Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-22 / 12. szám
12. oldal ÖREG MAGYAR HAZA KÉSZÜL Irta: PAPP VARGA ÉVA A társaságban, ahol jelen voltunk, arról folyt a szó, hogy manapság gyakori téma amerikai magyarok körében: ki ment haza, ki jött vissza és ki készül elutazni? Köztudomású, hogy azok. akiknek idős szülei, vagy testvérei élnek ott, a helyzet és a nagy kiadások ellenére is vállalják a fáradságot. Vannak, akik csak azért akarnak menni, hogy újra láthassák a helyet, a falut, ahonnan oly sok évvel ezelőtt eljöttek . . . meglepő volt azonban, amikor az egyik vendég kijelentette, hogy ő rövid időn bélül másodszor készül az óhazába, mert még egyszer szeretné az életében kimulatni magát egy budai kiskocsmában ... A házigazda, aki jó humoráról ismert ember, tréfásan megfenyegette: tekintetével és úgy mondta, hogy ez mulatóhely, itt csak szeszes italt lehet kapni. Erre aztán rendeltem egy üveg tokaji bort. A pincér töltött is nekem, de aztán többet felém se nézett ... — Úgy ültem ott a sarokban, hogy a ki-be futkosó pincérek gyakran meglökték a szék lábát, amelyiken ültem, de mégcsak azt se mondták, hogy bocsánat . . . csak akkor ültem nyugodtan, mikor megszűnt a felszolgálás, mert akkor kezdődött a műsor. Helyzetemmel nem törődve bámultam a gyönyörű táncosnőket és magamban örültem annak, hogy ezt is megengedhetem maiamnak . . . Mégis, mikor a szünet következett és már igen látszott a közönségen a jókedv, hirtelen rámnehezedett a magányosság érzése. Hiába, fiatal férfi voltam, akinek a borhoz, a zenéhez, de még az ilyen helyhez is társaság kell. VARGA ÉVA “No, no, a mutatásnak magam sem vagyok ellensége. A budai kiskocsmák engem is sokáig csábítottak, de ha az ember élvezni akarja az ilyesmit, a jókedvhez jól megtömött bugyelláris is kell. Magyarországnak mindig fontos volt a hazalátogató magyarok dollárja és értettek is hozzá, hogy a vendégek zsebéből kimuzsikálják a jó amerikai pénzt. Sose felejtem el, hogy a huszas évek elején egy hazalátogatásom alkalmával milyen módon és mennyiért mulattam ki magam pestiesen.” — Azután, hogy jónéhány esztendeje dolgoztam Amerikában, hazamentem a szülőfalumba. Kiélveztem a viszontlátást a családommal, a régi barátokkal és közben elmentem Pestre is. Gondoltam, hogy mivel már kikerültem a szegényemberek soraiból és amerikai polgár lettem, megengedhetem magamnak azt, amit az én időmben csak a mágnások, a földbirtokosok élvezhettek: egy-egy vidám estét tölteni a magyar fővárosban. Mivel ismerőseim nem voltaik Pesten, a Keleti pályaudvar közelében, a Park hotelban szálltam meg. Mit tagadjam, élveztem a semmittevést a nehéz munkásévek után, gyönyörködtem a szép utcákban és úgy megbámultam mindent, mintha búcsúznék a hazámtól ... Egyik este átmentem Budára a Zöldfa vendéglőbe egy jó magyaros vacsorára, de gyalog indultam, hát igy sétaközben a szemebe tűnt egy tábla, ragyogóan világitó betűk hirdették, hogy az a Tabarin bár. Amerikás létemre én már jól tudtam, mit jelent az, no meg képek is voltak a bejáratánál, amelyeken láttam a gyönyörű táncosnőket, akik ott szerepeltek. A felírás mutatta, hogy a jegy száz korona, hát elcsodálkoztam azon, hogy ami az én számomra valaha elérhetetlen lett volna, most a kislajblim zsebéből is kitelik . . . Gondoltam, jobb ha ide megyek, hiszen kiskocsmát, jó magyar ételt találok a clevelandi Buckeye Roadon is, hát inkább ezt fogom megtapasztalni Göre Gábor módjára . . . Rendesen voltam öltözve, hiszen az amerikai munkásnak mindig telt szép sárga cipőre, finom öltönyre, hát, hát gondoltam, beillek ezek közé is ... de bizony csak elámultam, hogy minden vendég sötét estélyi ruhában volt, még a pincérek is frakkban voltak. Nem is sok ügyet vetettek rám, csak egyik pincér kérdezte, hogy egyedül vagyok-e? Mikor mondtam, hogy igen, akkor odavezetett egy kis sarokasztalhoz és megkérdezte, hogy konyakot vagy bort hozzon-e. Mikor azt feleltem, hogy szomjas vagyok és egyelőre csak egy málnaszörpöt szeretnék, lenézően végigmért Ahogy ezen elgondolkozva néztem széjjel a teremben, egyszercsak meglátom, hogy arrafelé jön egy néger fiú és nagy tálcán viszi az asztalhoz a feketekávét. No, — mondom magamban —, ez a feketeképü gyerek biztosan amerikai földön született, hát tudnia kell angolul. Megszólítom, csak épp, hogy egy szót válthassak valakivel. Mikor angolul szóltam