Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-08 / 10. szám
\ AZ ELLENSÉG Irta: MIKES MARGIT Hanyattfeküdt ágyában és az ablakon bevilágító holdfénynél szemeit utálkozva hordozta körül az ócska bútorzaton, amelyet még fiatal kezdő korában vásárolt össze az Üdvhadsereg raktárából. Ezektől is megszabadulna, ha uj környezetben élhetné le hátralévő napjait. Ekkor egy árnyékot vett észre odakint, amely lassan kúszott fölfelé az ablak előtti vaslépcsőkön, a vészkijáraton. Először a feje bukkant föl, majd a test, de még mindig azt hitte, hogy csak káprázat az odakint imbolygó árnyék, ám egyre jobban egy ember körvonalait vette fel, most pedig egy lendülettel beugrott a nyitott ablakon keresztül. Éjjelre mindig felhúzta az üvegtáblát, hadd jöjjön be a hátsó udvarról a jó levegő és most a friss légáramlattal együtt egy ember lépett a szobába és megállt az ágynál. Szemközt vele. Az arcán fekete kendő, csak a szemeit mereszti rá, semmi kétség, hogy betörő. Nem ijedt meg, kiugrott az ágyból, kora ellenére jó erőben volt még, rávetette magát a sötét alakra, az visszahőkölt a nemvárt támadástól. Most már egymásba akaszkodva szó nélkül dulakodtak, csak a lábak dobogása meg egy szék robaja jelezte, hogy odabent élethalál harc folyik két ember közt. Átkarolta a rabló derekát és az ablakhoz vonszolta azzal a céllal, hogy kidobja a harmadik emeletről. Még egy ablak volt a szobájában, afelé tuszkolta, az is nyitva volt. Ha innen kizuhan a gazember, okvetlenül szörnyethal a kőkockás járdán odalent. Már a holdfényes négyszög közelében dulakodtak, szuszogás és nyögés jelezte, hogy még egykét lépés és a betörő kilódul az ablakkeretek közt. De ebben a pillanatban tompa ütést érzett a dereka táján és és elprnyedve engedte el a sötét testet, csak annyi ereje volt még, hogy visszavánszorgott az ágyához és beledőlt. A támadó odarohant az íróasztalához és fölkapta az este ki tett pénztárcáját és kiugrott az ablakon. Ugyanazokon a lépcsőkön távozott, amelyeken jött. ő, Barna Ede igy hívták —, borzasztó kimerült séget érzett de még nagy nehezen feltárcsázta a mentőket. A vér szivárgott az oldalából, az ördög gondolta, hogy revolver van nála, ha sejti, nem. rohan rá. Csendesen fekszik tovább, de akkor meglehet, hogy megfojtja. Pénzt akart a gazember, pedig tudhatná, hogy a pénzét mindenki bankban tartja, a pénztárcájában összesen hét dollár volt, ezért lőtte őt oldalba! Ekkor elvesztette az eszméd letét és amikor újból magához tért egy kórházi ágyon feküdt bekötözve. Ránézett a gézekbe, fásukba pólyáit oldalára és keserűség öntötte el. Nem is a rablóra, hanem régi barátjára, Rostás Józsefre haragudott, aki ha befogadja, ez nem történt volna meg vele! Néhányszor célzást tett előtte, később már nyiltan is megismételte az ajánlatát, hogy kössenek eltartási szerződést, de az csak nem állott rá. — Nézze Rostás barátom — mondta —, én már öreg ember vagyok, nem sokáig élek. És hogy élek itt? Mint a kivert kutya. Ez a szoba a börtönöm, soha egy szót sem szólhatok senkihez, tudja maga mi az az örökös csend? Az egyedüllét? Fogalma sincs róla. Maga családban él, feleség, gyerekek veszik körül, akikkel szót válthat. Lássa, ez hiányzik nekem! Hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok ... De senki soha ... A bankban van húszezer dollárom, itt a betétkönyv, ingatlanom is van, mindent magára hagyok, ha ellát hátralévő napjaimban. — Nem tehetem — felelte ilyenkor mindig Rostás József —, nekem is van elég pénzem, nem vagyok rászorulva az ilyen örökségre ... És főképp a feleségem ellenzi . . . Nagy munkatöbblet lenne neki, elég kettőnkre, meg a két gyerekre dolgozni, több munkát nem vállalhat. — Jó kifogás —, gondolta az öreg —dehogy a feleség ellenzi, nincs annak szava odahaza, ez a kétszínű Rostás hazudozik, ő nem akarja! Itt a kórházi ágyban fekve újra átélte ezeket a beszélgetéseket, látta a barátja, Rostás hajthatatlan arcát, visszautasító szavait és határozottan gyűlölettel gondolt rá. Pedig ő is magyar, óbudai, idenkint Amerikában a magyarok cserben hagyják egymást, nem segítenek. — Ez a barátom ? — gondolta keserűen. — Ellenségem! Ha odavesz a házába életfogytiglani eltartásra, ez a merénylet nem történik meg. Ki volna még más ? Még két magyar ismerősöm van itt New Yorkban, de egyikről sem lehet szór A Pintér János egri magyar, a nagyobbik fia már húszéves, szakállt hord, hátul copfba fonja a haját, utálat