Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-22 / 8. szám
16. óidul A CSILLAGOK SZERELMESE Irta: CSEJTEY BÉLA A katedrálisban befejeződött a kanonokok késő délutáni zsolozsmája. A főpapok lassan öszszecsukták imakönyveiket és méltóságteljesen hazaballagtag. Csupán az egyik nézegetett tétovázva a kupola ablakain keresztül az égboltot és a rohanó felhőket, amint a pomerániai síkság felől a danzigi öböl felé hajtotta őket a szél. Hosszú talárját felfogta balkarjával, mig jobb kezével gondolkodásra támasztotta fejét. Eszébe jutottak a krakkói diákévei, mikor orvosnak készült, majd Bécs, ahol Regiomontánusztól szerzett csillagászati ismereteket. Később az Itáliai Pádua és Bologna, ahol meg is szerezte az orvosi diplomáját. Azután tovább tanult Ferrarában, ahol kánonjogot tanult és felvette az egyházi rendeket. És most itt van a frauenburgi katedrálisban és az elrohanó felhőket figyeli és abban is Isten dicsőségét látja. Azután ő is hazatért lakására. Megállt a szobája közepén. íróasztala mellett ott volt földgömbje tele csillagászati jelekkel és vonalak tömegeivel. Asztalán a fóliánsok egész hada sorakozott, a rengeteg jegyzetekkel, amelyben a csillagászok és tudósok akkori tévedéseit akarta bizonyítani, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem a Föld — és a naprendszerünkbe tartozó bolygók — a Nap körül. Lengyelcimeres kiapját letette a fogasra, azután odalépett az ablaknál álló messzelátójához, mely hazája, Lengyelország felé volt fordítva, ahol szerinte még a csillagok is szebben ragyognak. Mert Copernicus kanonok lengyel apától és német anyától született. Sokat, nagyon sokat gondolt Tarunra, ahol 1472 február 19-én született egy hóviharos napon, amikor az idő is olyan zimankós volt, mint az ő gyermekkora és ifjúsága. Azonban egyre mindig büszke volt, mégpedig arra, hogy lengyel származású. Apja volt az eszményképe, mig édesnyjára úgy gondolt, mint aki imádságával kinyitja az égbolt kapuját, hogy fiának a mindenség legszebbjét nyújtsa, Kanonoki méltóságát is anyja imádkozta ki az égiektől — szokta mondani . . . Erősen alkonyodott és a csillagok föllopakodtak a horizont fölé, mintha csak a kis angyalkák gyújtogatták volna meg az ég lámpásait. Copernicus kanonok ott ült az ablaknál távcsöve mellett és az eget vizsgálta, mig jobbjával pedig jegyzeteket készített észrevételeiről. Alig vette észre ajtóján kopogtató, vacsorára hivó szavát. . . . Ekkor fölemelkedett a távcsövétől, kissé megigazította lengyel motívumokkal díszített talárját és szökés hajfürtjeit. Lassan, méltóságteljesen ment az ebédlő felé, ahol a többi kanonoktársai izgatott beszélgetésére lett figyelmes. A Ptolemeus-féle elméletről beszélgettek és észre sem vették, hogy Copernicus megérkezett, óvatosan lépett közéjük és mélytónusu hangjával társai ámulatára elmondta, hogy a Föld tengelye nem függőleges északdéli irányú, hanem kissé el van ferdülve. A többi kanonokok szájtátva hallgatták Copernicus fejtegetéseit... A vacsora is elmúlt, sok vicc és élcelődés közepette. Azután egymástól elbúcsúzva nyugovóra tértek, csak Copernicus nem. Odaült távcsöve mellé és csak nézte, figyelte, kutatta az eget, a csillagmiriádokat és az Isten fönségét. Már jóval elmúlt éjfél, amikor pihenni tért, de még ágyában is továbbgondolta