hozzá, a meglepetéstől majdnem elejtette a tálcát, rögtön hozzám jött és angolul üdvözölt, de alighogy pár szót váltottunk, már ott volt a pincér is, aki meghallotta az idegen beszédet. Egyik alkalmazott a másik után jött az asztalomhoz és őket követte a főpincér, akinek a rangja otthon “főur”. ö úgy kezdte, hogy leszidta a pincért, aki engem olyan rossz helyre ültetett. Azonnal átvitték a boromat az első sorba, a legjobb asztalhoz és mikor leültem, megkérdez-A hó alatt eltűnt az ösvény csak a tél jár a kertben villognak az elszórt jégpatkói még nézték nemrég a fák de lehet, hogy halottak már törött csontjaik ropognak a szélben. A süllyedő idő fölött jégcsap-bordáin még áll a ház a kandalló füstjében az elnémult órák emléke száll a falon két kép mondogat mesét az emberről ki fehér haját a hold hideg ösvényén szórta szét. (Millstone Ridge, Conn) ték, hogy vacsoráztam-e már. Rögtön hozták az étlapot és még mielőtt mondhattam volna, hogy mit kérek, odajött az asztalomhoz egy szép szőke tündér és megkérdezte, hogy szabad-e leülnie hozzám. Nem akartam megsérteni, bár láttam, hogy nemigen szégyenlős . . . mert ahogy ült, mindjárt rendelt is magának egy adag fácánsültet. Mikor a pincér megkérdezte tőle, hogy hát italt hozzon-e, a tündér kérdőleg nézett rám és mikor mondtam, hogy csak tessék, azt mondta, hogy köszöni, de ő csak pezsgőt iszik . . . Elmosolyodtam; no Pista, helyben vagy! én addig életemben nem ittam pezsgőt, de egyszer nem árt megkóstolni... Megtapogattam a zsebemben a bugyellárisomat és a jó kemény dollárok biztattak a rendelésre. Mikor aztán elhozták a pezsgőt, azt mondja a gyönyörű táncosnő, hogy nagy itt a lárma, hát jobb lenne a pezsgőt egy “szeparéban” elfogyasztani . . . — No, olyan helyen se voltam még, de sose voltam a jónak elrontója, gyerünk . . . Bevonultunk a külön kis páholyba, de alig hogy leültünk a süppedős díványra, már ott volt a nyomunkban a hatalmas zenekarból kiküldött néhány cigány ... . . . melyik a méltóságos ur kedvenc nótája? Mondtam, hogy csak miszter vagyok, de az nem zavarta sem őket, sem a társaságot. Az óhazában mindig is a pénz beszélt ... és az akkori inflációs Magyarországon a kegyelmes urak sok pénze sem ért annyit, mint egy kevés dollár.” “Ami igaz, igaz! A cigányok nem nagyon tudtak! A pénz-szagra beszállingózott még egy pár zenész, folyt az ital, egyre jobban éreztem magam .osztogattam is egy-egy dollárt a borfiuknak, no meg a fekete gyereknek, akinek ezt az egész cécót köszönhettem. Mulattunk is, de nagyon. Nem telt bele sok idő, már jött egy másik tündér is az asztalunkhoz azzal ,hogy ő az elsőnek a barátnője, de ő se volt elhagyatott árva . . . vele jött a barátja is. így aztán összetoltunk két asztalt, mert a társaság egyre szaporodott. Szólt a gyönyörű magyar muzsika, durrant a pezsgős üveg, de azért én észrevettem, hogy próbálnak engem leitatni, ami sehogysem sikerült, hegyaljai gyerek voltam, a legszebb férfikoromban, hát bírtam a tempót.. . Mikor aztán már hajnalodott, a főur elém állt, hogy: méltóságos ur, tessék fizetni. Kiállította a számlát, miközben én jól láttam, hogy duplán fog a ceruza a kezében . . . még átszámítva is belekerült az uri-muri hatvan dolláromba, ami abban az évben egy kis vagyon volt az óhazában. Mikor kivettem a bugyellárisból a ropogós dollárokat, azt mondtam a főumak: “Nem sajnálok egy centet se abból, amit itt kifizetek, csak azt sajnálom, hogy maguk azt hiszik, a magamfajta amerikás magyarról, hogy minket csak úgy palira lehet venni. Én nem ittam el az eszemet, eleitől végig láttam, hogy ki akarnak használni, de nekem megérte, mert én olyan jól mulattam, hogy mig élek, mindig nevetve fogok visszagondolni erre a pesti estére.” A kedves házigazda, mikor befejezte mulatságos és tanulságos történetét, befejezésül hozzátette: Azóta sok viz folyt le a Dunán. De most én is újra készülök az óhazába. Tudom, hogy a szőke és barna tündérek már nem fognak körülvenni, de arra nem is vágyom. Csak az a vágyam, hogy utoljára láthassam még egyszer a szülőfalumat, ahol talán még egy-egy régi játszópajtásom is él és úgy, ahogy a nóta mondja: “kibeszélgetem magamat vele utoljára ...” Aztán vissza ide, ahol családot alapítottam, szép kis vagyont is szereztem, az áldott befogadó hazába, és ha az Úristen kegyelme enged még néhány szép esztendőt, élhetek emlékeimnek...”
