozatban ismerték el lázadó voltukat és ígéretet tettek, hogy soha többé nem keltenek az uraság ellen ‘rebelliót’. A hagyomány szerint ennek a gyászos napnak az emlékezetére festették vörösre a régi torockói házak ablakkereteit. Az eseménynek irodalmi feldolgozása is született. Ignácz Rózsa szép ifjúsági regényében, a Torockói gyászban. A város vezetői azonban továbbra sem vesztették el reményüket és fáradhatatlanul szerkesztették a kérvényeket, pereltek és instanciáztak még Bécsben is. A múlt század második felétől a mindinkább jelentőségét vesztő és félreeső Torockó különösen szép flépi művészet őrzőjévé lett. Virágos butorfestése és hímzése is pompás és nevezetes, a legszebb azonban az ünnepi népviselete. Mintha a rettenetes szikhegyek komorságát, az az egész heti bányamunka törődését és szennyét akarná ellensúlyozni téli színeivel és fehér tónusával. Arányos és választékos a trockóiak öltözködése. Életkorhoz, nemhez, testalkathoz igazodó, — pompás, de mégis mértéktartó. Talán nincs még magyar népviselet, amely klasszikus formájában (a múlt század második felén) annyiféle ruházati anyagot használt volna, mint a torockói. A pirossal hímzett női ingre alkalom és kor szerint más-más bőr és posztó ruhadarabot öltöttek. Az ujjatlan bunda bőrből készült, selyemmel hímezték és rókaprémmel szegték. A menyecskék szívesen hordták a fehér irhából, vagy posztó ból szabott, prémmel bélelt garáznát. A fiatalok és az idősek egyaránt viselték a sötétkék vagy fekete posztóból varrott, sűrűn ráncolt palástot és a bárányprémes, zsínóros mentét. A szoknyafélék közt található a muszuj, melyet munka közben fölfűztek, s igy belső-alsó széle kifordult; az ünnepi fehér gyolcä, sűrűn ráncolt fersing; a piros, kék, zöld kockás posztó moldonok. Az eladó lányok dísze volt a párta: fekete bársony, melyet aranycsipke borit és vállig érő selyemszalagok lobognak rajta. A fiatal nők öltözetét aprómintás (piros és barna) kötény, a ruha, tarka selyemöv, míves brossok, gombok és kapcsok ékítették. Nyakukon piros gránátgyöngyöt, lábukon kunkori orrú piros kordován csizmát viseltek. A férfiak lobogós ingét bőrhimzéssel virágozott széles öv borította a derekukra. Ványolt posztóból szabott, feszes fehér nadrágot és harisnyát hordtak és magyar szárú (iveit) fekete kordován csizmát húztak a lábukra. — Vállra vetett bundalájbijukat bőrrátét díszítette, ujjas, fehér ködmönüket rókaprém szegélyezte. Nagy ünnepeken hordták a posztóból varrt, combig érő, szürféle condrát. Jellegzetes formája volt a fejrevalónak: a fiatalok kerék, fehér báránybőr sapkát, az idősebbek fekete kucsmát vagy kerek kalapot viseltek. A torockói viseletét ma már ünnepnap is ritkán öltik fel. Parasztszobák ládái őrzik, a múzeumok pedig ritka kincsként tartják számon, ha magukénak mondhatnak egyegy teljes együttest. Hü tanúja ez a viselet a vidék történetének. Dr. Kosa László ÓHAZAI KRÓNIKA wwwwwwwwvwww Finn mintára berendezett szaunákat adtak át rendeltetésének a hajduszoboszlói gyógyfürdőben. A szauna a gyógymedencék mellett kapott helyet. * ❖ * Feltűntek a Bakonyban és a Balaton-felvidéken az erdők idei első újszülöttei, a csikós hátú vadmalacok. A védtelen apróságokat és az anyakocákat még a legridegebb szivü vadászok is megkímélik. ❖ ❖ ❖ A Zempléni hegység ősrengetegében még az erdészek is csak elvétve találkoztak hollóval. Az emberkerülő madarak ritka vendégei voltak a magyar hegyvidékeknek, most azonban — nem tudni okát — alaposan elszaporodtak. Hogy ne legyen ritka madár a holló, védelmükre akciót indítottak.
