Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-01 / 9. szám
12. oldal BÉCSI RIPORT: KI VÁSÁROLJA FEL AUSZTRIÁT? Irta: KLAMÁR GYULA Az utóbbi hetekben egyre többet lehet olvasni .arról, hogy Ausztriát, —főleg a nyugati részeken — “felvásárolják” tehetős külföldi állampolgárok. A jó valutáért szívesen vesznek a csodaszép osztrák vidékeken teliket, házat, villát, erdőt, ami jön, vagy ami kapható. Főleg a németek felé hangzik a panasz: Németországban sok a márka, nagy a kereslet és a jó németek igyekeznek a pénzt idejekorán befektetni. Sohasem lehet tudni, meddig tart a kon- Klamar Gyula jU(nktUra, mikor án ^ a pan_ gás, ha ugyan beáll, de azért jobb félni, mint megijedni. Azonfelül is kedvező a helyzet: az osztrákoknak tőkére van szükségük, egy márkáért pedig több mint 7 schillinget adnak. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Salzburg, Tirol, Stájerország, Felső-Ausztria, Karinthia egy darabkája idegen tulajdonban van, sőt az is kiderült újabban, hogy Lichtensteinnek sokkal nagyobb terület van birtokában Ausztriában, mint maga egész Lichtenstein, ahol — mint tudjuk — szívesen meghúzódik az idegen tőke, hogy onnan kikicsapva gyárakat, földeket, ingó és ingatlanvagyont szerezzen magának. Aggódó hangok hallatszanak mindenfelől: meg kell akadályozni Ausztria kiárusítását! Törvényt sürgetnek, hogy ne lehessen idegen állampolgárnak ingatlant vásárolni és máris vannak rendelkezések, amelyek az ilyesmit igyekeznek megakadályozni. Az amerikaiak eddig még nem kerültek szóba, sőt nem esik említés Burgenlandról sem: itt egyelőre még folynak a vételek-eladások, de ki tudja, meddig. Itt is a németek járnak elől a jó példával. Ők építik mindenfelé a társasházakat, szanatóriumokat, hoteleket. Egyelőre a burgenlandi kormányzat mindezt szívesen látja, hiszen a fejlett nyugati országrészekhez viszonyítva Burgenland eléggé elmaradott és még igen sok tőkét képes felszívni. De ki tudja, hogy mikor ágaskodik fel itt is az osztrák öntudat és követeli az idegenek ingatlanvásárlásainak rendszabályozását ? Főleg azonban a salzkammerguti világhírű vidékért folyik a harc. Mint tudjuk, itt vannak a csodálatos tavak és hegyek, melyek a világ egyik legszebb vidékévé avatják a tájat. Aztán itt van az Alberg környéke Kitzbühel-lel és St. Anionnal. Ezek a vidékek hihetetlenül értékesek, mert itt gyűlik össze télen-nyáron a világ minden gazdag embere: amerikai és délamerikai milliomosok, dúsgazdag európaiak — főleg német gyárosok, áruház-császárok. Akinek itt, ezen a vidéken egy kis panziója, hotelé van, az gazdag embernek számit. Sok osztrák si-nagyság foglalkozik ezen a környéken vendéglátással, valamennyi egykori és jelenlegi olimpiai győztes. Elsősorban ők sürgetik a kormányt, hogy hozzon sürgős intézkedést a külföldiek ellen, mert különben a kezükbe csúsznak át a szépséges tiroli épületek s ha nem is nyíltan, de ők látják majd hasznát az osztrák idegenforgalomnak. Itt említem meg — mert ide tartozik — hogy az osztrák “téli egzisztenciák” : a si-liftesek, kis panziósok, sigyárosok egzisztenciáját csőd fenyegeti: már január végefelé jártunk, amikor hó még alig esett. Az osztrák vendéglátók úgy vannak vele, mint nyáron az uszodatulajdonosok: ha nem süt a nap, üresen tátong a medence. Most ugyanilyen üresek már hónapok óta a világhírű si-üdülőhelyeik, akik voltak, azok is a hosszú, hiábavaló várakozás után hazautaztak. Ha még lenne is februárban—márciusban hó, az sem kárpótolná az osztrák gazdasági életet az elmaradt koratéli hónapokért: mint mondják: sok-sok milliárd schilling kár érte az osztrákokat és nem tudni, hogyan másznak majd ki a csávából. A dolog annyival veszélyesebb, mert éppen ott fog fájni, ahol eddig is a legérzékenyebb volt: az eladásoknál. A tőkeszegény osztrákok kénytelenek lesznek ismét eladogatni ingatlanaikból a németeknek, hogy a csődtől szabaduljanak. Ki hinné, hogy a könnyű hópehely, amely ideoda szálldos, ilyen súlyos tud lenni — ha nincs? IDŐK ÉS EMBEREK . . . TÁRSUIASOK A legújabb nagysikerű angol könyv, David Caute munkája olyan témát dolgoz fel, amit társadalmi és szellemi mélységben eddig még senki sem érintett: “Társutasok” a cime és azokról az intellektüelekről szól, akik — mig maguk kivülmaradtak a kommunista párton, tehetségük és tudásuk teljes latbavetésével hirdették a kommunizmus felsőbbrendűségét és