Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-08 / 10. szám
10. oldal ECY RÉGI HÁZ HALÁLÁRA Irta: MARER GYÖRGY Márer György Három esztendős lehettem, amikor apám elvitt az uj házunkba. Még nem volt teljesen kész, a mesteremberek még serényen dolgoztak rajta, a kertet is ásta egy napszámos és — ezt sohasem felejtem el — két dongafából ácsolt, földdel töltött hatalmas dézsa várakozott az udvar egyik szögletében megfelelő elhelyezésre, amilyenben a leándert szokták nevelni, ezekben azonban nem leánder volt, hanem az egyikben labdarózsafa, a másikban meg orgonafa. A ház nem volt teljes egészében uj, csak az egyik fele, amelyet az apám merőlegesen tapasztott hozzá a régi traktushoz, L-alakuvá képezve ki leendő családi házunkat, amelyben életünk legboldogabb éveit éltük. Itt nőttek fel a gyerekek, négyünk közül a legfiatalabb itt is született, itt gyarapodott a kis vagyonkánk, amig azután egy fuvással a semmibe perditett az első világháború vihara. És itt halt meg az apánk, akit nemcsak azért gyászolok 40 év múltán is, mert az apámnak született elém, hanem azért is, mert annyira követendő erényii, kedves ember volt, akivel nagyon kellemes volt egy fedél alatt élni. Nagyon szerette a gyerekeit, úgy járt előttünk, mint Keresztelő Szent János Jézus előtt, mintha csak azért élt volna, hogy bennünket meghirdessen. Amikor kevéssel az első látogatásom után beköltöztünk a házba, nagy térség nyílt az ablakai előtt, úgy hívták, hogy Vártér. Katonás sorokban akácfák álltak e téren, köztük egy pumpás kút is és szemben, a tér másik oldalán ott büszkélkedett a Vár, amelyben egykor a török ellen hadakoztak feljegyzett nevű kapitányok, mint Koháry István meg a labancok ellen, mint a vitatott hűségű Forgách Simon. Amikor azonban mi az uj házba beköltöztünk, már messze ellenőrizhetetlen múltba süllyedt minden török-magyar, labanc-kuruc csetepaté és úgy tűnt egyideig, mintha minden háborúság örökre kiment volna a divatból. A várat ekkor már kastélynak titulálták és az is volt: szép barokk kastély száz szobával és mögötte lent a mélyben (mert a kastély meg az egész város dombon állt) gyönyörű nagy kert pompázott százados tölgyekkel, rózsadombbal, szőlőlugasokkal, romokkal, kilátókkal, kanyargós, gondozott utakkal, támlás fapadokkal és halastavakkal, melyekben azonban békák kuruttyoltak s a viz szinét belepte a haragoszöld békanyál. És túl mindezen, az Ipoly folyó árvíztől védtelen partjai irányában ott terjeszkedett a történelmi hirességü Borjúpást, ahol 1705-ben 25 vármegye vezérlő fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet. Azért sorolom mindez fel, mert gyermekkori emlékezetem a mi uj házunk birodalmához számította a kastélyt is és főleg az ősi parkot, ahol sokat barangoltam, bitangoltam, játszottam, hősi legendákba öltöztetve a prózai valóságot. De más elszámolásom is volt a kastéllyal, illetve annak uraival. Egy szép napon favágók jelentek meg a téren és rendre kivágták az akácfákat. Sorra a porba hullott szép koronájuk, dongók, pillangók, vadméhek, rigók reppentek fel a magasba, azután hitetlenül vissza-visszatértek, ott csiviteltek, dongtak a megalázott lombok fölött, fészekből fiókák, tojások pottyantak a földre, olyan volt az egész, mint valami vesztett háború csatatere. Nekünk gyerekeknek azonban mindez uj szenzációt jelentett. A fatönkök, amelyek ott hevertek még napokig, uj nagy játéklehetőségeket tártak fel előttünk. Már kora reggel ott rajcsuroztunk, csak enni szaladtunk haza, akkor is többszöri unszolásra. Azután a hatalmas gyökereket is kiemelték a földből és ott öblösödtek nekünk a mély gödrök, alkalmasak búj ócskára, izgalmas labirintusokat építve számunkra. Rettenetesen boldogok voltunk! Félév múlva azonban mindennek vége lett és ott állt a mi illatos zöldelő-daloló akácosunk helyén az uj emeletes járásbíróság, amit a magas hatóságok azért építtettek ide, hogy borsot törjenek az uraság orra alá, aki nem akart a város más helyén üres telket ajándékozni a járásbíróság céljára. Nem gondoltak arra, hogy amikor kivágták a mi kedves fáinkat, tulajdonképpen maguk alatt vágták a fát, mert elrontották egy kis felvidéki város idegencsábitó történelmi hangulatát, elzárva a kastély kilátását és elszürkitve az egész városképet. Hát igen, ellopták az életünkből a kis akácos teret és az úri kilátást, igy hát kezdtünk kissé befelé élni, a házunk rózsafái, orgonabokrai, virágágyai .tiltott gyümölcsfái felé, ráutalva az egyetlen jegenyefán székelő tengelice cifrázó füttyszavára és a vadszőlővel futtatott filagóriára, amelyben barátaimmal egyesületesdit játszottunk a déli harangszóig, mert akkor nyári időben ebédre terítettek a családnak. Nem akarom elmondani a ház életét, mert