eredményeit, — mert feje tele volt a csillagászat fontosságának ismeretével és szabályosságával. Másnap a kora hajnal már ébren találta és jegyzeteit rendezgette. Lassan, de hangyaszorgalommal rakta össze laponként megfigyeléseit. Hosszú éveken keresztül készült el a nagy mü a könyvprés alá, de végre is meglett. Forradalmasította az akkori tudományos világot, mert a régi elmélet elavultságát bizonyította azzal, hogy a Föld és naprendszernünk forog Napunk körül és nem fordítva. Ekkorra azonban már 70 éves volt Copernicus TALÁLKOZTAM TROPPMANNAL (Folytatás a 9-ik oldalról) mélyen, nyugodtan alszik. Hogy tud aludni ilyen lármában? óh, a börtönfalak igen vastagok. A börtön igazgató nagy csomó levelet mutat a vendégeknek, amiket kívülről küldtek ismeretlen emberek a gyilkosnak. Troppman beléjük se nézett. Az igazgató elmondja, hogy a gyilkos méreggel próbálta elpusztítani magát, de nem sikerült. A beszélgetés mindig vontatottabbá vált, más témára tértek át, egyik-másik vicceket próbált mondani. Az idő lassan telt. Közben többször kimentek az utcára szétnézni. Három óra tájban Turgenyev megint kiment. A guillotine már akkor készen állt. Egyszerű mesterség: két, lefelé álló gerenda, körülbelül két lábnyira egymástól. Felül a villogó ferde acélkés, alul a kaloda, amibe a kivégzendő nyakát szorítják bele, hogy ne mozdulhasson. Előtte egy nagy füzfakosár, a csonka testet és a levágott fejet ebbe dobják majd bele. Illetve: a fej magától esik bele, csak a testet kell utána dobni. A külső orditozás mindig erősebb. Most már az “üzletemberek” is jelen vannak, akik ordítozva árulják a legújabb “irodalmi” termékeket, a gyilkos életrajzát, a gaztett leírását, prózában és lírában, itt-ott énekelve is. Minden benne van ezekben, még a gyilkos “utolsó szavai” is! Az igazgató közli a vendégekkel, hogy az akció fél hétkor kezdődik. Akkor fognak bemenni a gyilkos cellájába, hogy az előkészületeket végignézzék. Turgenyev kezd rosszul lenni. Megjelenik a börtönlelkész, katolikus pap, idősebb ember. Majd reggelit szolgálnak fel a vendégeknek, hatalmas csészékben forró kakaó párolog az ebédlő nagy asztalán. Turgenyev nem nyúl semipihez. Valaki megkérdi: Troppman még mindig alszik? Igen. Elindulnak, keresztül a börtönudvaron, a gyilkos cellájáig. Az ajtó csikorgás nélkül nyílik. A szoba elég nagy, sárgára festett falakkal. Egyik sarkában vetetlen ágy. A gyilkos pár perccel ezelőtt kelt ki belőle. Ott áll a szoba közepén, fekete hajú, sötétes arcú .rendes megjelenésű fiatalember, — akin semmi sem árulja el a század egyik legnagyobb gaztettének elkövetőjét. Egy asztal is van a szobában, rajta egy levél, amit a gyilkos irt az anyjának. Az igazgató közli a gyilkossal, hogy fellebbezését elutasították, és nem kap kegyelmet. Troppman szótlanul hallgatja. Bátorság, fiam, súgja a pap. A gyilkos az igazgatóhoz fordul: Nem félek. A hangja tiszta, rendes bariton hang. Az igazgató: Ragaszkodik állításához, hogy nem követte el, a tettet, amivel vádolják? Nem gyilkoltam meg senkit! — hangzik a kemény válasz. Most is azt mondja, hogy cinkostársai voltak? — Igen. — Akkor nevezze meg őket. CSEJTEY BÉLA és erősen beteges. Csak halálos ágyán láthatta meg tört szemekkel élete főmüvét nyomtatásban latin nyelven (mert akkor ez volt a tudomány nyelve). Mikor