jósolták világraszóló diadalát. Angliában, Amerikában, Németországban, Franciaországbn szép számmal akadt e típusból, írja Caute, ők voltak azok, akik “előnyben részesítették az emberiséget az emberrel szemben és rendbenlevőnek találva néhány ember feláldozását a nagy többség menmentésére, eljutottak oda, hogy a nagy többséget áldozták fel néhány emberért.” Magát a szót: “társutas”, Troekij használta először a huszas évek elején, a pártonkivüli, de azzal rokonszenvező orosz Írókra utalt vele. De aztán a kör kitágult és valóban impressziv nevekkel bővült: Romain Rolland, Anatole France, Bemard Shaw, Gide, Theodore Dreiser, Dos Passos, Feuchtwaenger és még jónéhár.yan. Angol költők, írók, tudósok, újságírók, kiadók, egyházi emberek szép számban kapaszkodtak a KÉT VERS: Ifjúság Visszhangtálan nevek kirostált arcok széthullt történet hordalékai Van ki emlékszik még a nyurga fiúra átment azokon a szobákon mint tükrökön a fény meg a sötétség s többet nem mondhat róluk Vedd föl a kavicsot hajítsd el s ne akard megtalálni Üzenet Nem adhatom át a világnak az üzenetet mit apám-anyám génjeivel írt s általam küldött a teremtő sóvárgás míg rejtjelét nem oldja meg szivemben a töprengő értelem Vidor Miklós szerelvényre és vetek részt a nagy társutazás különböző szakaszaiban. Auden, Stephen Spender, C. Day Lewis, Christopher Isherwood. És ki az a magyar újságolvasó, aki ne emlékeznék az ötvenes évekből a canterburyi székesegyház főesperesére, Hewlett Johnsonra, aki a Szabad Nép (!) hasábjain kizárólagos joggal képviselte az angol nép lelki háborgásait? Moszkvába is elment, Sztálin fogadta és a “derék” főesperes ezekkel a szavakkal jellemezte: “Nyugodt, kiegyensúlyozott, egyszerű. Modora közvetlen, a fölényesség leghalványabb árnyalata nélkül. Árad belőle a céltudat és a szeretetreméltó, szívélyes kedély.” Aki ebből a leírásból nem ismer tüstént Sztálinra, az önmagában keresse a hibát! Lincoln Steffens pedig megragadó tárgyilagossággal ennyit mondott szovjetunióbeli tapasztalatairól : “Láttam a jövőt! Beválik!” “Az én véleményem szerint — mondotta Shaw — a bolsevik az, aki tesz valamit az ügy érdekében!” Az amerikai Louise Strong asszony igy látta Sztálint: “Tekintete kedves és mégis mélyreható, megnyugtat és biztonságérzettel tölti el az embert. Nincs olyan, amit őszintén meg ne lehetne mondani neki!” Hewlett Johnson, Canterbury vörös főpapja, akit “Red Dean” néven emlegettek Angliában, még Hruscsovnak sem hitte el, hogy Sztálin “bizonyos szabálytalanságokat” követett el. Társasutazását Kínára is kiterjesztette. Louise Strong pedig Pekingben telepedett le. “Itt megbecsülik az idős kort” — mondotta. A kulturforradalom idején tiszteletbeli vörösgárdista lett. David Caute azonban nem iróniával kezeli könyvében a társutasokat, kísérletet tesz arra, hogy megértse és történelmi távlatba helyezze őket. Hiszen ő maga is baloldali szemléletű intellektüel. Magyarázata bonyolult. Lényege az, hogy a társutasok a tizennyolcadik századi felvilágosodás korának, a racionalisták szellemi utódai voltak. Elfogadták a marxi tételt, mely szerint a szocializmus nemcsak társadalmi forma, de tudományosan bizonyítható tan, trónusra ültetve az ésszerűséget, erény, igazság és bőség egyedüli forrásává válik ezen a földön. A tények, a tapasztalatok később elkerülhetetlenül ütköztek a reményekkel. Gide, a kiábrándult társutas fokozatosan jutott el önmaga megértéséhez. — Azt hiszem — irta —, hogy minél különlegesebb az egyén, annál nagyobb gyönyörűséggel olvad fel hirtelen a tömegekben s veszíti el saját azonosságát. Majd valamivel később: A szovjet vállalkozás a mazochista fantázia áttételes formája. Ezekután nem csoda, hogy amikor Gide meghalt, a Humanité (a francia kommunisták lapja) igy búcsúztatta: “Meghalt egy hulla”. De a szellemi ember társasutazásának feloldhatatlan konfliktusát Sartre fejezte ki a legjobban: “A kommunista párttal való együttműködés szükségszerű is és lehetetlen is”, — mondta. Hogyan áll ma ez a kérdés? Caute szerint a társutazás korszaka lejárt, legalábbis a Szovjetunióval való társasutazásé. Ezt, Írja Caute, eldöntötte az 1956-os Budapest és az 1968-as Prága. Nemcsak azért, mert a társutas kiábrándult Moszkvából, de mert Moszkvának nincs szüksége többé a társutasra. Kinek kell a canterburyi főesperes, ha van már bőséggel atombombája? Tóth Sándor
