Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-22 / 12. szám
18. o&fel ISMERT ARCOK: SIR RUDOLF. Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE A kanadai opera női bizottsága a Granite Clubban ünnepelte 25 éves jubileumát. Erre az alkalomra meghívták vendégszónoknak Sir Rudolf Binget, aki 22 évig volt a világhírű newyorki Metropolitan igazgatója. A rendkívül szimpatikus megjelenésű, sima modorú Sir Rudolf Bing tavaly ment nyugdíjba a Metropolitantól, azóta mint egyetemi tanár adja át rendkívüli tudását és tapasztalatát az ifjúságnak. Sir Rudolf Bing karrierje valóban amerikai tempóban emelkedett fel ilyen magasra. Már az elindulása is rendhagyó körülmények között történt. A fiatalember az első világháború után az egyik bécsi antikváriusnál dolgozott, majd bekerült tervezőnek a bécsi operához. Onnan hamarosan Berlinbe ment át, ahol művészek szerződtetésével foglalkozott. Nyolcvan színházzal állt összeköttetésben, ez annyit jelentett, hogy nyolcvan színház tőle szerződtetett művészeket. Aztán ott is az operaházhoz került, s a szépen indult karriert Hitler törte ketté. A művésznek még volt annyi ideje, hogy szüleivel együtt átmenjen Angliába, ahol szívesen adtak neki menedékjogot. Munkásságára az óriási sikerű edinburghi fesztivállal tette rá a koronát, amely egyben fordulópontot jelentett a szigetország zenei életében. A siker után hamarosan meghívták a newyorki Metropolitan élére igazgatónak. A Granite Club a kanadai kékvérüek találkozóhelye. Nagyon megnézik, hogy kit vesznek fel oda tagnak. Kiváncsiak a családfára és mindenféleképpen tisztamultu embernek kell lenni ,akit a két törzstag felajánl felvételre. Többezer dollár évente a tagdíj is, s ezért a tagok nagyrésze egyben milliomos is. A Granite Club csodálatosan megépített uj vára ott büszkélkedik a leggazdagabb negyedben. Tömör, masszív épület kívülről, amely már az arányaival is meghökkenti az embert, s aki a főbejárat elé ér ,szinte várja, hogy eresszék le elébe a felvonóhidat, s kissé csalódik, amikor a sisakrostélyos, vaspáncélzatu vitézek helyett zöld egyenruhás alkalmazottak fogadják. Bent egy valódi város képét mutatja a Granite Club. Utcáknak beillő folyosóival, termeivel és minden létező üzlethelyiségeivel. Sportcsarnokai a legmodernebbek. A rengeteg labirintus kiismerésére egy hét is kevés lenne. A vendéglátó hölgyek nemcsak az opera támogatásával tűnnek ki, de itt a jubileum megrendezésében is nagyon kitettek magukért. Ebéd után az egyik fogadószobában szembekerültem Sir Rudolf Binggel. Szálfaegyenes, 70 év körüli ember, de ez a magas kor, az elfutott idő jegyei nem látszanak meg rajta. Szemei ábrándosán, tisztán tükrözik a zenétől megmámorosodott ember tekintetét. A markáns arc és szája körül a megkeményedett vonások azt mutatják, hogy egy nagy egyéniség, akinek az akaratával nem lehet packázni. Békés, derűs tekintete néha el is borul, ha egy-egy kérdés felkavarja az emlékeket benne. A múlt sötét taván, az emlékezés lélekvesztőjén ilyenkor átsuhan a gondolata. A Metropolitanról beszélgetünk. — Zenei téren szép sikereim voltak Angliában, főképp Edinburghban — tér rá a tárgyra —, ahonnan talán ezért a sikerért hívtak meg a Metropolitanhoz general managernek, ami magyarra lefordítva igazgatót jelent. 22 évet töltöttem el a Metropolitan szolgálatában, Mikor odakerültem, évente csak 18 hétig voltak előadások, akkor fél millió dollár volt a ráfizetés a szezonra. A művészek bizony nem tudtak megélni a fizetésükből, utána kellett nézni valami más, kisegítő foglalkozásnak. Ma már minden nap van előadás a Metropolitanban, s ezt a rendszert én vezettem be. Mindenkinek tisztességes a fizetése, s ami a legfontosabb, mindenki, aki valamilyen legcsekélyebb állást is betöltött a Metropolitannál, nyugdijat is kap, ha nem is sokat. Az operai előadásokkal kapcsolatban megkérdeztem tőle, hogy a régi operák, a régi klasszikus zene vonzza-e jobban a közönséget, vagy vavalami újat akarnak? A válasza őszinte: — Akik az operát szeretik, azok csak az ismert operákat, a régi klasszikusokat nézik meg, azokat hallgatják szívesen. Ezekre az előadásokra mindig van közönség. Az újakra, a nem közismertekre nincs elég érdeklődés. A régi operák, mint a Carmen, az Aida, Tannhauser, a Traviata — ezek mindig telt házat jelentettek — Milyen álláspontra helyezkednek a fiatalok a klasszikus zenével szemben? — Azok, akik operába járnak, ugyanarra az álláspontra helyezkednek, mint az idősebbek. Próbálkoztunk a fiataloknak való pop-zenével is. — megtelt az operaház, de meg kell mondanom, mikor megláttam őket, azt hittem, hogy ez a közönség mindent szét fog rugdalni, de nem tudtak semmiben sem kárt tenni, mert mindenki mezítláb volt. — Van-e lehetőség arra, hogy uj operaszerzők is befussanak? — Ahhoz sok minden