meglátta könyvének fedőlapját, mindkét szeméből könny szivárgott arcára. Kezét áldásra emelte társaira és azt kérte, hogy betegágyánál az ablakon húzzák szét a függönyöket, hogy még egyszer láthassa a rohanó felhőket, amelyeket szülőhazája, Lengyelország küldözget a pomerániai síkságok fölé. Május volt, ragyogó tavaszi május, telve virágillattal és áhítattal, amikor Copernicus Miklós kanonok, a csillagok szerelmese és nagy lengyel hazafi szive megszűnt dobogni. Az egykori krónikás akkor 1543. május 24-ét jegyzett ezen a napon . . . — Ezt nem tehetem! Nincs tovább. A rabot vetkőztetni kezdik. Turgenyevnek alkalma nyilik az elitéit arcának hoszszas megvizsgálására. Semmi rendkívüli sincs rajta. Az arc rendes, mindennapi fiatal arc, inkább bizalmat keltő. Amikor az ingét lehúzzák, meztelen felső teste fehér, izmos, szabályos fiatal test. Kétségtelen, hogy egész éjjel mélyen aludt, a nyugtalanságnak, izgatottságnak, vagy pláne félelemnek nyoma sincs rajta, sőt, mint Turgenyev Írja, bizonyos ,hogy a látogatók izgatottabbak voltak. Uj inget adnak rá, majd leül, hogy csizmáját felhúzza. A végén nagyot koppant a lábával, hogy az rendesen töltse meg a csizmát. Nem beszél, de mozdulatai nyugodtak, ő maga majdnem vidámnak látszik. A vendégeknek egy időre ki kell menni, hogy az elitéit egyedül maradjon a pappal. Két percbe sem telik, már készen vannak. Ezután rögtön elindulnak egy másik helyiség felé, ahol véglegesen “kikészítik” a rabot. Ez a rövid ut volt a legkülönösebb. Majdnem futva tették meg, mert a gyilkos, aki legelői ment, majdnem szaladt. Egyszerre két lépcsőt ugrott, végigfutott a folyosón. A helyiség, ahol megállották, teljesen üres volt, csak egy szék állt a közepén. Trpppman leül, lenyirják a haját, béklyóba kötik a lábait, hogy csak nehezen tudjon lépkedni, majd hátrakötik a kezeit. A pap imádkozik mellette. Troppman minden ellenkezés nélkül hagyja, hogy bármit csináljanak vele. A végén feláll, megrázza a fejét. Az elitéltek ilyenkor rendesen mondanak valamit, de Troppman nem szól egy szót sem. Az igazgató még egyszer megkérdi: Még mindig ragaszkodik az állitásához— Igen, ragaszkodom — hangzik a határozott válasz. — Induljunk — szól az igazgató. Troppman nehezen lépked, lábai össze vannak kötve. Mikor kilép a börtönkapun, a tömeg ujjongva ordít fel: ezt a pillanatot várták. Turgenyev úgy érzi, hogy lábai felmondják a szolgálatot, de amint Troppmanra néz, látja, hogy egy pillanatra annak térdei is megroggyannak. De rögtön kiegyenesedett. A guillotin tiz lépcső magasságban áll. Ahogy felér, a hóhér rögtön megfogja. Troppman megáll és megfordulva, beszélni kezd: — Mondják meg Claude urnák . . . Többet Turgenyev nem hall belőle, pedig akkor már halálos csönd ülte meg a teret. (Claude volt a párisi rendőrfőnök.) Turgenyev hátat fordít az emelvénynek, de még látja Troppman kapálózózását. Hallja, amint ^gyilkos nyakára szorított kaloda keményen koppan, majd egy-két másodperc, tompa puffanás, most esett le a guillotine kése . . . Vége . . . *-Turgenyev érzi, hogy az ájulás környékezi. Valaki megfogja a karját és elvezeti. — “Nem volt jogom egy ember megölését vé-. gignézni” — ezzel vádolja a saját lelkiismerete. “Meg kell szüntetni a nyilvános kivégzéseket.” így találkoztam én is Troppmannal. I