ránézni, az ember szeretne neki lekenni egy pofont. Ezek talán meg is ölnének, egy hippitől minden kitelik, csak hogy hamarább jussanak pénzhez . . . A másik Kőfaragó Imre, ez dunántúli, de erősen iszik, már volt elvonókúrán is . . . Ez se jöhet szóba. Marad ez az egy Rostás, de ez meg hallani sem akar róla. Ilyen elhagyatott vagyok öregségemre. így támogatják egymást a magyarok, pedig jól járna húszezer dollár nem megvetendő összeg! Azért a kis gondoskodásért, meg kosztért. Egyedül állok, most is elkelne a segítség, hogy intézzem a dolgaimat? Ki szállít haza, ha innen kiengednek? Mégis csak ehhez a Rostáshoz kell fordulnom, mert nincs más. De nem! ... ha itt döglök is meg, akkor se! Végeredményben ő az oka a lőtt sebemnek, neki kell segítenie a nyomorúságos helyzetemben, fel kell hívnom telefonon. Nagyon meg lesz lepve, ha elmondom neki, mi történt velem. Rostás a telefonhívásra egy óra múlva megérkezett. Ránézett Barna Edére, a kötésére a derekán és megvakarta a fejét: — Hát magát alaposan elintézték. Lőtt seb. No de vigasztalódjon, másokkal is megesett már ilyesmi, New Yorkban vagyunk, nem Óbudán. A polgármester kijelentette, "múltkor olvastam, hogy még tízezer rendőrre lenne szükség a közbiztonsághoz ... A fene aki megette! Statárium, az kellene ide! Az ilyen gazembert, mint aki magára lőtt, azonnal falhoz állítani! ... De még hogy mennyi fizetésemelési kaptál!? { Mikes Margit I oktal elég szerencsésen járt, hasba is lőhette volna . . . — Micsoda? Ez a véleménye? Arra nem gondol, hogy ez elkerülhető lett volna, ha megkötjük az eltartási szerződést? — Megint kezdi? Már egyszer megmondtam erről a véleményemet. Van nekem jól jövedelmező autószerelő műhelyem, megélek én a családommal, bankbetétem is van, nem nekem való az ilyen más halálára való spekulálás! És azt hiszi, nálam nem lőttek volna magára? Honnan tudja? Nézze Barna ur, ez olyan, mint a lottó itt New Yorkban, egyéni szerencse, vagy szerencsétlenség kérdése az egész. Én se vagyok bebiztosítva ilyesmi ellen . . . Barna Ede szemrehányóan nézett a barátjára. Azt gondolta magában: — Átkozott kemény szive van ennek a Rostásnak. Ilyen kutyaszorítóban vagyok és nem szán meg. — Ha megunja az egyedüllétet, nézze a televiziót — fejezte be Rostás ur baráti tanácsadását. — A televíziót? Hát örökké árnyak közt éljek, akikhez nem szólhatok? És nem felelnék? Másnap nagy csomaggal érkezett Rostás József. Mikor Barna Ede kibontotta, remek harapnivalókat látott benne. Még kedvence, a töltött’ áposzta sem hiányzott. — A feleségem küldte — szólt Rostás József, és jó étvágyat kíván hozzá. — Köszönöm, köszönöm — dadogta Barna ur a meghatottságtól —, de minek fáradt, hiszen el vagyok én látva mindennel. — Itt! De mi lesz otthon, ki főz magára? Hisz iártányi ereje sincs, hogy elmenjen egy restaurantba ... De egy percig se nyugtalankodjék ... majd én gondoskodom magáról . . . Barna ur hazamehetett. Rostás eljött érte a kocsijával, elvitte a lakására. Előzőleg a kórházban összecsomagolta az orvosságait, kötszereit. De a bank betétkönyvet nem találták seholse. — ~7égre is Rostás felfedezte a beteg szemüvegtokjában. — Itt kell ezt tartani? Ide dugta? Ki elől dugdossa? Itt nem járnak betörők! Mikor megérkeztek a lakásba, Barna ur megjegyezte: — Innen pedig elköltözöm, mert ez a szoba mindig eszembe juttatja azt a gazembert, aki megtámadott. Aztán ki tudja, nem jön-e megint? At már nem érzem magam biztonságban . . . Rostás ur szerezte az uj lakást is. Hosszas utánjárás. Végre talált egy alkalmasat. Addig is mindennap hozta a kosztot egy kis ételhordóban. Kitűnő ebédeket evett Barna ur. A szennyesét .'■lvitte a laundryba, kimosatta, hazahozta, a sebét kellő időben bekötözte. Az uj háziúr látva a mindennap ott tartózkodó Rostást meg is jegyezte: — Ez az ember úgy gondoskodik magáról, mintha édes fia lenne. Vagy a testvére. Rokonok talán ? — Rokonom? A legnagyobb ellenségem! Miatta lőttek az oldalamba. Talán a lelkiismerete furdalja. De nincs ennek lelkiismerete se. így jár az ember, ha megöregszik. Egyedül marad, csupa ellenséggel körülvéve ... A SIKER TITKA Mi kell ahhoz, hogy napjainkban egy könyvből világsiker legyen? — kérdezte egy újságíró Alberto Moraviát. — Először is legyen a borítólapon egy rendkívül csinos, fiatal lány — válaszolta a világhírű olasz iró. — És faggatta tovább az újságíró Moraviát. — Még mi legyen ? — A lányon semmi . . .