kell — mondja elgondolkozva. — Maga a tehetség nem is elég. De, ha jönne egy Mozart, egy Strauss, egy Verdi, egy Puccini, vagy hozzájuk hasonló zenetitán, annak lenne jövője és be tudna futni. — Úgy tudom, hogy mikor Ön nyugdíjba ment a múlt esztendőben, 6 millió dollár volt a deficit. Hogyan lehetne eltüntetni ezt az évről-évre megismétlődő hiányt, amely nagy nehézséget támaszt és az örökös Demoklesz kardja ott lebeg az operaház felett. — Ezt csak egy állami szubvenció tudná megszüntetni. Ez volna az egyetlen lehetőség arra, amely elhárítaná a veszélyt, de ezt a szenátusnak kellene megszavazni, de a szenátus összetétele igen vegyes. Hogy várhatja el valaki mondjuk egy alaszkai honatyától, hogy megszavazza a szubvenciót, amikor az ő választói közül 98 százalék sohasem látott operát s azt sem tudja, mi fán terem? Ausztria, az más, ott könnyen meg lehet szavaztatni a képviselőházzal egy ilyen szubvenciót, mert az osztrákok szeretik a zenét, a bécsiek állandóan eljárnak az operába, de egész Ausztria területéről árad a közönség az operaház felé. — Kik voltak azok a művészek, akikre a legszívesebben emlékezik, és a legnagyobb hatást tették Önre? — fordítottam az élményekre a szót. — Talán elsőnek Callast kell, hogy megemlítsem. Gyönyörű hang, fenomenális művésznő. Emlékszem, még Itáliában, mikor énekelni kezdett, nagyon el volt hízva. 50 font felesleget kellett lefaragnia magáról a színpad kedvéért. És Callas megtette, lefogyott. Párisban hallottam először Callast, megállittatta a zenekart, mert ro3zszul énekelt, s másodszorra már sikerült jól énekelnie. Aztán bement az öltözőjébe. Utánamentem. Egy túlzottan kivágott ruha volt rajta. Néztem, gondoltam: szóljak? ne szóljak? Aztán mégis úgy határoztam, hogy nem szólok. De az urával nem voltam kibékülve. Mindig előre követelt Székely-Molnár Imre pénzt. Kijelentette, hogy amig a pénz nincs a zsebében, addig nem mehet fel a függöny az operában. Egyszer nagyon mérges lettem rá és csupa 5 dollárosokban fizettem ki, nehéz volt megszámolnia, elraknia, de én meg kárörvendően nevettem: Hát ha annyira kell a pénz, nesze, vigyed, egyed! — Jóbarátom volt Karajan, a világ legnagyobb karmestere. Kérdésemre elmondja, hogy a magyar zeneszerzők közül ismerte Bartók Bélát s Kodályt is. — Én nagyon becsültem, tiszteltem Ormándy Jenőt. Véletlenül én voltam az, aki egy fiatal, teljesen ismeretlen magyar hegedűst felléptettem Bécsben. Ez a fiatal magyar hegedűs Ormándy Jenő volt. S milyen jól jött nekem harminc évvel később, mikor a Denevér bemutatójára egy jónevü karmesterre volt szükségem, meghívtam, ő eljött és levezényelte az előadást. Érdekesen beszéli el, hogy mikor meghívták egyetemi tanárnak, a diplomái felől érdeklődtek, amire azt válaszolta: — Én nem tettem vizsgát semmiből, kérem. Nekem nincs más papirom, mint az autóvezetői igazolványom. Dehát, ez az élet! Egyikünket, mint Sir Rudolf Binget is felkapja a szerencse és magasabb iskolázottság nélkül is eljut a művészetek csúcsára. És az uj könyve: ‘ötezer este az operaházban’ — bestseller lett Amerikában. EMBEREK ÉS ESETEK ÁLLATÉLMÉNY Az iskolai dolgozat nem ízlésem szerinti valami. Hát még ráadásul ez a téma: “Legszebb állat-élményem”. Mintha lett volna valaha is ilyen élményem. Valami közöm mégis volt már hozzájuk. Apám már többször megállapította,hogy különösen a szamárral van több közös vonásom. A tanító néni azt mondta, Írjunk olyan állatról, amely különösen kedves számunkra. Erről jut eszembe: a mamám múlt héten három doboz olajos szardíniát hozott haza és tegnap este, mig a szüleim nem voltak otthon, felbontottam egyet és jóízűen befaltam a kis halacskákat. Hát ez volt az én legszebb állat-élményem. VÉTÓ A dániai Stuffhan történt, hogy egy Sörén Andersen nevű gazdálkodó óvással fordult a polgári bírósághoz. Sörén birtokának egy előző tulajdonosa ugyanis a gazdaság területén agyonütött egy egyházfit és ezért a klerikális bíróság “örök időkig évi birság fizetésére” kötelezte a birtok tulajdonosait. Sörén reménykedik, hogy kérelme meghallgatásra talál. Az egyházi biróság az említett döntést ugyanis — 1284-ben hozta. ELJÁRÁS Terry Lee Alvis, 22 éves fiatalembert Arkansasban biróság elé állították, mert gorombáskodott egy rendőrrel — 54 dollár birság és 30 nap elzárás — mondta a biró. — Vigye el magát az ördög! — mondta Alvis. — Micsoda? Maga azt mondja a bíróságnak, hogy vigye el az ördög? 54 dollár és 60 nap! — Menjen a pokolba! A biró felállt és rákiáltott a teremőrre: — Vezesse el rögtön ezt az embert, mert még életfogytiglan lesz a vége. DOLGOZAT “Ha én vezérigazgató lennék” — ez az iskolai dolgozat cime. Mindenki lázasan ir, csak az egyik diák ül összetett kézzel: — Maga mire vár, kérem? — kérdi a tanár. A diák nyugodtan igy válaszol: — A titkárnőmre! garabonciás