akkor egy család hosszú történetét kellene csataképekben megfestenem, győzelmekkel és vereségekkel és halállal. Sajnos a jósorsot nem lehet rögzíteni. A szülők meghaltak, a gyerekek szélnek eredtek. A napfényes örömök fokozatosan lehűltek zimankós didergéssé és egy szürke őszi napon el is adtuk az egykor oly lelkesen épült házat. Amikor eladtuk, a hátsó kapuja már nem volt sehol, egy háborús bomba a sarkaiból kiszakította. A pénzt, amit kaptunk a házért, mire megkaptuk, annyit sem ért, mint a kiszakadt kapu kilincse. És azóta a család tovább ritkult. A második nemzedékből már csak árva egyedül ácsorgók ebben az idegen világban. De nem magamat siratom, hanem az “uj” házunkat, amely lassan-lassan igen régi lett. Olyan régi, hogy lebontják. Az állam megvette utolsó gazdájától, hogy kulturházat építsen a helyébe. Ennek még kicsit örülni is tudok. Egy ház történetének utolsó fejezete, happy endinggel. Persze ehhez már semmi közöm. Mégis szeretnék egy feliratot javasolni a helyében épülő kulturház falára. íme: “Szivembe’ hordom én a lángot, Szivembe’ hordom a napot: Óh, gyújtsatok rokon világot! Én látok: ti is lássatok!” ANEKDÓT A A PÁPA ÉS A FILOZÓFUS VIII. Sándor pápa egyszer megkérdezte Allatius filozófust, miért nem lett pap? — Azért, válaszolta a filozófus, —, hogy megnősülhessek, ha majd kedvem támad. — Akkor miért nem nősült még meg? — kérdezte a pápa. — Az, hogy bármikor, ha kedvem támad, pap pá lehessek. Ezt a versszakaszt a legszomorubb magyar költő, Komjáthy Jenő irta, aki valamikor régen történetesen ennek a háznak a régi traktusában született, amelyhez az apám a magáét hozzáépítette. Kulturház falára illő igék. És miért ne neveznék el a házat Komjáthy Jenőről, a város hires szülöttéről, aki ott született? PÁRISI POSTA: FRANCIAORSZÁGÉRT MEGHALNI... Legendás hirü, kéköves, fehér napellenzős marcona zsoldosok serege, kalandvágyó arisztokraták és sötét múltú senkiházik nemzetközi gyülevénye, akikből rettenthetetlen, bármikor meghalni kész gárdát kovácsolt a kíméletlen kiképzés vasfegyelme — ez volt a francia idegenlégió, — ahogy olcsó ponyvaregényekből és a mozivászonról megismertük, s ami nem sokban tért el a valóságtól. Ma már merőben más a helyzet. A nagy francia gyarmatbirodalom széthullott, mindössze kis területet birtokol még Kelet-Afrikában, elenyészően keveset ahhoz a hatalmas területhez képest, amelybe valamikor Észak-Afrika nagy része és csaknem az egész Szahara beletartozott, ahol kóbor arab törzsek ki-kirugtak a hámból, s amelyeket megfegyelmezni, védeni a gyarmatbirodalom épségét, legszentebb kötelessége volt a légiónak. Most néhányezer légionistából álló kis helyőrség táboroz Dzsibuti mellett. A tisztek franciák, de a katonák jórészt Belgiumból, Portugáliából, Spanyolországból, Németországból, Jugoszláviából, Törökországból és Természetesen Franciaországból származnak. Akad köztük magyar is. Ezek valamennyien önkéntesek, akik a régi dicsőség nyomdokain kívántak haladni, vagy pedig olyanok, akiknek nyomós okuk volt hazájukat elhagyni és belépni a légió kötelékébe. Immár legendába illő Íratlan törvény ugyanis, hogy a légió mentesítette az önkéntest a civil életben elkövetett bűnök letöltésétől. Nos, nagyjából ma is ez a helyzet, de csak egy bizonyos pontig. Főbenjáró bűnözőket minden további nélkül kiad az idegenlégió, feltéve ha sikerül kinyomozni bűnüket. Gyakorlatilag azonban igen körülményes kinyomozni valamennyi idegen katona múltját. Valójában a légió “betyárbecsületnek” tartja fedezni katonái titkait, nem kotorásznak fölöslegesen senkinek a múltjában és az önkéntes még a nevét is megváltoztathatja, ha úgy kívánja érdeke. A katonák kiképzése Korzika szigetén történik, onnan küldik aztán a “peloton”-okat Afrikába, ahol néhány évi csendes katonáskodással töltik idejüket. Dzsibutiban mintegy 200,000 nomád arab él törzsi viszonyok közepette, harciasságuknak azonban már nyoma sincs. Békésen éldegélnek és nem okoznak fejtörést a helyőrség tagjainak. Elképzelhető, hogy ennélfogva az önkéntesek zsoldja sem valami nagy és inkább az unalom tartja birtokában őket, nem pedig a régi dicsőséges harci szellem. Az egyenruha is megváltozott. Az egykori festői kék - fehér uniformis a magas gallérral, kamásniszerü lábszárvédővel és a vállra omló fehér tarkóellenzővel ma már a múlté. Most már a légió is modernebb vonalú, szellősebb khaki egyenruhát visel, csak a hagyományos sapka, a “képi” maradt a régi, persze a fehér tarkóellenző nélkül. Az idegenlégió jelszava: Hűség és dicsőség! - még mindig érvényben van. A más nemzetiségűek számára azonban még azt is hozzáteszik: A hála Franciaországnak csak egy lehet: meghalni érte! Páris, 1973, március hó. Kelemen Ferenc
